A keresztények mit értenek pontosan "Istenfélelem" alatt?

istenfélelem (lat. timor Dei):

1. természetes erény, az értelem meghajlása a természetes erkölcsi törvény alkotója előtt, aki minden jót megjutalmaz és minden rosszat megbüntet. A vallástört. tanúsága szerint az istenfélelem mint az emberi cselekedet és magatartás befolyásolója minden népnél és kultúrában megtalálható volt (istenek). A teljes élet jutalmazása v. büntetése a fölfoghatatlan, az „egészen más”, a „Szent” joga, akit az ember nem érthet meg, de föltétlenül tisztelnie és félnie kell (örök élet). Az istenfélelem a vallásosság társerénye. Ellentétes víciuma a vakmerőség.

2. a Szentlélek hét ajándékának egyike, természetfölötti erény, mely rendezetté teszi a lélekben a szeretetet. Önismeretre épül: aki ismeri önmagát, az okkal fél attól, hogy gyöngesége, hibája v. bűne eltávolíthatja Istentől, akit szeret.

Fokozatait a forrása határozza meg: a szolgai félelem valójában nem istenfélelem, mert nem szeretetből, hanem önféltésből való: a lélek csak azért féli Istent, hogy elkerülje bűnei büntetését. A tökéletes istenfélelem forrása a gyermeki szeretet, mely fél megbántani a mennyei Atyát (istengyermekség), ill. a jegyesi szeretet, mely az Istennel egyesült lélek szeretete.

Az istenfélelem gyümölcsei: megfontoltság és éberség a bűnre vezető alkalom elkerülésében; Isten irántiigazságosság (megadja Istennek azt az imádást és tiszteletet, mely megilleti Őt);szelídség (megóv az ítélkezéstől, Istenre bízza azt); erősség (aki Istent féli, az Istenért minden jóra és áldozatra képes; vértanúság).

3. A Szentírásban. a) Az Ószövetség népe istenfélelem miatt nem vette ajkára Jahve nevét. Mózes eltakarta arcát az égő csipkebokor előtt, mert „félt Istenre tekinteni” (Kiv 3,5). A félelem a teremtettség velejárója (Sir 40,1-11), érinti a lét, az élet titkát is, azért a mindenekfölötti hatalommal, Istennel és az Ő angyalával valótalálkozáskor is elfogja az embert. Mózest maga Isten szólította fel, hogy vesse le saruját, mert „szent a hely”, ahol Istennel beszél (3,4). E fölszólítás, mely Isten nevének kinyilatkoztatását vezette be, egyúttal kinyilatkoztatása annak is, hogy Istenhez csak a megfelelő tisztelettel és istenfélelemmel szabad közeledni. Az istenfélelem helye a puszta, mert magánya érezhetőbbé teszi Isten jelenlétét (Ter 28,17; MTörv 1,19; Jákob létrája).

Az istenfélelem nem átélés vagy érzelmek kérdése: tanulni kell, el kell sajátítani és akarni kell (MTörv 6,1.24; Zsolt 33,14-15). Hiánya gonoszságra, elvetemültségre mutat (vö. Zsolt 64). Az istentelen emberre jellemző, hogy „nincs Isten félelme az ő szemei előtt” (Zsolt 35,1), míg „a szentek gyülekezetében nagy és rettenetes Ő” (Zsolt 88,8). Az istenfélelmet ugyanis követnie kell a bűntől való félelemnek (Ter 3,10; Kiv 20,20; Jo 2,11; Sir 33,1). Így az istenfélelem a hívő egész magatartását meghatározza (Zsolt 130,4; 145,19) mind erkölcsi, mind vallási vonatkozásban.

A bölcsességi könyvekben központi szerepe van az istenfélelemnek, hiszen a „bölcsesség kezdete az Úr félelme” (Zsolt 111,9). Ezért imádkozza a 118. zsoltár: „Szegezd át félelmeddel az én testemet” (118,120). Az istenfélelem minden más félelmet eloszlat: „Velem az Úr, azért nem félek, mit árthat nékem az ember?” (Zsolt 118,6); „az ellenség félelmétől mentsd meg lelkemet” (64,2;vö. Kiv 16,11; Zsolt 22,8; 112,1.8; Iz 8,13). Az istenfélelem alapja az, hogy „az Úr ítéletei igazak, igazoltak” (Zsolt 18,10; 118,120), művei csodálatosak, de félelmetesek is (Zsolt 65,3). E félelmet, melyet Isten titokzatossága és végtelen hatalma ébreszt, maga Isten emeli föl az Ő igazságossága és irgalmassága iránti bizalomra, az igaz istenfélelemre. A biztatás: „ne félj!”, az Úr és az ő angyalainak szinte állandó kísérője mind az Ó-, mind Újszövetségben (vö. Ter 15,1; Bír 6,23; Mt 14,27; 28,5; Lk 1,13.30; 5,10; Mk 16,6; ApCsel 27,24).

b) Az Újszövetségben. Isten Jézus Krisztusban megjelent emberszeretete (vö. Tit 3,4) az istenfélelmet is ennek a szeretetnek a távlatába helyezte, de nem iktatta ki. Jézus csodái a magasztalás és csodálat mellett istenfélelmet is kiváltottak (vö. Mt 9,8; Lk 5,26: a béna meggyógyítása; Mt 24,26: vízen jár; Lk 5,9: szerencsés halfogás; 7,16: a naimi ifjú föltámasztása stb.). A háborgó tenger lecsendesítésekor a tanítványokat „nagy félelem fogta el”, de nem a viharos tenger, hanem Jézus hatalma láttán (Mk 4,41).

Az istenfélelem és a hit között szoros a kapcsolat: a kishitűség növeli a szolgai félelmet, az erős hit táplálja az istenfélelmet (vö. Mt 14,29-32; Mt 10,28; Lk 12,4-5; Mk 4,40; Mt 24,6). A hit bizonysága volt Noé istenfélelme, mellyel a bárkát elkezdte építeni (Zsid 11,7). Simeon hitének és istenfélelmének jutalmaként láthatta meg az Üdvözítőt (Lk 2,25).

Az ApCsel-ben a kereszténnyé lett és zsidósághoz csatlakozott görögség állandó jelzője az „istenfélő” (vö. 8,2; 10,2.7.22; 13,16.20.43; 16,14; 17,17; 18,7).

A keresztényeknek, jóllehet Isten rendíthetetlen országának birtokosai, mindenkor szent istenfélelemben kell munkálkodniuk üdvösségükön (vö. Zsid 12,28; Fil 2,12). A 1Jn 4,18 kijelentése („a szeretetben nincs félelem”) a szolgai félelemre vonatkozik. Az istenfélelem tökéletes példáját maga az Úr Jézus adta, amikor halálfélelmét a mennyei Atya iránti fiúi szeretet istenfélelmével győzte le (vö. Mt 26,36-42).

4. Istenszeretet és istenfélelem kapcsolata. A materialista véleményeket, melyek szerint a vallást a félelem, az Ismeretlentől való rettegés szülte volna, épp a keresztények Istene döntötte meg, aki a megtestesülésben egészen közel jött az emberhez, hogy úgy ismertesse meg önmagát, mint Szeretet. A biblikus és keresztény-misztikus hagyomány finom különbséget tesz az istenfélelem és az istenszeretet között, ugyanakkor vallja ezek elválaszthatatlan összetartozását is.

Keresztények tévedése olykor, hogy az istenfélelmet a tökéletes istenszeretet hiányának tekintik a tökéletes és tökéletlen bűnbánat közti különbség alapján. A tökéletlen bűnbánat oka azonban nem az istenfélelem, hanem a büntetéstől való félelem, ami szolgai félelem. A jegyesi és gyermeki szeretetből fakadt istenfélelem lényege, hogy egyedül az Isten megbántásától félve, szeretetből igyekszik elkerülni a bűnt; a bűnökért járó büntetést a mennyei Atya nevelő-fenyítő szeretetének jeleként fogadja (vö. Zsid 12,8).

Szt Ágoston gyakran idézett szavainak is ez a távlata: „a félelem ószövetségét felülmúlta a szeretet új szövetsége”; itt a régi törvény és Jézus új parancsa áll szemben egymással. A ker. hit része ugyanakkor az is, hogy Jézus föltámadásával végleges üdvösséget szerzett, ami az istenfélelmet e földi lét vonatkozásában nem teszi alaptalanná. A szentek nemegyszer nagyon elesettnek és sötétségben keresgélőnek érzik magukat Isten közelében. A misztikus kegyelmekben Istenhez nagyon közel jutott Avilai Szt Teréz utolsó óráiban őszinte istenfélelemben imádkozta a bűnbánati zsoltárokat.

Az istenfélelem egyre inkább az élő hithez vezethet, mert megőrzi a hívőt a hamis, önmaga számára készített istenképtől. Tiszteli Istenének szabadságát és felfoghatatlanságát, amennyiben Istentől nem minden problémája megoldását és minden vágya teljesedését várja, hanem hisz a szeretetében annak ellenére is, hogy e Szeretet olykor számára érthetetlen módon cselekszik.

A természetes istenfélelmet a fogyasztói társadalmak hamis magabiztossága csaknem teljesen kiszorította. Ezzel megszűnt az emberi közösségek természetes szabályozó motívuma.

A vallási aktushoz, amelyben az ember mint teremtmény imádattal (imádás) Istenhez fordul, belsô mozzanatként hozzátartozik az abszolút, felfoghatatlan és szent Istentôl való szent ,,félelem'', mivel a vallási aktusban az ember bűnösnek és mindenben Istentôl függô lénynek ismeri el magát. A félelem nem ellentéte a bízó szeretetnek, hanem mozzanata (a mennyben is: DS 735), amely a szeretetnek éppen mint istenszeretetnek a jellemzôje: Istent éppen azzal ismerjük el és szeretjük, hogy elismerjük és szeretjük azt a mérhetetlen különbséget, amely köztünk és Isten között van. Mivel itt egyedülálló viszonyról van szó, nem sokra megyünk azzal, hogy az istenfélelmet az emberi félelem, rémület stb. tapasztalata segítségével próbáljuk megvilágítani. Mivel teremtmény voltunk elfogadásával azt is elismerjük, hogy rászorulunk az üdvözítésre, a saját üdvösségünkért való aggódás erkölcsileg akkor sem értéktelen dolog, ha ez az aggódás még nem az Isten iránti szeretetbôl fakad. Ha valaki abszolút, magabiztos, félelem nélküli közönnyel viseltetne saját üdvössége iránt, akkor az ilyen ember elbizakodottságában utánozni próbálná Istent, aki elég önmagának és akit semmi sem fenyeget. Isten kifürkészhetetlen igazságosságára való tekintettel (Isten igazságossága) tehát a saját üdvösségünkért való aggódás (DS 1533 és köv. 1541 1563; Mt 5,29; 10,28; Jn 5,14; Fil 2,12; Róm 11,20 és máshol) hozzátartozik további mozzanatként az istenfélelem teljes fogalmához. Eszerint az istenfélelem része a megigazulás folyamatának (DS 1526 és köv. 1558), s az istenfélelem lehet az az erkölcsileg jogosult motívum, amely (mint timor simpliciter servilis, szolgai félelem) a bűnbánat aktusára indítja az embert (DS 1456 1558 1677 és köv. 1705 és máshol; attricionizmus). Ahol az ember Isten büntetésétôl csupán mint az embert magát sújtó fizikai bajtól fél, és nem fogja fel a bűn erkölcsi silányságát -- ami abban áll, hogy a bűnben az ember magával Istennel száll szembe --, ahol tehát az ember lényének belsejében ragaszkodik a bűnhöz (timor serviliter servilis, szolgalelkű félelem), ott természetesen nincs szó erkölcsi cselekedetrôl. Ezenkívül a félelembôl fakadó -- a megigazulás folyamatának elôkészítô szakaszaként erkölcsileg jogos bűnbánat is csak akkor ér célt (a megigazulás csak akkor következik be), ha személyes megvalósulásban és (vagy) a szentségben átalakul, és szerves része lesz az Isten iránti szeretetnek, mellyel az ember Istent Isten kedvéért szereti: az istenfélelem ily módon átalakul szereteten alapuló tiszteletté (timor filialis) (DS 1677 és köv.), úgyhogy ekkor az ember Istent szeretetbôl féli, és nem félelembôl szereti (Szalézi Szent Ferenc).

- - - -

Istenfélelemnek azt a hívô magatartást nevezzük, amely elismeri, hogy az élet sikere nem kizárólagosan az ember kezében van. Tudja, hogy kötelessége a világ felelôs alakítása, de készségesen elfogadja Isten kedvéért a kudarcot is (Jób 1,21; Zsolt 127).

A keresztény oktatásban gyakran tekintik -- tévesen -- a tökéletes istenszeretet hiányának (pl. a szeretetbôl fakadó bánat tökéletes, a félelem miatti nem). Még ehhez járul a tanítás: ,,a félelem ó szövetségét felülmúlta a szeretet új szövetsége'' (Ágoston).

Az ,,istenfélelem'' fogalmának ilyen leszűkítését tapasztalva jónak tűnhet, hogy a keresztény nyelvhasználatban már alig fordul elô. Hiánya fôként annyiban hat fölszabadítóan, hogy a helytelen pedagógia már él vele vissza ott, ahol hiányzik az igazi tekintély.

Korunknak viszont szüksége van egy helyes félelem-tanra. ,,Auschwitz'' a mai ember szeme elé állítja egy átkos világ rettenetét; a félelmet, hogy az ember a rendelkezésére álló eszközökkel visszaél és esztelenül elvakul; a társas élet utáni vágy meghiúsul a közömbös emberi természet kegyetlen korlátai között. Ezzel szemben a biblikus és keresztény-misztikus hagyomány -- mely finom különbséget tesz az istenfélelem és az istenszeretet között, s vallja ezek elválaszthatatlanul összetartozását -- segít abban, hogy a világot reálisan lássuk és el tudjuk viselni.

E hagyományok megegyeznek azzal a régi tanítással, hogy a vallást a félelem szülte (Demokritosz). A vallás akkor keletkezik, amikor az emberek megismerik ,,az egészen mást'', a Szentet, akinek lenyűgözô nagysága elôtt tehetetlenül állnak, s aki mégis hatalmasan vonzza ôket (Rufolf, Otto).

A nem biblikus vallások azt tanítják, hogy a Szent kívülrôl tör a világba vagy idegenként fakad belôle. Ezzel szemben a Szentírás azt tanítja, hogy a megközelíthetetlen Isten közel akar lenni hozzánk. Például: a szövetségszekrény helye halált és borzalmat okoz, ha csak rátekintenek, vagy megérintik (1Sám 6,19; 2Sám 6,6.); de amikor az emberek bizalommal a vállukra veszik, Jeruzsálembe megy, mint a szent Isten jelenlétének jele népe között. Az Újszövetség is tanítja, hogy az embereknek Isten közelségében kell üdvösségükön fáradozniok, de ez a tevékenységük mint Isten tevékenysége egyszersmind félelmetes is. ,,Félve-remegve munkáljátok hát üdvösségeteket!'' (Fil 2,12).

A keresztény hit része az is, hogy Jézus föltámadásával végleges üdvösséget szerzett, de nem szüntette meg az istenfélelmet. A feltámadásról szóló beszámolók elmondják a húsvéti tanúk félelmét és rettegését (Mk 16,8; Mt 28,8). A keresztény szentek Isten közelében nagyon elesettnek és sötétségben keresgélônek érzik magukat. Az üdvözítô Istenben bízni annyi, mint feltétlenül ráhagyatkozni a jóságra, és még attól se félni, hogy az ember megsemmisül az Isten elôtt (1Jn 4,18).

Az istenfélelem csorbítatlan tanítása egyre inkább az élô hithez vezethet, ami megôrzi a hívôt attól, hogy segítôképtelen bálványt csináljon magának. Tiszteli Istenének szabadságát és megközelíthetetlenségét, amennyiben Istentôl nem minden problémája megoldását és minden vágya teljesedését várja, hanem hisz a szeretetében annak ellenére is, hogy a szeretet fényét áthatolhatatlannak látja.

„Istenfélelem” nekem annyit jelent mint tisztelet - szeretetből (nem félelemből, mi lesz, ha nem tartom tiszteletben Isten parancsait ?) - Isten minden fejleménye iránt.

A „félelem” tulajdonképpen Istennel kapcsolatban egy helytelen kifejezés. Isten legjellemzőbb tulajdonsága szeretet, márpedig a szeretettel nem fér össze a félelem. Míg a szeretet az élet nélkülözhetetlen feltétele, a félelem megbénít, tönkre teszi az életet.

Szia!

Az "istenfélelem" kifejezés ritkábban "eulabeia" és sűrűbben "eusebeia" jelent még kegyességet is.

Az istenfélelem azt a belső lelki magatartást jelöli, mikor az ember abszolút komolyan veszi az Isten szavát, és teljesen azonosulni tud annak erkölcsi ítéletével. Szereti azt, amit Isten igazságnak jelent ki, és gyűlöli annak ellentétét a hamisságot.Az istenfélő ember féltőn vigyáz arra, hogy Isten minden rendelését teljes szívből és teljes igyekezettel betöltse, a törvényszegés útját pedig elkerülje.

Az istenfélelem tehát nem istentől való rettegést jelent. Amikor valami fenségesen tökéletest látunk a természetben, vagy egy nagyszerű művészi alkotást szemlélünk, félelemmel párosult hódolatot, tiszteletet érzünk. Isten végéremehetetlen bölcsessége, tökéletes igazságossága, és szeretete, valamint mindenható hatalma szintén félelemmel vegyes csodálatot, és mélységes tiszteletet kelt bennünk, ha igazán megismerjük őt.

Istent félni a gyakorlatban annyi, mint az ő parancsolatait megtartani, azaz igazságot cselekedni, gyűlölni és kerülni a bűnt. Isten nem szavakban való dicsőítést vár tőlünk, hanem életünkkel és szolgálatunkkal való dicsőítést. A valódi istenfélelem és dicsőítés kinyilatkoztatni az ő jellemét a mi jellemünkben, és ezáltal imsertté tenni Őt mások számára is.

Üdv. Péter

A félelem az félelem.Nincs rossz vagy jó félelem!

A félelem sosem vállik hasznunkra!Az Istentől való félelmet Az egyházak iktaták be,de valójában csak azért,hogy irányitsák a népet.Akinek egy kis esze is van az tudja ,hogy Istentől nem kell félni.Talán félelemből kell,hogy szeressük Őt?!