A Katolikus vallásban a szobrok és szent képek nem minősülnek bálványimádásnak?

A katolikus tanítás teljességgel egyetért abban, vallja és tanítja, hogy az Atyaisten valóságos képi ábrázolása lehetetlen és tilos.

A végtelen Isten nem férhet bele kép keretekbe (imago). Lehetetlen ábrázolni mert csak véges dolgok ábrázolhatók, tilos is mert a tízparancsolat tiltja. A Szentháromságot lehetetlen ábrázolni, mert még felfogni sem tudjuk a titkot, enélkül pedig lehetetlen bármit is ténylegesen képileg ábrázolni.

Az Isten egyébként sem anyag, hogy ábrázolni lehessen. A három isteni személy közül csak a Fiúisten vett magára anyagi test, az Atya és a Szentlélek azonban mindenestül szellemi valóság. Szimbólumokban viszont lehetséges ábrázolni a három isteni személyt, így az Atyát is. Az Atyát a Dániel próféta által megrajzolt Ősöreg alakjában (Dán 7:9, aki Isten végtelenségét, mindenhatóságát és időfelettiségét jelképezi. A Fiút úgy lehet ábrázolni, amint megtestesült, a Szentlelket pedig galamb alakjában. Jézus képi ábrázolása nem szimbolikus, hiszen, amikor ábrázoljuk, csak emberi természete szerint tesszük. Emberi természete pedig véges volt, és ennek ábrázolása nem sérti az isteni végtelenséget.

Az Atyaisten szimbolikus képi ábrázolása nem sérti a Tízparancsolat bálványimádást tiltó parancsolatát.

A tízparancsolat tiltja, hogy képeknek, szobroknak isteni tiszteletet adjunk, de azt nem tiltja, hogy képeket és szobrokat készítsünk vallási hőseinkről. A lutheránusok és a kálvinisták is használják Luther és Kálvin képeit, szobrait, anélkül, hogy imádnák őket. Az abszolút képitalom nem következik a parancsolatból, amint azt más szentírási helyek is bizonyítják. Ellenkező esetben pénzt sem használhatnánk, családi fotóink sem lehetnének, sőt filmet sem nézhetnénk, hiszen az is képekből áll. Azt állítani pedig, hogy a képtisztelet nem bálványimádás, de a szobortisztelet pedig igen, üres farizeizmus. A szöveg csak azért beszél faragásról, mert a kultuszban az idegen népek túlnyomórészt szobrokat használntak. De a tilalom lényege, hogy a végelen Istent ne ábrázoljuk végesnek, mert az káromlás.

A bálványimádás lényege amúgy sem a szobroban ragadható meg. Ha valaki hisz, hogy Buddha isten, az akkor is bálványimádó, ha nincs Buddha-szobra, ugyanakkor, ha valaki kezébe vesz egy Buddha-szobrot, és megnézi mint művészeti alkotást, de semmilyen vallási tiszteletet nem tanúsít, az a legkevésbé sem bálványimádó.

A bálványimádás belülről fakad, és nem a szobor kényszeríti. Természetesen, ahogy a parancsot nem szabad radikalizálni, úgy nem lehet elbagatellizálni sem. Halálos bűn szobrokat és képeket istenként. A Katolikus Egyház képtisztelete ezt a parancsot nem sérti, és nem is sértette soha, bármily gyakran vádolják is vele.

Az Újszövetség a bálványimádás lényegét tiltja, ezért már nem a merev képtilalomban látja a parancs teljesítését, melynek csupán nevelő szerepe volt, hanem az igaz Isten hodoló imádatában és kémása, az ember szeretetében.

"A vallásos kultusz nem önmagáért tiszteli a képeket, hanem amennyiben megjelenítik a megtestesült Istent. Az ilyen megközelítés pedig nem áll meg magánál a képnél, hanem a valóság felé tört, amit ábrázol." (Aquinói Szent Tamás)

Nagy Szent I. Gergely: A "Litterarum tuarum primordia" levél Serenus püspöknek (Kr. u. 600)

„Eljutott ... hozzánk annak a híre, hogy ... a Szentek képmásait összetöröd mintegy azzal az ürüggyel, nehogy imádniuk kelljen ezeket. Azt ugyan mindenképpen dicsérjük, hogy tiltottad azok imádását; azért viszont megfeddünk, hogy összetörted azokat... Más dolog ugyanis egy festményt imádni, és más a festményen elbeszélt történet alapján megtanulni, hogy mit kell imádnunk. Mert amit az írás nyújt az olvasóknak, azt nyújtja a festmény a szemlélő tudatlanoknak, mivel azon, ha tudatlanul is, látják, amit követniük kell, abból olvasnak, akik a betűket nem ismerik; ezért főképpen a pogányok (gentibus) számára a festmény olvasmányként szolgál. ...

H valaki képeket akar készíteni, egyáltalán ne akadályozd meg, a képeket imádni viszont minden módon tiltsd meg. De ezt szorgalmazva, testvérem, figyelmeztesd őket, hogy a megtörtént dolog látása hatására ragadja meg őket a megbánás heves indulata, és egyedül a mindenható Szentháromság imádására boruljanak le alázatosan.”

Szent II. Gergely: Levél III. Leó császárnak (Kr. u. 726-730 között)

„És azt mondod, hogy mi köveket, falfelületeket és táblaképeket imádunk. Nem úgy van, ahogy mondod, császár; hanem hogy emlékezetünk felfrissüljön, és hogy a bezártságból és a tudatlanságból nehézkes lelkünk felemelkedjék, és a magasba ragadtassék általuk, akiké ezek a nevek, akiket megszólítunk és akiké ezek a képek; és nem mint isteneket imádjuk, ahogy te mondod; távol legyen! Ugyanis nem ezekben van a reménységünk. És ha éppen az Úrnak a képéről van szó, azt mondjuk: Urunk Jézus Krisztus, az Isten Fia, siess segítségünkre és ments meg minket! Ha pedig az Ő szent Anyjáé, azt mondjuk: Szent Istenszülő, az Úr Anyja, járj közben Fiadnál, a mi igaz Istenünknél, hogy mentse meg lelkünket! Ha pedig vértanúé: Szent István vértanú, aki véredet ontottad Krisztusért, aki mint első vértanú legerősebb bizalommal beszélhetsz, járj közben értünk. És az összes mártíromságot szenvedett vértanúkról így beszélünk, általuk ugyanilyen kéréseket terjesztünk fel. És nem úgy van, ahogy mondod császár, mintha a vértanúkat isteneknek neveznénk.”

A szenteket pedig, éppúgy mint bármely más embert, szabad, és mert Istenre emlékeztetnek minket, helyes is képileg ábrázolni.

A Tízparancsolat tiltja Isten ábrázolásának kísérletét. Ezt az indokolja, hogy Isten végtelen. Bármilyen ábrázolás Istent végesnek mutatná be, ami lényegét sértené, ezért istenkáromlás lenne. Istent csak szimbólumokban lehet ábrázolni. Ennek nyomán a zsidó kultúrkörben kialakult a teljes képtilalom.

Azonban Isten újszövetségi népét, az Egyházat, nem kötelezik a rabbinikus zsidó szokások, melyek nem kinyilatkoztatott igazságok, hanem merőben emberi hagyományok. Az Egyház ui. a szenteket nem tekinti isteneknek. Ezért a legtermészetesebb, hogy ahogyan más híres embereket, szeretett családtagjainkat és barátainkat is, úgy Isten szentjeit is ábrázolhatjuk képileg. Ha ui. a szentek képe bálványimádás, akkor az összes szobor és fénykép is az. Ez pedig nyilvánvaló abszurditás. Ha pedig Isten szentjeinek ábrázolása nem tiltott, akkor egyenesen helyes is, hiszen a szentek képei részben magukra a szentekre, a szentek pedig Istenre és így részben az Ő törvényeire emlékeztetnek bennünket.

Egyébként érthetetlen volna, hogy a protestánsok miként ábrázolhatnák a hitújítókat és hazafiakat; kisebb szekták vezetői miként tehetnék fényképeiket könyveik hátuljára, vagy miképpen csókolhatná meg valaki kedvese fényképét a bálványimádás legkisebb gyanúja nélkül.

A Tízparancsolat meghagyja: „Ne csinálj magadnak faragott képet vagy hasonmást arról, ami fent van az égben, vagy lent a földön, vagy a vizekben a föld alatt” (Kiv 20,4). Ez azt jelenti, hogy Istent ne próbálják meg lekicsinyíteni, lényegét megváltoztatni, és főleg nem a körüllakó népek módjára állatok, növények, halak, madarak vagy természeti erők képében ábrázolni.

Hogy azonban az Isten nem tartotta bűnnek a képi ábrázolást, azt több példa is bizonyítja (a teljesség igénye nélkül): „Készíts vert aranyból két kerubot az engesztelés táblájának két végére. Állítsd az egyik kerubot az egyik végére, a másikat a másik végére. Az engesztelés táblájának két végére állítsd a kerubokat. A kerubok szárnya fölfelé legyen széttárva, hogy szárnyukkal befödjék az engesztelés tábláját, az arcuk pedig forduljon egymás felé. A kerubok arca tekintsen az engesztelés táblájára. (…) Ott fogok veled találkozni, s a törvény ládáján álló két kerub között, az engesztelés táblájáról közlöm veled mindazt, amit általad Izrael fiainak mondani akarok” (Kiv 25,18). „A hajlékot tíz vég sodrott szálú lenvászonból, kék és vörös bíborból és karmazsinból készítsd el. A végekbe kerubok legyenek beleszőve” (Kiv 26,1). „A művészi képességű emberek először a hajlékot készítették el tíz vászonlapból: kettős szövésű finom lenvásznat, kék és vörös bíbort és karmazsint használtak hozzá, kerub-alakokkal, ahogy a műszövő csinálja” (Kiv 36,8). „Az Úr így válaszolt Mózesnek: »Csinálj egy tüzes kígyót, s erősítsd egy póznára. Akit marás ért és rátekint, életben marad!« Mózes tehát csinált egy rézkígyót és egy póznára tette. Akit megmartak a kígyók, de föltekintett a rézkígyóra, az életben maradt” (Szám 21,8). Különösen is fontos, hogy ezek az ábrázolások vallási jellegűek voltak, a tárgyakat monoteista kultuszhoz használták. Ezek a példák tehát a legszentebb helyen való alkalmazhatóságot, ill. a tárgyhoz kapcsolódó áhítat lehetőségét bizonyítják. Azonban mihelyt egy tárgyat imádni kezdtek a zsidók (tömjénezés), a Biblia elutasítja a további kultikus használatát. „Azt tette, ami kedves az Úr szemében, egészen úgy, mint őse, Dávid tette. Ő volt az, aki a magaslati helyeket lerombolta, a kőoszlopokat összetörte, a szent fákat kidöntötte, és a Mózes által készített rézkígyót darabokra törte. Mert Izrael fiai egészen addig tömjéneztek előtte; Nechustánnak nevezték” (2 Kir 18,3).

A Jézus-korabeli zsidóság sem fordult el mindenestül az emberábrázolástól, főleg ha pénzről volt szó: „A farizeusok és a Heródes-pártiak közül odaküldtek hozzá néhány embert, hogy a szavaiba belekössenek. Ezek odamentek hozzá és megkérdezték: »Mester, tudjuk, hogy igazat mondasz, és nem veszed tekintetbe az emberek személyét, hanem az igazsághoz híven tanítod az Isten útját. Szabad adót fizetni a császárnak, vagy nem? Fizessünk, vagy ne fizessünk?« De ő tisztában volt képmutatásukkal, és így szólt: »Miért kísértetek engem? Hozzatok ide egy dénárt, hadd lássam!« Mikor odavitték, megkérdezte tőlük: »Kinek a képe ez, és kinek a felirata?« »A császáré« - felelték. Jézus folytatta: »Adjátok hát meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené!« Azok igen elcsodálkoztak rajta” (Mk 12,13). Jézus, noha válaszának elsődleges jelentése az, hogy a polgári kötelezettségek nem állnak szemben az Istennek adandó hódolattal, burkoltan arra is utal a válaszában, hogy ha a zsidók a képtilalmat valóban komolyan vették volna, kezükbe sem vettek volna olyan pénzt, amely embert, főleg egy istencsászárt ábrázol. Ha használják a bálványcsászár képét, fizessenek is adót neki.

Az Ószövetség számtalan helyen kigúnyolja a bálványszobrok faragóit, és az ilyen szobrok tisztelőit, de mindig egyértelmű, hogy a maró gúny nem a művészetnek vagy magának az emberábrázolásnak, hanem kifejezetten az értelmetlen és gyalázatos bálványimádó kultusznak, vagyis a holt teremtmény istenítésének szól: „Mind esztelenek, akik fából faragott bálványokat hurcolnak magukkal, s olyan istenhez könyörögnek, aki nem tud segíteni” (Iz 45,20).

A Biblia egyszer kárhoztatja azt a tiszteletet is, amely nem magának az anyagnak, hanem az ábrázolt személynek szól. Azonban itt is világos, hogy a probléma nem az ábrázolás, hanem az ábrázolt személy istenítése: „A hatalmasok parancsára istenként tisztelték a faragott képet. Akiket az emberek nem tudtak szemtől szemben tisztelni, mivel távol laktak tőlük, azoknak alakját a távolból elképzelték, a királyról, akit tiszteltek, hű képet készítettek maguknak, hogy a távol levő előtt oly buzgalommal hódolhassanak, mintha jelen volna” (Bölcs 14,17). A bálványimádás lényegét tehát nem az teszi, hogy faragok-e képet vagy sem, hanem hogy isten gyanánt tekintek-e egy teremtményre, legyen az élettelen anyag vagy ember, vagy sem.

Kiv 20,4-5 – Ne készíts és ne imádj semmiféle képet vagy képmást.

Sok protestáns értelmezi ezt a szöveget úgy, amely szerint Isten itt magát a kép vagy egyéb képmás, mint pl. szobor készítését tiltotta meg, és hogy már ez önmagában bálványimádás. Eszerint az értelmezés szerint a Katolikus Egyház (illetve a keleti Orthodox Egyház) súlyosan vét Isten parancsa ellen, sőt, egyenest bálványimádással vádolják meg. Azonban mind ebből az idézetből, mind pl. a MTörv 5,7-ből kiderül, hogy Isten a képek, képmások imádatát, azaz istenné-tételét tiltotta meg, és nem magát a képkészítést, vagy akár a képek használatát a vallásos életben. Hiszen ez utóbbit maga Isten parancsolta meg! Két angyalszobrot kellett készíteni Isten szentélyébe (Kiv 25,18); egy rézből készült kígyószobrot kellett készíteni, ami isteni jelként szolgált, és aki „feltekint rá, az életben marad” (Szám 21,8). A salamoni Templom – Isten parancsára - tele volt mindenféle angyal-, és állatképekkel, de számos Jézus-korabeli zsinagógában több szentkép volt a falon ószövetségi személyekről, angyalokról, stb., mint egy katolikus templomban. Isten a Tízparancsolatban tehát nem a képek készítését, ill. istentiszteleti használatát tiltotta meg, hanem csak azok imádását. A katolikusok a szenteket, vagy képeiket nem imádják, hanem csak tisztelik, és ez hatalmas nagy különbség.

Kiv 25,18-22; 26,1.31 – Isten parancsára a szentélybe kerubokat kellett elhelyezni.

1Kir 6,23-36; 7,27-39; 8,6-7; 1Krón 28,18-19; 2Krón 3,7-14; Ez 41,17-20 – Salamon templomába is, szintén isteni parancsra, kerubokat és különféle más képeket kellett elhelyezni.

Szám 21,8-9 – Mózesnek Isten parancsára egy bronzkígyót kellett készítenie, amely megvédte őket az ártalomtól.

Kol 1,15 – A legszebb képmást maga Isten alkotta saját magáról: a megtestesült Jézus Krisztust.

Kérlek, olvasd ezt el:

[link]

[link]

Még az Érveljünk az írásokbólból c. jehovista pártirat "Képmások" c. részlegénél helyesen ezt írja:

"Ha a képmás imádat tárgya, akkor bálványról van szó."

Tehát Isten törvénye nem azt mondja, hogy faragott képet ne csináljunk, hanem: faragott képet ne csináljunk abból a célból, hogy azt imádjuk. Jellemző példája ez a Szentírás önkényes és megcsonkított értelmezésének, ami különben állandó jelenség a katolikusellenes hitvitákban. Hajánál fogva kirántanak valahonnan egy szentírási idézetet, kiemelik az összefüggésből, elhallgatják a helyes értelmezéshez szükséges körülményeket, vagy a tételükkel ellentétben álló egyéb, világosabb szentírási helyeket - s ezzel kész az érvelésük. Így csakugyan mindent be lehet „bizonyítani” a Szentírásból.

A különbség bálványozás és keresztény képtisztelet között ott van, hogy a bálványimádó imádja az istenszobrot vagy a fétist, vagyis: istennek tartja s isteni erőkkel ruházza fel; a keresztény katolikus ember viszont a szentképeket, szobrokat s a feszületet semmiképp sem imádja, nem tekinti isteni lényeknek, hanem csak mint Istenre s az Ő szentjeire emlékeztető jelet, becsben tartja azokat. Ha letérdelünk a feszület előtt, nem a fa vagy a kő az, amit tisztelünk, hanem az, akit az a feszület ábrázol: Jézus Krisztus. Ezt nálunk minden gyermek tudja s tudják a protestánsok is, de azért ügyes, túlbuzgó embereik váltig felmelegítik ezt a rosszhiszemű mesebeszédet.

Egyébként keresztet, szobrot, szentképet a lutheránusok templomaiban is találunk: hogyan van akkor, hogy ez ellen a kálvinisták sohasem dörögnek, csak a katolikusoknál botránkoznak meg rajta szörnyen? Világos jele tehát ez annak, hogy itt nem a józan ész vagy a vallásos buzgóság beszél, hanem a szenvedély és gyűlölködés.

Vajon, ha valaki szobájában a meghalt édesanyja képét, hivatalában az államfő képét tisztelete jeléül kifüggeszti, ezzel bálványimádást követ el?

A szent kép, a liturgikus ikon elsősorban Krisztust jeleníti meg. A szent kép nem képes megjeleníteni a láthatatlan és fölfoghatatlan Istent. Isten Fiának megtestesülése képek új "rendjét" nyitotta meg: "Egykor, mivel sem teste, sem alakja nincsen, Istent egyáltalán nem lehetett ábrázolni. Most azonban, miután testben láthatóvá vált és az emberekkel együtt élt, arról, amit Istenből láttam, készíthetek képet. (...) Mi pedig fedetlen arccal szemléljük az Úr dicsőségét." A keresztény ikonográfia képbe írja át azt az evangéliumi üzenetet, amit a Szentírás szóval közvetít. A kép és a szó kölcsönösen megvilágítják egymást: "Összefoglalva: mi őrzünk minden egyházi hagyományt, akár írásban, akár szóban hagyták ránk, anélkül hogy újításokkal helyettesítenénk azokat. E hagyományok egyike az ikonfestészet. Ez, mivel összhangban van az evangélium üzenetével, alkalmas arra, hogy megerősítse hitünket Isten Igéjének valóságos és nem elképzelt megtestesülésében, és nagy gyarapodást hozzon számunkra. Azok a dolgok ugyanis , amelyek kölcsönösen megvilágítják egymást, nyilvánvalóan azonos jelentést hordoznak." A liturgikus ünneplés minden jele Krisztusra irányul, így az Istenanya és a szentek képei is: Krisztusról tanúskodó jelek, aki megdicsőül bennük. Őbennük látjuk "a tanúk felhőjét" (Zsid 12,1), akik továbbra is törődnek a világ üdvösségével, s akikkel -- mindenekelőtt a szentségek ünneplésében -- mi egyek vagyunk. Képeik megmutatják hitünknek az "Isten képmására teremtett" és az Ő "hasonlatosságára" [Vö. Róm 8,29; 1Jn 3,2.] átalakult embert, és az angyalokat is, akik Krisztusban szintén újra egybe vannak foglalva: "Szent Atyáink Istentől sugalmazott Tanítóhivatalát és a katolikus Egyház hagyományát követve (mert tudjuk, hogy ez a hagyomány a Szentléleké, aki az Egyházban lakik), teljes bizonyossággal és gondossággal elhatározzuk, hogy mind a drága és elevenítő keresztet, mind a tiszteletreméltó és szent -- akár festett, akár mozaikból vagy bármely más megfelelő anyagból készült -- képeket Isten szent egyházaiban alkalmazni kell szent edényeken és ruhákon, falakon és táblákon, magánházakban és utak mentén: mind Istenünknek és Üdvözítőnk, Jézus Krisztusnak, mind Asszonyunknak, az egészen tiszta és szent Istenszülőnek, a tisztelendő angyaloknak és az összes szenteknek és igazaknak képeit." "A képek szépsége és színe serkenti imádságomat. E képek, mint a mező képe, Isten dicsőítésére serkenti a szívemet." A szent képek szemlélése, az Isten igéjén való elgondolkodással és az egyházi himnuszok éneklésével együtt beleszövődik a liturgikus jelek harmóniájába azért, hogy az ünnepelt misztérium bevésődjék a szív emlékezetébe, majd a hívők új életében mutatkozzék meg. A templomainkban és lakásainkban lévő szentképek arra valók, hogy ébresszék és táplálják a Krisztus misztériumába vetett hitünket. Krisztus és az Ő üdvözítő művének képei által Őt magát imádjuk. A szent Istenszülő, az angyalok és szentek képei által az ábrázolt személyeket tiszteljük.

"Ne csinálj magadnak faragott képet ..." Az isteni parancs megtiltja Isten minden ábrázolását emberi kéz által. Ezt a Második Törvénykönyv így magyarázza: "Amikor az Úr a Hóreben a lángok közül szólt hozzátok, semmiféle alakot nem láttatok. Ne vetemedjetek hát arra, hogy bármiféle alakban képmást csináljatok magatoknak Istenről..." (4,15--16). Izraelnek az abszolút transzcendens Isten nyilatkoztatta ki magát. "Ő minden", de ugyanakkor "minden műve fölött áll" (Sir 43,27--28). Ő "a szépség alkotója" (Bölcs 13,3). Mindazonáltal Isten az ó Szövetségben parancsolta vagy megengedte olyan képmások készítését, amelyek szimbolikusan elvezetnek a megtestesült Ige által végrehajtott üdvösséghez: ilyenek a rézkígyó, [Vö. Szám 21,4--9; Bölcs 16,5--14; Jn 3,14--15.] a frigyláda és a kerubok. [Vö. Kiv 25,10--22; 1Kir 6,23--28; 7,23--26.] A megtestesült Ige misztériumára támaszkodva 787-ben a hetedik egyetemes zsinat Niceában igazolta a képrombolókkal szemben az ikonok tiszteletét: és nemcsak Krisztusét, hanem Isten Anyjáét, az angyalokét és a szentekét is. Isten Fia a megtestesülésével a képek új "üdvrendjét" indította el. A képek keresztény tisztelete nem áll ellentétben az első parancsolattal, mely megtiltja a bálványok faragását. "A kép előtt nyilvánított tisztelet az eredetinek szól" és "aki a képet tiszteli, valójában azt a személyt tiszteli, aki rá van festve". A szent képek tisztelete "tiszteletteljes megbecsülés", és nem imádás, ami egyedül csak Istent illeti: "A vallásos kultusz nem önmagukért tiszteli a képeket, hanem amennyiben megjelenítik a megtestesült Istent. Az ilyen megközelítés pedig nem áll meg magánál a képnél, hanem a valóság fölé tör, amit ábrázol."

Tehát a szent képek kultusza Isten Igéje megtestesülésének misztériumára alapul. Nem ellenkezik az első parancsolattal.

Isten e parancsa: „Ne csinálj magadnak faragott képet!” (Kiv 20,3), tiltja-e a képek tiszteletét?

Az Ószövetségben ez a parancsolat tiltotta az abszolút transzcendens Isten ábrázolását. Isten Fiának megtestesüléséből kiindulva azonban (amint ezt a II. Niceai Zsinat 787-ben: megfogalmazta) a szentképek keresztény tisztelete jogos, mert Isten emberré lett Fiának misztériumára alapszik, akiben a transzcendens Isten láthatóvá tette magát. A képeket nem imádjuk, hanem tiszteljük azt, akit ábrázolnak: Krisztust, a Szűzanyát, az angyalokat és a szenteket.

Vagyis Isten egyszerűen csak a képek, képmások imádatát, azaz istenné-tételét tiltotta meg, és nem magát a képkészítést, vagy akár a képek használatát a vallásos életben. Hiszen ez utóbbit maga Isten parancsolta meg! Két angyalszobrot kellett készíteni Isten szentélyébe (Kiv 25,18); egy rézből készült kígyószobrot kellett készíteni, ami isteni jelként szolgált, és aki „feltekint rá, az életben marad” (Szám 21,8). A salamoni Templom – Isten parancsára - tele volt mindenféle angyal-, és állatképekkel, de számos Jézus-korabeli zsinagógában több szentkép volt a falon ószövetségi személyekről, angyalokról, stb., mint egy katolikus templomban. Isten a Tízparancsolatban tehát nem a képek készítését, ill. istentiszteleti használatát tiltotta meg, hanem csak azok imádását. A katolikusok a szenteket, vagy képeiket nem imádják, hanem csak tisztelik, és ez hatalmas nagy különbség.

Isten már az Ószövetségben parancsolta vagy megengedte olyan képmások készítését, amelyek szimbolikusan elvezetnek a megtestesült Ige által végrehajtott üdvösséghez: ilyenek a rézkígyó [Vö. Szám 21,4--9; Bölcs 16,5--14; Jn 3,14--15.], a frigyláda és a kerubok [Vö. Kiv 25,10--22; 1Kir 6,23--28; 7,23--26.].

A képek keresztény tisztelete nem áll ellentétben az első parancsolattal, mely megtiltja a bálványok faragását. A kép előtt nyilvánított tisztelet az eredetinek szól és aki a képet tiszteli, valójában azt a személyt tiszteli, aki rá van festve. A szent képek tisztelete "tiszteletteljes megbecsülés", és nem imádás, ami egyedül csak Istent illeti:

"A vallásos kultusz nem önmagukért tiszteli a képeket, hanem amennyiben megjelenítik a megtestesült Istent. Az ilyen megközelítés pedig nem áll meg magánál a képnél, hanem a valóság fölé tör, amit ábrázol." (Aquinói Szent Tamás)

Összefoglalva: A képeket nem imádjuk, hanem tiszteljük azt, akit ábrázolnak: Krisztust, a Szűzanyát, az angyalokat és a szenteket.

De!

Azon kivül a halott szentekhez (szűzmária, Aranyszájú Szent János, Karthauzi Szent Brúnó, Kis Szent Teréz, stb) folytatott imák a Biblia szerint halotti tisztátalanság, vallási okkultizmus, ami súlyos, halálos bűn, Isten szemében utálatosság!

Lásd Saul történetét, akit miután Isten elhagyott, halottidézőhöz ment el segitséget kérni, tulajdonképpen halott személytől várta a segitséget, csak úgy, mint a halottakhoz történő imában.

SeiSMyC

Még az előzőhöz:

"Ne találtassék te közötted, aki az ő fiát vagy leányát átvigye a tűzön, se jövendőmondó, se igéző, se jegymagyarázó, se varázsló; Se bűbájos, se ördöngősöktől tudakozó, se titok-fejtő, SE HALOTTIDÉZŐ; Mert mind útálja az Úr, aki ezeket míveli, és ez ilyen útálatosságokért űzi ki őket az Úr, a te Istened te előled." (V. Mózes 18:10-12)

SeiSMyC