A keresztény Isten szerintetek nem erkölcstelen amiért eleve elrendelte, hogy kik üdvözülnek és kik mennek a pokolba?

Na, megérkeztünk. Már Isten is rasszista lesz?

Ennyi elmekórtani esetet?! Jézus!

Én nem fogadom el a kettős predestinációt. Soha nem volt az apostoli tanítás része (legalább is ebben a formában), ez a reformációnak egy hozadéka, amely során a reformátorok összekapcsolaták az eleve elrendelést a megigazulás tanával (létezik "eleve elrendelés" a katolikus teológiában is, csak nem ebben az összekapcsolt formában). Katolikusként én nem értek egyet a kálvini kettős predesztinációval, de 500 éve nem tudjuk egymást meggyőzni, most sem ez a célom. :)) Abban szerintem mindannyian megegyezhetünk (és valahol ez a lényeg), hogy az üdvösségünk nem ezen múlik, hogy itt a földi életünkben hogyan hiszünk vagy nem hiszünk a predesztinációban.

Katolikusként én úgy gondolom, hogy Isten nem csak korlátlan, végtelen hatalmú Úr (amit a Kálvin-féle predesztináció hangsúlyoz) hanem ugyanennyire jó és igazságos is. Ez viszont csak akkor működik, ha az elkárhozottak megérdemelik sorsukat. Ha csak a predesztináció miatt kerültek a kárhozatra, akkor ugyebár hiányzott az ő tudatos, személyes döntésük. Ez pedig ellentétes Isten szentségével, egyúttal Isten tökéletességével is - akárhonnan nézzük. Nem mellesleg maga Krisztus nem szolgáknak mond minket, akik nem tudják, mit tesz az uruk, hanem barátainak.

Tehát úgy mondanám, hogy az üdvösségre, krisztusi életre szóló meghívásunk valóban eleve elrendelt. Az üdvösséget azonban csak mi, a személyes döntésünkkel, cselekedeteinkkel veszíthetjük el, nem elrendelésből.

A predestináció protestáns tana a korábbi katolikus kegyelemtani vitákból nőtt ki. Már csírájában ott van Ágostonnál és Aquinóinál, az isteni reprobáció tanításával.

A jezsuiták kezdték csak hangsúlyozni a szabad akaratot.

Nagyjából azt tudom mondani, amit #15-ös ír.

Én nem úgy viszonyulok a Bibliához, mint az igazság tiszta leképeződésére, ami mindent magába foglal, és rajta kívül nincs másra szükség. A Szentírás számomra egy élő hagyomány része.

A kettős predestinációt azért nem tartom egy elfogadható tanításnak, mert sem az apostoli hagyományban, sem az első keresztényeknél, sem az egyházatyák értekezéseiben, vitáiban, levelezéseiben, sem a sivatagi atyáknál, az első századok szentjeinél semmiféle nyomát nem látjuk ennek az elképzelésnek mégcsak a csíráját sem. Holott, ha igaz, akkor alapvetően értelmez át mindent, a létezés egészéről alkotott képét a kereszténységnek. Egy ilyen alapvető, kulcsfontosságú tanítás hogy lehet, hogy csak a XVI. században fogalmazódik meg? Akkor az azt megelőző másfél évezredben mindenki tévedett, a keresztények a legelejétől kezdve hibásan értelmezik a Szentírást.

Ennél kisebb jelentőségű kérdésekről is komoly hitviták folytak a legelső századoktól, még az eretneknek minősített tanításokról is. Ha ez egy olyan tanítás lett volna, ami megfogalmazódik, de mondjuk az egyetemes egyház tekintélyelvűen elnyomja, akkor is látnánk, hiszen az egyház akkor állást foglalna, mint eretnekség ellen, kiátkozás, miegymás. De ez még az eretnekeknek sem jutott eszébe így.

És hogy elejét vegyük annak, hogy valamiféle összeesküvést véljük a katolikus egyház részéről, sem az ortodoxoknál, sem az antikhalkédóni egyházaknál nem bukkan fel, márpedig akkor az elhallgattatás meg kellett volna, hogy történjen az első négy egyetemes zsinat valamelyikén.

Szóval számomra a mérleg egyik nyelvén ott vannak az egyházatyák, a korai szentek, a sivatagi atyák, továbbá még a gnosztikus és egyéb eretnekek is, akik időben sokkal közelebb éltek Jézus Krisztushoz, és az apostolokhoz, és már ők is parázs hitvitákat folytattak egymással, és fel sem merül a kettős predesztinációnak még csak az elképzelése és megfogalmazása sem, még az egyházzal szemben állók részéről sem.

A mérleg másik oldalán pedig ott van egy XVI. századi értelmiségi, aki úgy találja, hogy kukázza a teljes organikus hagyatékát az egyháznak, és pusztán annak egyetlen komponensére, az egyház által kanonizált írott apostoli hagyományra hivatkozva kijelent egy olyan üdvtani állítást, ami alapvetően értelmezi át nemcsak a kereszténységet, hanem az egész Szentírást magát, önmagát bölcsebbnek találván mindőjüknél.

Mert lehet, hogy az apostoli egyházak is fogalmaznak meg ma is teológiai kérdésekben álláspontot, de mindig a saját tradíciójukkal összhangban. Kálvin meg jött, és azt állította, hogy ti mind hülyék vagytok, majd én megmondom, hogy mi az igazság. A hülyékbe elefoglalván Tertullianust, Origenészt, Szent Ágostont, Jusztin vértanút, Nissai Szent Gergelyt, Szír Szent Efrémet, Szent Anzelmet, Aquinói Szent Tamást, és további zseniális, kiváló, pallérozott elméket.

Ez a legfőbb ellenvetésem a kettős predestináció gondolatával szemben. Nem hiszem, hogy ennyi ilyen minőségű ember benézzen, vagy akár tudatosan elferdítsen egy ilyen alapvető fontosságú kérdést.

A keresztény istenképet sajnos semmiképpen sem lehet erkölcsösnek nevezni. És ez most független a predesztinációtól.

Egy erkölcsös isten mindenkit egyenlőnek teremtett volna, márpedig az emberek nem egyenlőek. Van, aki halva születik, alacsony intelligenciával, csúnyának, betegnek, vagy a brazil nyomortelepre, ahonnan sosem fog kitörni. Mások meg szépnek, okosnak, egészségesnek, gazdag családban vannak. Míg az egyik gyerek Afrikában kenyér után sír, addig a másik gyereknek IPhone-t vesznek a szülei. Aztán ha szembesíted ezekkel az ellentmondásokkal a hívőket, akkor leveszik az Isten válláról a felelősséget. Pont az ővéről, akit az emberiség Apjaként reklámoznak.

Az egész kereszténység ellentmondások halmaza, és ez bőven elegendő ahhoz, hogy az ember ateista legyen JHVH-val szemben. Ha létezik Isten, ő biztosan nem olyan, mint akiben a kereszténység hisz.

Én úgy gondolom, hogy Szt. Ágoston radikális anti-pelagianizmusa (a kegyelem túlhangsúlyozása a szabad akarattal szemben) hozta létre azt a tendenciát a nyugati kereszténységben, ami végül beletorkollott Luther "A szolgai akarat" (De servo arbitrio) című művébe. Luther Ágoston-rendi szerzetes volt. Lehet, sőt biztos, hogy Ágoston nem úgy gondolta, ahogy később őt értelmezték, de a tendencia innen ered.

Kálvin tarthatatlan tanát a kettős predestinációról ez a tendencia inspirálhatta.

Amúgy - technikailag, nem morális értelemben - nem látok annyira nagy szakadékot a sima banneziánus predestináció, ami csak az üdvösséget tartja előre elrendeltnek, és a kettős predestináció között.