Miért kötelezi a katolikus egyház a gyontatószéki gyónást a papnak, amikor sok pap ugyanolyan gyarló ember mint én vagy még gyarlóbb (pedofil papok), egy ilyen gyarló embernek kötelezően el kell mondanom a legbelsőbb titkaimat?

Valójában a helyzet az hogy ha kimondhatod a bűneidet egy olyan kívülállónak, mint például egy pap akkor az segít hogy jobb legyél. Amikor elmész gyónni és előtte összeszeded a gondolataid, majd elmondod és azért mivel tényleg bánod akkor szabadabban erzed magad. Nehéz megmagyarázni. amúgy én katolikus vagyok és szoktam gyónni. de ha találok egy kívülálló embert, akihez semmi közöm és tudom hogy nem fogunk többet találkozni és kimondom magamból az összes szarságot ami bennem van, akkor ugyan úgy működik a dolog.

Szóval azt hiszem valójában csupán csak egy közvetítő szerepet játszanak a papok a gyóntatószékben azért hogy szembesüljünk a hibáinkkal. De ugye ez csak akkor működik ha teljesen őszinték vagyunk önmagunkkal.

Alapvetően lenne gyakorlati haszna a gyónásnak, mert sokszor tényleg könnyebb tudatosítanunk magunkban a bűneinket, elengednünk őket és megbocsátanunk saját magunknak, ha beszélünk róluk egy másik embernek. Még akkor is, ha ezt nem vallási okból tesszük, vagy ha egyáltalán nem is vagyunk vallásosak, gyakran jobban érezzük magunkat, ha elmondhatjuk valakinek, hogy ezt és ezt tettük és hogy megbántuk. De nem minden ember és nem minden élethelyzet egyforma, ezért nem mindenkinek és nem mindig segít ez a bűnbánatban. És azt sem érzem helyesnek, hogy a gyónást kötelezettségként erőltetik rá az emberekre, mert ez egyáltalán nem így működik, a bűnbánatot nem parancsra jön. Van olyan, hogy évek kellenek hozzá, hogy felismerd valamiről, hogy bűn volt, vagy hogy egyáltalán foglalkozz vele, hogy ezt te megtetted, és megbánd.

Én katolikus családban nevelkedtem, kilencévesen elsőáldozó voltam, nem volt választásom, a szüleim akarták így, és ennek része volt a gyónás is. Kilencévesen el kellett mondanom az összes addigi bűnömet egy papnak, és azzal fenyegettek (egy kilencéves gyereket!), hogy muszáj minden kis apróságot felsorolnom, mert ha valamit eltitkolok vagy hazudok, akkor pokolra jutok. Szorongtam előtte, mert kötelezően el kellett mondanom egy idegennek olyan személyes dolgokat, amikről egyáltalán nem akartam beszélni, szorongtam közben, mert féltem, hogy kihagyok valamit, és mert nem tudtam, hogy fog reagálni a pap azokra, amiket mondok, és szorongtam utólag, mert féltem, hogy el fog ítélni, meg hogy mi van, ha valamikor elkotyogja a szüleimnek vagy valaki másnak. Szépen lelkiismeretesen leimádkoztam a kiszabott elégtételt, de egyáltalán nem éreztem azt, hogy én most ezzel meg lettem váltva és fel lettem oldozva a bűneim alól. És az összes további gyónásom hasonló volt, sokszor még amiatt is szorongtam pluszban, hogy nem is tudtam, kihez beszéltem (a gyóntatófülkékben általában sötét van, és az a rész, ahol a pap ül, el van kerítve vagy le van takarva egy függönnyel, és mivel suttogni kell, a hangja alapján se mindig tudtam beazonosítani az adott papot). Még jó darabig kellett járnom gyónni, mert a szüleim számon kértek, ha valamikor nem mentem el, de amióta felnőtt vagyok és külön élek tőlük, nem voltam egyszer sem. Nekem személy szerint sokkal jobban működik az, ha egyedül foglalkozom a bűneimmel és bánom meg őket, és ha esetleg úgy érzem, hogy szívesen beszélgetnék róluk valakivel, vannak lelkész ismerőseim, akikhez fordulhatok, de senki se erőlteti rám, hogy márpedig nekem kötelező x időszakonként elmondanom egy idegennek a legszemélyesebb dolgaimat, különben Isten utálni fog.

"Kálvin és Luther az elsők között törölte el a "fülbe" gyónást"

Max. Kálvin. Luther élete végéig gyónt - igen, "fülbe", ahogy ti mondjátok. Halálos ágyán is meggyónt.

"De a katolikus egyházban a 7. századig nem volt fülgyónás"

Nem tudom, hogy egészen pontosan mikortól van "fülgyónás", de gyónás mindig is volt. A "fülgyónás" előtt nyilvánosan, a közösség előtt kellett megvallani a bűnöket, majd ezekért nyilvánosan vezekelni - sokszor évekig. Ha letelt a vezeklési idő, akkor püspök feloldozta.

Ennek az alapja az a gondolat - ami egyébként máig megvan az Egyházban, hogy a bűnökkel nem csak Istent bántjuk meg, hanem azt a közösséget is, ahova tartozunk. A bűn sosem magánügy, mert kihat a közösségre. Ezért az ember a közösség felé is gyón. A püspök meg az apostoloknak adott oldás-kötési hatalom alapján oldoz/oldozott fel: Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad. Mivel ezt Jézus csak az apostoloknak mondta, ezért kezdetben az Egyház szigorúan úgy értelmezte, hogy csak a püpsököknek van joguk feloldozni bárkit is.

Mikor a nyilvános bűnvallás diszkrétebbé vált és elég volt négyszemközt a közösség elöljárójának - amit én személy szerint egyáltalán nem bánok - akkor a feloldozást kiterjesztették a papságra is, akik a papi méltóságukat a püspöktől kapják.

Mint minden katolikusokra vonatkozó kérdésnél, a "pedofil papozás" itt sem maradhat el.

Ha egy pap történetesen pedofil bűnt követett el, akkor automatikus kiközösítés áll be, tehát nem szolgáltathat ki semmilyen szentséget, így a gyónást sem. Ha ez a pap ennek ellenére mégis beül gyóntatni a gyóntatószékbe és odamegy egy gyanútlan gyónó, akkor is a gyónás és a feloldozás érvényes. Mivel nem a szolgának érdeméből, hanem Isten megszentelő erejéből teljesül be a szentség (mindegyik, nem csak a gyónásnál).