Más is van úgy vele hogy ideggörcsöt kap a templomtól?

Akkor mos te ijeszd meg anyukádat az elragadtatással. :) Kérdezd meg nem fél -e, hogy ittmarad? (jobban belegondolva ez egyáltalán nem vicces)

Sajnálom, hogy csak ilyen hívőkkel találkoztál, biztosan tudom, hogy vannak normálisak is. Olyanok akik nem hamisítják meg a Biblia igazságait, de szeretettel fordulnak feléd. Tökéletesek nincsenek olyat ne is keress. :)Amúgy a másokra erőszakolás nem túl jó megoldás, de próbáld úgy nézni, hogy anyukád csak jót akart, ha nem is túl bölcsen tette ezt.

Bármi is történt Isten szeret téged is. Nem az a szándéka, hogy félj tőle, hanem, hogy kapcsolatban legyen veled és gyönyörködhessen benned.

kérdező a kereszténységről alkotott véleményeddel sajnos egyet kell értenem.én is sokat jártam templomba,hittanra,ugyanígy vélekedek.legutóbb gyülekezetes esküvőn voltam,számomra is röhejes volt az a sok állszenteskesdés,jópofizás.de hát viselkedni,azért igyekezni kell.

valszeg van benned belül elnyomva egy ellenséges érzés a vallással kapcsolatban és ez így nyilvánul meg.

Akkor te olyan vagy, mint a következő történetben a fiatalember:

"1837-ben történt. Két fiatal alhadnagy, a Saint-Cyr tisztiiskolát éppen elhagyva, meglátogatták Párizs műemlékeit és látnivalóit. A Tuileriák közelében betértek a Mennybemenetel Templomába is, ahol e szép kerek épület képeit, festményeit és más művészeti értékeit kezdték nézegetni. Imádkozni nem állt szándékukban.

A gyóntatószék közelében egyikük észrevett egy karingben levő fiatal papot, aki az Oltáriszentség előtt imádkozott. „Nézd csak ezt a papot”, mondta bajtársának, „az ember azt gondolná, hogy vár valakire.” – „Talán rád”, válaszolta a másik nevetve. „Rám? Minek?” – „Ki tudja, talán, hogy gyónjál.” – „Gyónjak? Rendben, fogadsz velem, hogy odamegyek?” – „Te és a gyónás”, válaszolta amaz és reszkető vállakkal elkezdett nevetni. „Mibe akarsz fogadni”, erősködött tovább a fiatal tiszt elszánt és gúnyos tekintettel. „Fogadjunk egy jó, hűtött pezsgős vacsorában.” – „Rendben, a vacsoráért és a pezsgőért, de nem bízom benned, hogy be mersz menni abba a kasztniba.” Alig mondta ki e szavakat, a másik egyenesen a fiatal paphoz ment és súgott valamit a fülébe. Ez felállt és a gyóntatószékbe ment, mialatt az állítólagos bűnbánó diadalmas tekintetet vetve társára, letérdelt elé, mintha gyónni készülne.

„Hű, de szemtelen”, mormogta a másik és leült, hogy megfigyelje, mit csinál a társa. Várt öt percet, tíz percet, negyedórát. „Mit csinál ez ilyen sokáig”, tanakodott kissé türelmetlen kíváncsisággal magában. „Mit mondhat ilyen hosszú ideig?”

Végre kinyílt a gyóntatószék ajtaja és felindult, komoly arccal kijött a pap. Miután odabólintott a fiatal tisztnek, elindult a sekrestye felé. A tiszt maga is felemelkedett vörösen, mint egy kakas és megütközött kifejezéssel bajuszát babrálva intett barátjának, hogy kövesse és hagyják el a templomot.

„Na de”, sürgette emez, „mi történt? Tudod, hogy majdnem húsz percig voltál ennél a papnál? Komolyan, egy pillanatig már azt hittem, hogy valóban gyónsz. Mindenesetre a vacsorát megnyerted, akarod ma este?” – „Nem”, válaszolta a másik rosszkedvűen, „nem, ma nem. Majd egy másik nap. Dolgom van, úgy hogy egyedül hagylak.” Kezet fogott kísérőjével és nyers, izgatott feszültséggel távozott. Végülis mi zajlott le valójában az alhadnagy és a gyóntatóatya között?

Alighogy a pap a gyóntatószék tolóablakocskáját félretolta, rögtön észrevette a fiatalember hangján, hogy ugratásról van szó. A fiatalember odáig merészkedett szemtelenségében, hogy állítólagos gyónása végén ezt mondta neki: „Mit nekem a vallás! A gyónás! Fütyülök rájuk!”

Ez a pap azonban talpraesett ember volt. „De kedves uram”, szakította félbe őt szelíden, „látom, hogy amit ön itt csinál, az nem komoly. Hagyjuk a gyónást, és ha ön is úgy akarja, társalogjunk egy kicsit. Én becsülöm a katonákat és maga egy jó és szeretetreméltó fiatal ember benyomását teszi rám. Mondja, mi a tiszti rangja?” A tiszt kezdte észrevenni, hogy butaságot csinált. Örült, hogy így kikerülhet a csávából, s ezért elég udvariasan válaszolt. „Alhadnagy, éppen most fejeztem be a Saint-Cyr–t.” – „Alhadnagy? És sokáig az marad?” – „Honnan tudjam; két, három esetleg négy évig.” – „És utána?” – „Utána? Utána hadnagy leszek.” – „És utána?” – „Utána százados.” – „Százados? Hány évesen lehet valaki százados?” – „Ha szerencsém van, 28 vagy 29 évesen”, válaszolta a tiszt nevetve. „És utána?” – „Oh, azután nehezebb lesz: százados sokáig marad az ember. Utána a zászlóaljparancsnok jön, aztán a főhadnagy és végül az ezredes.” – „Rendben, tehát negyvenegy vagy negyvenkét évesen ezredes lesz. És utána mi lesz?” – „Utána dandártábornok, majd hadosztályparancsnok lehetek. Ezek után már csak a marsallbot marad hátra, de az én ambícióm nem megy ilyen messzire.” – „Jó, de házasodni nem fog?” – „Dehogynem, ha magasabb beosztású tiszt leszek, igen.” – „Jó, ön tehát házas ember, magasrangú tiszt, tábornok, hadosztályparancsnok, talán Franciaország marsallja, ki tudja? És azután, uram”, folytatta tovább a kérdezősködést állhatatosan a pap. „Azután? Azután”, ismételte a fiatal tiszt egy kissé zavartan. „Oh, őszintén szólva, fogalmam sincs, azután mi lesz.” „Látja, milyen furcsa”, mondta mind komorabbá váló hangon a pap. „Maga mindent tud, ami addig a pillanatig történni fog, de hogy azután mi történik, azt nem tudja. De én igen és meg is mondom magának. Azután, kedves uram, meg fog halni. Halála után pedig meg fog jelenni Isten előtt, ahol ítélni fognak maga felett. És, ha így halad tovább, ahogy eddig, akkor kárhozatra fogják ítélni és Örökké a pokolban fog élni. Ez az, ami ezután történni fog magával.”

És amikor a szemtelen fiatalember e befejezés miatt kissé megszégyenülve el akart sompolyogni, a pap még utána szólt: „Egy pillanatra még, uram, még van egy-két szavam magához. Magának van önérzete, nem igaz? Nos, nekem is van és maga éppen most súlyosan megsértett engem, amiért elégtétellel tartozik. Egyébként nagyon egyszerűvel. Maga szavát adja nekem, és én a becsület nevében azt követelem magától, hogy nyolc napon keresztül elalvás előtt mindennap letérdel és a következő szavakat hangosan elismétli: ‘Egy napon meg fogok halni, de fütyülök rá; halálom után ítélkezni fognak felettem, de én fütyülök rá; perem után elkárhozásra ítélnek engem, de én fütyülök rá; a pokolban örökké égni fogok, de én fütyülök rá.’ Ez minden. De becsületszavát adja nekem, hogy teljesíteni fogja, nemde?”

Az alhadnagy egyre zavarodottabban mindenáron háta mögött akarta tudni ezt a ballépést és ezért mindent megígért, a jó pap pedig végre elbocsátotta őt. De még jóságosan hozzáfűzte: „Fölösleges mondanom, hogy teljes szívemből megbocsátok magának. És ha egyszer el akar jönni hozzám, a helyemen megtalál. Csak adott szavát el ne feledje.” Ezután a fiatalemberek elváltak egymástól, ahogy ezt már az előbb láttuk. A fiatal tiszt egyedül ment enni. Nagyon bosszús volt. Este, lefekvés előtt tétovázott egy kicsit, de aztán beleharapott a savanyú citromba: „Meg fogok halni; el fognak ítélni; talán a pokolba kerülök...”, de ahhoz már nem volt mersze, hogy hozzátegye, „és én fütyülök rá”.

Így telt el néhány nap. Vezeklése megszakítás nélkül foglalkoztatta, állandóan a fülében csengtek szavai. Alapjában véve, mint a fiatalok 99 százaléka, ő is inkább csak meggondolatlan, mint rossz volt. A nyolc nap még nem telt le, amikor, ezúttal egymagában, visszatért a templomba, jó gyónást végzett és könnyekkel a szemében, de szívében nagy örömmel kilépett a gyóntatószékből. Azóta is, ahogy arról biztosítottak, megmaradt jó és buzgó kereszténynek."

Forrás: [link]

Kérdező!

Én is így vagyok ezzel, főleg akkor kap el a hányinger, amikor egy barokk arannyal futtatott templomba kerülök. (és még van pofájuk azt mondani, hogy szegény az egyház) Igaz nekem nem a kántálástól, hanem az egésztől ami mögötte van, az egész egyházi képmutatástól.

ma 10:09

Ezt meg honnan szedték? Valami keresztény mesekönyvből, amit óvodásoknak találtak ki? A történet egy kamu, ilyen nem létezik. Egy ember, aki elhatározta, hogy katona lesz, és tisztában van vele, hogy embereket fog ölni, az nem fog térdepelve sírva fakadni egy pap miatt. De próbálkozásnak nem volt rossz...

Ugyan kérdező, ha nem kamu a kérdésed, akkor kb ovis lehetsz. Bár nem, mert a 3 éves fiam már tudja, hogy nem akar templomba menni és nem is megy. Úgyhogy már 3 éves korban bizonyos emberek tudják mit akarnak és aszerint cselekednek.

De te még ezt a szintet sem érted el. Minek mentél templomba? Mégcsak azt sem tudod kinek az aranylakodalmára ültél be? Szánalmas vagy. Anyuci/ apuci kötelezővé tette számotokra? Hány éves vagy hogy ők mondják meg, milyen programokon kell részt venned. Nem fóbia ez, ahnem gyerekes dolog, aki itt lázad a felnőttek ellen. Bár otthon csendben kussad és csinálja amit mondanak neki.