Ha Isten szabad akaratot adott, miért száműzi azt a pokolra, aki nem hiszi Őt és a szenteket, és nem követi a Bibliát (szabad akaratból)? Enélkül nem lehet valaki jó ember? Illetve nem teszi kényszeressé az embereket, akik félnek és hisznek?

A pokol azoknak örök kárhozata, akik szabad döntésük által halálos bűnben halnak meg. A pokol fő büntetése az örök elszakítottság Istentől, aki egyedüli élete és boldogsága az embernek, s az ember erre az életre és boldogságra lett teremtve és erre vágyott. Krisztus ezt ezekkel a szavakkal fejezi ki: „Távozzatok tőlem, átkozottak az örök tűzre” (Mt 25,41).

Hogyan egyeztethető össze a pokol léte Isten végtelen jóságával? Jóllehet Isten azt akarja, hogy „mindenki bűnbánatot tartson” (2Pt 3,9), mivel az embert szabadnak és felelősnek teremtette, tiszteletben tartja döntéseit. Ezért maga az ember az, aki önhatalmúlag szándékosan kizárja magát az Istennel való közösségből, ha halálának pillanatáig megátalkodik a halálos bűnben és elutasítja Isten irgalmas szeretetét.

Csak akkor egyesülhetünk Istennel, ha szabadon választjuk azt, hogy szeretjük Őt. Istent pedig nem szerethetjük, ha ellene, a felebarátunk vagy önmagunk ellen súlyosan vétkezünk: "Aki nem szeret, az a halálban marad. Mindaz, aki gyűlöli testvérét, gyilkos: azt pedig tudjátok, hogy a gyilkosnak nincs örök élete" (1Jn 3,15). A mi Urunk figyelmeztet bennünket arra, hogy el leszünk választva tőle, ha elmulasztunk segíteni a szegények és kicsinyek súlyos szükségében, akik az ő testvérei. [Vö. Mt 25,31--46. ] Ha halálos bűnben halunk meg anélkül, hogy azt megbántuk vagy Isten irgalmas szeretetét befogadtuk volna, akkor -- saját szabad választásunk révén -- tőle örökre elválasztottak maradunk. Ezt az Isten és a szentek közösségéből való végleges önkizárás állapotát nevezzük "pokolnak". Jézus gyakran beszél az "olthatatlan tüzű" "gehennáról", [Vö. Mt 5,22.29; 13,42.50; Mk 9,43--48.] amely azoknak van fönntartva, akik életük végéig visszautasították a hitet és a megtérést, és ahol a lélek és a test együtt veszhet el. [Vö. Mt 10,28.] Jézus súlyos szavakkal hirdeti: "az Emberfia elküldi majd angyalait, azok összeszednek országában minden gonosztettet és gonosztevőt, és tüzes kemencébe vetik őket" (Mt 13,41--42), és Ő fogja kihirdetni a kárhoztató ítéletet: "Távozzatok tőlem átkozottak az örök tűzre!" (Mt 25,41). Az Egyház tanítása állítja a pokol létét és örökkétartó voltát. Azok lelkei, akik halálos bűn állapotában halnak meg, a halál után azonnal a pokolba jutnak, ahol a pokol kínjait szenvedik, "az örök tüzet". A pokol legsúlyosabb kínja az örök elszakítottság Istentől, akiben egyedül talál az ember életet és boldogságot, melyre teremtetett és amire vágyakozik. A Szentírás kijelentései és az Egyház tanítása a pokolról meghívás a felelősségre, mellyel az embernek örök sorsát szemmel tartva kell élnie a szabadságával. Ugyanakkor sürgető meghívás a megtérésre: "A szűk kapun lépjetek be! Tágas a kapu és széles az út, mely a kárhozatba visz, bizony sokan mennek be rajta. De milyen szűk a kapu, és milyen keskeny az út, mely az életre visz, bizony kevesen találják meg azt" (Mt 7,13--14): "Mivel pedig nem tudjuk sem a napot, sem az órát, az Úr intelme szerint állandóan virrasztanunk kell, hogy amikor befejezzük földi életünk egyetlen futamát, beléphessünk vele a menyegzőre, az áldottak közé számláltassunk, és ne kelljen mint haszontalan és lusta szolgáknak az örök tűzre távoznunk, a külső sötétségre, ahol sírás és fogcsikorgatás lesz." Isten senkit nem rendel eleve arra, hogy a pokolba jusson; ehhez ugyanis az Istentől való szándékos elfordulás (halálos bűn) és a mindvégig való megátalkodottság kell. Az Egyház az eucharisztikus liturgiában és hívei mindennapi imáiban kéri Isten irgalmát, aki "nem akarja, hogy valaki is elvesszen, hanem mindenkit bűnbánatra akar téríteni" (2Pt 3,9).

"Kérünk, Istenünk, fogadd megengesztelődve ezt az áldozati adományt tőlünk, szolgáidtól és házad egész népétől. Irányítsd a te békédben életünk napjait, ments meg minket az örök kárhozattól, és végy föl választottaid körébe."

Az Apokalipszisben az kárhoz el, aki a Vadállat jegyét és számát viseli. Aki a Bárány jegyét viseli, az a szenvedésre.

A hitet pedig Istentől megkapod, ha kéred. Ha akarod, akkor megismered az igazságot. A Bölcsesség, aki akarja, reá száll. Nem kerül semmibe, csak két szóba...

Off:

Én pedig az ateistáktól kérek elnézést, amiért leírtam a véleményemet a hitről, gondolhattam volna, hogy ezért lepontozás jár. Nem mintha érdekelne ez a pontozós hülyeség, csak a fentebb írók válaszára reagálok :)

Isten nem űz senkit a pokolra, Istentől nem kell félni. Pokol és mennyország nem földrajzi hely, az csak ott létezik ahol az ember helyet ad neki azaz tévelygő tudatában. Az ember rendeltetési helye a mennyország vagyis a tudat tökéletes állapota. Az a mit az ember pokolnak nevez, nem más mint az emberi tudatnak a legszánalmasabb állapota. Tudatának e szánalmas állapotát az ember bánatban, szenvedésben, nyomoróságban, viszálykodásban, ellenségeskedésben háborúkban, öldöklésben vetíti ki az anyagi világba. Az emberek tudata ott ahol ilyen dolgok mennek végbe egy nagyon szánalmas minőségű.

Szerencsére létezik ennek ellenpárja is, ahol béke, megértés és szeretet van előnyben.