Hogy lehetséges, hogy egyes neoprotestáns felekezetek (pl. JT) kiállnak az első emberi test közvetlen, állatoktól isteni teremtése mellett, de eközben tagadják a lélek halál utáni létezését?

Mert a lélek nem halhatatlan, és a teremtéskor, nem egy másik életformát tett az élőlényekbe, ami túl éli a test halálát.

Nem volt a halál tervben Istennél, ezért is érthetetlen volna, ha örök életre teremtette az embert a Földre, akkor miért tett bele olyat, ami már nem a Földi életre szól tovább.

S ha elolvasod az ide vonatkozó verseket láthatod, hogy Isten nem lelket tett az emberbe, hanem az életfunkciókat indította el, a légzés megindításával.

(1Mózes 2:7) . . .Isten megformálta az embert a föld porából, és az orrába lehelte az élet leheletét, így lett az ember élő lélekké.

(Ezékiel 18:4) . . .Amely lélek vétkezik, az hal meg.

Szia!

Úgy, hogy ez az igazság, mert a Szentírás ezt tanítja. Az evolúció nyomán kialakult ember, és a halhatatlan lélek olyan tanítások, melyek teljesen idegenek a Bibliától. Az előbbi a XIX. századi tudományos világkép nyomán alakult ki, a másik pedig az ókori görög filozófia közvetítésével, a platonizmus, illetve még inkább az újplatonizmus révén hatolt be mint eszme a kereszténységbe.

Üdv. Péter

Csak nem a Prédikátor könyve tanítja ezt kedves 2-es és 3-as? Mert akkor nagyon nem értitek a lényegét annak a könyvnek.

Ha gondoljátok felsorolok vagy 20 verset, ami a lélek halhatatlanságát tanítja. Csak sajnos tudom, hogy úgyis JT az egyetlen szervezet, akik érthetik a Bibliát.... Mi, többi keresztény felekezet csak áhítozhatunk a tudásotok iránt. Mennyi rossz teológus tartozott közénk évszázadokon és ezredeken keresztül. De végre jött 150 éve egy szervezet, akik feltalálták a spanyolviaszt. :)

Sziasztok!

Óriási tévedés azt gondolni, hogy a lélek halhatatlansága Bibliai tanítás, a Szentírás szerint ugyanis egyedül Isten halhatatlan (1.Tim. 6:16)! Az összes teremtmény halandó, mert élete az Istentől függ!

Az ókori pogány vallások szinte mind vallották a lélek természetes halhatatlanságát. Izráel egyedül állt azzal az álláspontjával, hogy elutasított mindennemű halottkultuszt, a halált a bűn büntetésének tekintette, amelyből csak Isten kegyelme által, csak a halált okozó bűntől való elszakadás nyomán lehetséges a szabadulás, feltámadás által az idők végén.

Az őskeresztények még ugyanígy gondolkodtak a halálról. Az úgynevezett konstantinuszi fordulat nyomán azonban a kereszténység gyakorlatilag szövetségre lépett a pogány vallási és filozófiai eszmékkel. A lélek halhatatlanságának tana ettől fogva lett uralkodóvá a kereszténységben. Feledésbe merült a halál mibenlétéről és a haláltól való szabadulásról szóló eredeti bibliai tanítás. Közrejátszott ebben az is, hogy a kereszténység mindinkább „felhígult”, miután i.sz. 380-tól állami törvény kötelezte a római birodalom valamennyi polgárát a kereszténység felvételére. A pogányságból jött, megtéretlen tömegek számára pedig hihetőbb volt a lélek halhatatlanságának emberi elképzelése. Könnyebb volt ezt elfogadni, semmint elismerni azt, hogy a halál a bűn zsoldja, és hogy annak hatalmából csak Isten kegyelme által, csak a bűnnel való szembefordulás útján szabadulhat meg az ember.

A középkorban véges-végig megkérdőjelezhetetlen volt a lélek halhatatlanságába vetett hit. A 16. századi reformáció idején is csak Luther és Tyndale látta tisztán az eredeti bibliai tanítástól való eltérést.

A 20. században aztán általánosan elismertté vált a keresztény teológiában, hogy a lélek természetes halhatatlanságának tana - mely szerint az alacsonyabb rendű, halandó test porrá lesz a halálban, a magasabb rendű, halhatatlan lélek pedig különválik és tovább él Istennél az üdvösségben vagy a kárhozatban - nem biblikus tanítás.

Akkor néhány idézet a kortárs teológusoktól:

„Egységben és teljességben látja az embert a Biblia akkor is, amikor meghal... Nem egy test nélkülivé váló lélek szakad el egy lélek nélkülivé váló testtől, hanem egy egész ember... most azon a határon áll, amelyen túl már nincs számára idő, és amelyet átlépni nem képes sem testileg, sem lelkileg.” (Karl Barth: Kirschliche Dogmatik, Zürich, 1948)

„Okvetlenül szükség van Isten új teremtő aktusára, mely az embernek nemcsak egy részét hívja vissza az életbe, hanem az egész embert. Tehát mindent, amit Isten teremtett, és amit a halál megsemmisített. Szókratésznek és Platónnak nincs szüksége semmiféle új teremtő aktusra. Hiszen az ő felfogásukban a test lényegében rossz, és így nem kell, hogy tovább éljen. Az a rész pedig, amelynek tovább kell élnie, a lélek, egyáltalán meg sem hal. Ha meg akarjuk érteni a keresztény feltámadáshitet, teljesen el kell szakadnunk a görög filozófiai gondolatvilágtól. ”

(Oscar Cullmann: Unsterblichkeit der Seele oder Auferstehung der Toten, Stuttgart-Berlin, 1962)

„Az európai hagyománytörténetben kiváltképpen két gondolatkör hatására alakult ki a halál utáni élet eszméje. Az egyik a lélek halhatatlanságának görög fogalma, a másik a holtak feltámadásának bibliai hite... Aki azt vallja, hogy az elmúlás után a puszta lélek tovább él Istennél, nem veszi elég komolyan sem a halált, sem a halálon aratott isteni győzelmet... A Biblia szerint az emberi személy - jelenlegi, bukott állapotában - teljességgel a halál hatalmába kerül: a lélek a seol, az alvilág foglya lesz, a test pedig elporlad a sírban. Ez azonban átmeneti állapot csupán. Isten irgalmából újból életre támad az ember, úgy, ahogyan felkel a földről, ahová lefeküdt, ahogyan felébred az álomból, melyben elmerült. Nem kétséges, hogy ez a felfogás sokkal jobban megfelel a jelenkori antropológiai szemléletnek, mint a metafizikai halhatatlanság.” (Nyíri Tamás [katolikus teológus]: Remény vagy halál, Vigilia, 1978)

„E század elejétől az emberi lélekbe (psziché) nyert betekintés nem teszi lehetővé sok gondolkodónak, hogy a platóni filozófia és a hagyományos keresztény tanítás állásfoglalását minden további nélkül átvegye... A keresztények számára mindenekelőtt a Biblia-tudomány eredményei tették kérdésessé a hagyományos felfogást... A gyakran léleknek fordított héber »nefes«... egyetlen helyen sem utal egyértelműen a testetlen lélekre; ugyanakkor a »met« (halott ) szóval szókapcsolatot alkotva a holott estre, a halott személyre vonatkozik... A legutóbbi évtizedekben evangélikus teológusok az ember »teljes halálá«-nak tétele mellett foglaltak állást:a halott csak Isten emlékezetében él tovább, és az utolsó napon isteni teremtői aktus révén fog majd új életre kelni. A katolikus egyházban abban nyilvánult meg a hagyományos felfogással szemben egyfajta tartózkodás, hogy a II. vatikáni zsinat útmutatásai szerint átdolgozott misekönyvben (Missale Romanum) a halottakért mondandó imákból teljesen kiiktatódott a lélek (anima) fogalma.” (Jacob Kramer [katolikus teológus]: A halottak jövője, Szent István Társulat, Budapest, 1991)

„ A lélek halhatatlanságába vetett hit nem számol komolyan a halál valóságával: régi, platonikus-orfikus eredetű meggyőződés szerint csak a test kerül a halálba, a lélek-szubsztancia kikerüli azt. Sok más, idegen hatással együtt ez a filozófiai-mitikus gondolat is átkerült a kereszténységbe, és elfoglalta a biblikus reménység helyét... megüresítve a feltámadás értelmét. Az Ige szerint a teljes testi-lelki ember bűnös, ezért a halál - mint a bűn zsoldja - a teljes embert éri.” (Dr. Nagy Gyula [evangélikus teológiaprofesszor]: Dogmatika, teológiai akadémiai jegyzet, Budapest, 1965)

Üdv. Péter

Lélek és teljes halál

„/A lélek halhatatlansága" ellen

Kicsoda tehát az ember Jehova Tanúinak nézete szerint? Az ember a föld porának és az élet leheletének, illetve Isten szellemének kombinációja. A por és a lehelet együtt eredményezi az élő lelket (nefes chqjjá, lMóz 2,7). Az ember tehát lélek, de neki nincsen lelke. Az Őrtorony Társulat szembefordul a „religionisták" (egyházak) véleményével, akik (állítólag) a lélek halhatatlanságában hisznek. A lélek halhatatlanságáról szóló tanítás - ugyanúgy, mint a katolikus tanítás a tisztítótűzről, amely a halál utáni tisztulás helye -, pogány és nem igeszerű. A Bibliából az derül ki, hogy a lélek (=ember) halandó. Teljesen, mindenestül meghal a földi halálban, és semmilyen része sincsen az embernek, például a lélek, amely elszigetelten tovább létezne (teljes halál). Az örök élet nem közvetlenül a halál után kezdődik (illetve a hívőnek itt és most folytatódik a halál után), hanem az újjáteremtés cselekedete után, amelyet Jehova elvégez az ő kiválasztottam. Minden más ember, továbbá a bukott angyalok (=démonok) is — amint már említettük —, megsemmisülnek. A bűnösök sorsa a halál, azaz, az örök, végleges megsemmisülés (annihiláció). „Az igazság, mely örök élethez vezet" című Őrtorony-iratban ezt találjuk: ,,Hol volt Ádám, mielőtt Isten a porból megformálta és életet adott neki? Nos, egyszerűen nem létezett. A halálakor Ádám ismét visszatért ugyanabba az élettelen, öntudatlan állapotba. Ádám nem ment sem a tüzes pokolba, sem a mennyei boldogságba, hanem meghalt, mint Isten megmondta." ... „A Biblia világosan tanítja, hogy a halottak öntudatlanok és élettelenek a sírban." ..."Minthogy az emberi lélek maga az ember, az nem lehet egy árnyékszerű bizonytalan valami, ami csak lakja a testet, vagy ami a személytől elkülönülten is létezhet." ... „Igen, a te lelked valójába te magad vagy..." ... „Látjuk tehát, hogy az emberi lélek maga a személy, s amikor a személy meghal, maga az emberi lélek hal meg" (34kk).

Mi a szellem" az Őrtorony Társulat elképzelése szerint? Nagyon hasonló az „életerőhöz" az Istenről szóló tanításukban. Ugyanebben az írásban olvassuk: „Az emberi lélek tehát nem más, mint maga az élő személy, a szellem pedig egyszerűen az életerő, amely ennek a személynek lehetővé teszi, hogy éljen. A szellemnek nincs egyénisége, nem is teheti meg azt, amit egy személy meg tud tenni. Nem tud gondolkozni, beszélni, hallani, látni, sem érezni. Ebben a tekintetben egy autó telepének elektromos áramához hasonlíthatnánk." „...ez ... az erő, amely képesíti a készüléket... műveletek elvégzésére. Ezt a szellemet vagy életerőt megtaláljuk minden élő teremtményben, mivel a szülők nemzésnél átszármaztatják utódaikra" (38k). Rutherford „Teremtés" című írásában rámutat, hogy a szellem, vagy lehelet Istentől származik, és hozzá tartozik. „A lehelet, amelyet az ember lélegzik, Jehovához tartozik, mivel minden dolog Istentől való. Az élethez való jog Istentől származik. A lehelet nem halhatatlan. Magának a leheletnek nincsen élete. Ő csak fenntartja a vérkeringést, amely által az emberi test megelevenedik. Az írás világosan megmagyarázza, hogy az élet a vérben van" (53. o.). A halál után a lehelet visszatér Jehovához. Az embernek nincsen hatalma felette. Az Őrtorony Társulat bibliai lexikona is hangsúlyozza:" A 'nefes' maga a személy, táplálkozási szükséglete, a vér az ereiben, a lénye... a nefest különösen is a vér tartalmazza... Szöges ellentétben a görög tanítással, amely szerint a pszühé ('lélek') anyagtalan, láthatatlan és halhatatlan, a Biblia azt mutatja, hogy földi teremtményekre alkalmazva mind a pszühé, mind a nefes anyagit, megfoghatót, láthatót és halandót jelent" (Segítség a Biblia megértéséhez, 1.119. o.). Kontinuitás vagy diszkontinuitás?

Az értékeléshez ki kell jelentenünk, hogy az Őrtorony Társulat e tanításai az emberről bibliait és bibliátlant egyaránt tartalmaznak, és ezek keverednek. Ez onnan származik, hogy túlzottan leszűkítik a „lélek" és a „szellem" fogalmát; a „lélek" csak „egész ember", és a „szellem" csak „életerő". Mindamellett a bibliai lexikon szerzői elég nyíltak ahhoz, hogy bevallják: „Széles jelentéstartalmuk van ezeknek

a kifejezéseknek, különböző árnyalatokkal" (i. m. 1. 340. o.), akkor is, ha magyarázatukhoz nem vonnak le következtetéseket ebből a felismerésből. Éppen azért, mert a „rúach" és ,/i'sámá" (héber), továbbá a görögpneuma („szellem"), valamint a ,/iefes" (héber) és a „pszühé" (görög) kifejezéseknek oly „széles jelentéstartalmuk van", magyarázatuk és elhelyezésük a teológia tudományában is nehéz. így itt csak nagy vonalakban vázolhatjuk őket -, arra a kérdésre tekintettel, hogy van-e további lét a halál után (kontinuitás), vagy az ember a „teljes halálba" süllyed (diszkontinuitás). (Ennek a kérdésnek az adventistákkal folytatott beszélgetésben is jelentősége van, hiszen Russell és utódai tőlük vették át a „teljes halálról", a „megsemmisülésről" stb. vallott nézeteiket. Az ember maga élő lélek, vagy van lelke? A Biblia mindkettőt mondja. Az, hogy az embert, mint ,jiefes chajjá"-t („élő lélek", általánosabban „élőlény"-nek fordítható) Isten teremtette, világosan kiderül az alapvető lMóz 2,7-ből: „Azután megformálta az Úristen az embert a föld porából, és élet leheletét lehelte orrába. így az ember élőlénnyé (nefes chajjá)" Az ószövetséges Claus Westermann így kommentálja ezt a helyet: „... az ember nem több alkotórészből áll (mint test és lélek vagy hasonló), hanem 'valamiben' áll fenn [a föld pora], amely a megelevenítés által emberré lesz... az ember nem magába kapja Isten leheletét, hanem Isten fújja belé az élet leheletét... Az 'élet lehelete' tehát egyszerűen az elevenséget, az élet leheletének belefujása az ember megelevenítését jelenti... Az Isten által teremtett ember az élő ember... az ember 'nefes chajjá''-ként lesz megteremtve, nem a testébe adatik 'élő lélek'. Az emberről a maga eleven mivoltában, teljes egészében van szó" (Westermann 1976,282k). Az, hogy Jehova Tanúi az embernek ezt az „egységességét" hangsúlyozzák, érvelésüknek valós eleme. Igen, az ember a maga egészében „élő lélek", amelyet Isten a földből formált, és életének leheletével (ha nem is olyan dinamisztikusan, majdhogynem materialisztikusan értve, mint az Őrtorony Társulat, ld. feljebb) töltött be. Mivel azonban a ,jiefes" és a „pszühé" fogalmát az Ó- és az Újszövetség tovább szélesíti, és egy sor jelentésárnyalatot mutat fel, másképp is alkalmazható, így például a következő kijelentésekben: „a

lelke (pszühé) benne van (en autó)" (Csel 20,10; vö. lKir 17,21k), „lelkűk van (ta ehonta pszühasz)" (Jel 8,9 stb.). Jehova Tanúinak ismételten azok a helyek okoznak gondot, ahol test és lélek megkülönböztetéséről, sőt szétválasztásáról van szó, például Mt 10,28-ban: „Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket (pszühé) meg nem ölhetik. Inkább attól féljetek, aki a lelket is, meg a testet is el tudja pusztítani a gyehennában." Az „Újszövetségi Teológiai Fogalmi szótár (TBLNT) a héber ,/iefes" és a görög „pszühé" következő jelentésárnyalatait sorolja fel a Szentírásban, a megfelelő helyekkel alátámasztva: „az élet helye, vagy az élet", „az egész természeti lét és az ember élete", „élő lélek", „a belső emberi élet... én, személy, személyiség a lélek különböző erőivel... a személy a tudat minden képességével", „az elevenség és az akarat és kedély oldala az emberben", „az eszhatológikus élet", „az az adottság, amelyen belül élet és halál, romlás és üdvösség eldől" (THBLNT D/1977 1.116k). Ha közös nevezőre akarjuk hozni a definícióknak ezt a zavaró (korántsem teljes) változatosságát, akkor talán így fogalmazhatunk: A „lélek" olyan fogalom, amely mind az emberi személy egészére, mind pedig lényegi tulajdonságaira és körülményeire vonatkozhat. Az Ó és az Újszövetség úgy ábrázolja az embert mint „lelket", de úgy is, mint ,szellem-lélek-test" egységét, amely a testi halállal ideiglenesen megszűnik, és a testi feltámadáskor helyreáll. A köztes időben (köztes állapot a földi halál és az utolsó napi feltámadás között) az ember személyként tovább létezik, mégha földi, anyagi test nélkül is. A személy folyamatossága a földi halál és a feltámadás között az emberi én - vagy a „lélek" - tovább élésének is nevezhető, anélkül, hogy ezzel „a lélek halhatatlansága" pogány platonista elképzeléseinek hódolnánk. A „lélek" ebben az értelemben az embernek az anyagi halálon túl is tartó személyisége. Az olyan bibliai igék, mint Mt 10,28; Lk 16,19-31; lPt 3,19 és ószövetségi kijelentések a Seolról (erre még részletesebben visszatérünk) világosan arra utalnak, hogy van köztes állapot -, ezzel pedig az ember további létezése a halál után. A „teljes" halál feltételezése ezért több mint kérdéses. Luther Mártonnal és Fritz Heidlerrel (aki többek között Lutherre hivatkozik), az a meggyőződésem, hogy a Biblia „az

elhunyt személyek köztes állapotban való lelki további létezéséről" beszél, és hogy Isten „a lelket halhatatlanul és örökkévalóságra teremti", azért, hogy „megőrizze az én folyamatosságát, és így személyes identitásukban lehetővé tegye a halottak feltámadását" (F. Heidler: Ganztod oder nachtodliche Existenz? [„Teljes halál vagy halál utáni lét?"] Theologische Beitráge 4/1985 169 kk). Wolfgang Trillhaas arra hívta fel a figyelmet, hogy feltámadás és halhatatlanság nem egymás ellentétei, hanem feltételezik egymást. Halhatatlanság és feltámadás úgy viszonyul egymáshoz, mint héj és mag, mint kezdet és vég. A feltámadás „a halhatatlanságba vetett hit egyik módja". „Csak akkor gondolható el, ha a halálon túli élet egyáltalán a horizontra képzelhető" (W. Trillhaas: Einige Bemerkungen zur Idee der Unsterblichkeit [= „Néhány megjegyzés a halhatatlanság gondolatához"] , Neue Zeitschrift fur Sytematische Theologie, 1965,147kk). Amikor a Bibliában arról van szó, hogy a „lélek" meghal (például 4Móz 23,10; lKir 19,14), az mindig az egész embert (szélesebb értelem), de sohasem a lelket, mint az ember teremtésbeli elemét (szűkebb értelem) jelenti. Ez különösen az olyan helyekre vonatkozik, mint Ez 18,4, amelyet szívesen vesz elő az Őrtorony Társulat (például: „Érveljünk az írásokból, 249. o.). Ha ott azt mondja a próféta, hogy „annak a léleknek kell meghalnia, amelyik vetkezik", ezen nyilvánvalóan az ember szellemi-testi egységében értendő, mert egy elszigetelt lélek sem vetkezni, sem meghalni nem tudna. A halandóság olyan tulajdonság, amely az Újszövetségben csak a földi testre vonatkozóan használatos (Róm 6,12; 8,11; lKor 15,53k; 2Kor 4,11; 5,4). Hiszen a földi test a látható és múlandó szférájába tartozik (2Kor 4,18). Az új test azonban, amelyben a személyes folyamatosságában tovább létező ember az utolsó napi feltámadáskor részesül, halhatatlan (lKor 15,35-54; 2Kor 5,1-10; Fil 3,21; vö. Ronsdorf 1992,114k).

A halhatatlanság bibliai kontra platonista reménysége

Ha a bibliai tanítás szerint így van az embernek (vagy ha akarjuk, a léleknek) halhatatlansága, ez semmiképpen sem azonos a pogány platóni felfogással. Jehova Tanúinak az a szemrehányása, hogy az egyházak itt pogány tant képviselnek (bizonyos kivételektől eltekintve, például a tisztítótűz, vagy népies elképzelések a halhatatlanságról) megalapozatlan. A bibliai és a pogány-platóni halhatatlanság-eszme között mélyreható különbségek vannak, mindenekelőtt az alábbi négy pontban: 1. A platóni filozófia a testet a Jelek börtönének" tekinti, és ezáltal a szellemi-lelkivel szemben leértékeli. A Biblia ellenben hangsúlyozza: „Az Ige testté lett" (Jn 1,14). Az ember a maga egészében „igen jónak" lett megteremtve (lMóz 1,31). A Bibliában a test sohasem másodrendű, hanem Isten jó teremtéséhez tartozik. 2. A platóni filozófia számára idegen a test feltámadása. Elképzelése szerint a meghaláskor a lélek pillangóhoz hasonlóan elhagyja a testet. - A Biblia ezzel szemben azt hangsúlyozza, hogy egy csak időlegesen test nélküli köztes állapot („mezítelenség", „leplezetlenség". vö. 2Kor 5,1-10) után kerül sor a testi feltámadásra. Bár a földi test meghal, az ember testi léte ezzel semmiképpen sem értékelődik le, amit Krisztus testi feltámadása és minden ember jövendő testi feltámadása fejez ki (lKor 15). A lelkek üdvösségét tehát a Szentírás mindig „a test feltámadásának, tehát a lelkek új testi valóságának szempontjából tekinti" (TBLNT D/1977,1.119. o.)

3. A platóni filozófia azt tanítja, hogy a halál után „az emberben lévő isteni" „Istenhez" (erősen panteista ízzel) tér vissza. A halhatatlanságot minőségi képességnek tekinti, amely természettől fogva minden emberhez hozzátartozik -, függetlenül egy személyes istennel való bármiféle kapcsolattól. - A Biblia nem ismer ilyen „istenit", amely az emberben meglévő képesség, hanem az ember természettől fogva bűnös voltáról és az abból eredő halálról beszél, amelyet a földi életben elmulasztott megtérés miatt örök kárhozat követ. A örök élet mint örök üdvösség - egyes-egyedül Isten ajándéka és ingyenes adománya (Róm 6,23; Mt 25,31kk; Jel 21,11-15). Egyedül Istené a halhatatlanság (lTim 6,16), ő azonban rendelkezik felette, és az embernek adja - örök üdvösségre vagy örök elvetésre (ld. alább).

4. A platóni filozófia az ember preegzisztenciájából (a nemzés előtti létezéséből) indul ki - részben „lélekvándorlással" is összekötve -, míg a Biblia elutasítja ezeket. Bár a Biblia ismeri Isten tervét az

emberrel még fogantatása előtt (vö. Zsolt 139,16; Jer 1,5) és az embernek Istentől való örök kiválasztását (Ef 1,4), nincs szó az ember létezéséről a fogantatás előtt. A preegzisztencia gondolata csak a Logosz Jézus Krisztussal kapcsolatban található a Bibliában (Jn l,lkk; 8,58; Fil 2,5kk). Az embernek az a sorsa, hogy „egyszer meghaljon, utána pedig az ítélet következik" (Zsid 9,27).

A JT-k gyakrabban olvasnak csak egyes bibliaidézeteket, és a hozzájuk kapcsolódó Őrtorony-traktátusokat, mint magát a Bibliát. Itt is ez van, ugyanis, ha tovább olvasták volna a Prédikátor könyvét, illetve a 9,5 előzményét, akkor (talán) ők is észrevették volna, hogy mennyire hibás a kép. A prédikátor egy gondolkodó humanistaként fogalmazza meg először azokat a tételeit, amelyekben él, de amelyek nem nyújtanak számára igazi választ, amelyek nem Istenhez tartoznak: az élet értelmetlen (Préd 1,2); csak az a lényeg, hogy az ember egyen, igyon és érezze jól magát (Préd 5,17; 10,19); lényegtelen az erkölcsösség (Préd 7,16-17); látszólag nincs túlvilági igazságszolgáltatás (Préd 3,19-21; 9,2.6). Egy JT is biztosan csóválná a fejét és kézzel-lábbal tiltakozna, ha valaki azt mondaná neki, hogy „mindenkire egy sors vár: az igazra éppúgy, mint a gonoszra, a jóra ugyanúgy, mint a rosszra, a tisztára éppúgy, mint a tisztátalanra; a jóra ugyanúgy, mint a bűnösre, s a hamisan esküvőre éppúgy, mint arra, aki igaz esküt tesz. Egy sors vár mindenre. Senki sincs, aki örökké élne, s aki ebben bizakodhatna.” A JT tuti, hogy azt mondaná, hogy ezek nem Isten gondolatai, hanem egy kétségbeesett emberé, aki nem bízik az Úrban. Pedig ez a rész közvetlenül megelőzi a Préd 9,5-öt, mert ez a Préd 9,2-4-ből van. Tehát ugyanígy kell gondolni az 5-ik versre is.

A Prédikátor később elveti ezeket a gondolatokat, azzal az igenlő bizonyossággal, hogy: „az ember meg örök hajlékába tér és a por visszatér a földbe, ahonnét jött, az éltető lehelet meg az Istenhez, aki adta. Mivelhogy Isten minden tettet ítélőszéke elé visz, és lát minden rejtett dolgot, akár jó volt, akár rossz.” (Préd 12,5.7.14)

Máté 26:41; Márk 14:38 Kitartóan virrasszatok, és folyton imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek. A szellem persze buzgó, de a test gyenge.

1Korinthus 2:11 Mert ki ismeri az emberek közül az ember dolgait, ha nem a szellem, aki őbenne van?

Lukács 8:52, 55 Ne sírjatok, mert nem halt meg, hanem alszik És visszatért annak szelleme, és nyomban felkelt.

1Thesszalonika 5:23 A békesség Istene szenteljen meg benneteket, hogy tökéletesek legyetek. Őrizze meg szellemeteket, lelketeket és testeteket feddhetetlenül Urunk, Jézus Krisztus eljöveteléig.

1Királyok 17:21, 22 Uram [Jehova]! Térjen vissza a lélek ebbe a gyermekbe! Az ÚR [Jehova] meghallgatta

Illés szavát, a lélek pedig visszatért a gyermekbe, és az föléledt.

Máté 10:28 Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket meg nem ölhetik...

Jelenések 6:9-11 És amikor feltörte az ötödik pecsétet, láttam az oltár alatt azoknak a lelkét, akiket az Isten igéjéért öltek meg, és azért a bizonyságtételért, amelyet megtartottak. És hatalmas hangon kiáltották: Urunk, aki szent és igaz vagy, meddig nem ítélsz, és meddig nem állsz bosszút a mi vérünkért azokon, akik a földön laknak?

Jelenések 20:4 És láttam trónokat: helyet foglaltak rajtuk, és ítélő hatalmat kaptak azoknak a lelkei, akiknek fejüket vették a Jézusról való bizonyságtételért és az Isten igéjéért;

Lukács 16:22 Történt pedig, hogy meghalt a koldus, és felvitték az angyalok Ábrahám kebelére.

János 8:51 Bizony, bizony, mondom néktek, ha valaki megtartja az én igémet, nem lát halált soha.

János 11:25, 26 Jézus ekkor ezt mondta neki: Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él; és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha.