Volt már saját Isten-élményetek, amit szívesen meg is osztanátok?

A legfrissebbet mesélem el (2 hetes) A történethez hozzátartozik, hogy bárhová megyek egy temető közelében haladom el kerékpárral, ott a járda felöl van a kerítésen kivül egy oltár, ahol Jézus van a kereszten megfeszítve. Szobor.

Minden nap ott jövök el, és sok-sok év míg észrevettem. Inkább közönyös voltam felé. Azt tapasztaltam, ha rossz nekem nem nézek rá, ha jó megy a dolgom ránézek...valami együttérzést is érzek, de nem túl mély elég felszínes.

Nos egy ilyen negatív hangulatú napon, nem néztem rá de rá gondoltam, hogy ott van az a szobor.

Amikor elhaladtam kb 2-3méter után azt mondta " Csak bízz fiam, csak bízz"

Megviccelt az agyam¿ Akkor miért éreztem úgy, mintha egy rég használt húrt pendített meg bennem a szavaival. Betöltött. Nagyon jó érzés volt.

Kb 5 éve történt, hogy fiatal, tapasztalatlan srácként megismerkedtem egy idősebb nővel, akinek éppen akkor ment tönkre a házassága, és elkezdett csábítani, valószínűleg önbizalmat, kárpótlást akart szerezni bennem a válása után. Én pedig sajnos engedtem, hogy behálózzon ez a boszorkány (nagyon is csinos volt, és értett a férfiak nyelvén).

Mindenki, aki ismerte, óvott tőle, de én vak voltam, meg a szex is újdonság volt számomra, nem hallgattam rájuk, az agyamra tele. Szépen lassan a hatalmába kerített, elszakított a családomtól, a barátaimtól, feladtam mindent és odaköltöztem hozzá. Ez több, mint fél évig tartott. Nem éreztem jól magam, tudtam, hogy ez nem jól van így, de nem tudtam változtatni, a karmai között tartott. Teljesen depressziós lettem, a főnököm sem volt megelégedve a munkámmal, a nő meg állandóan csak szidott, kárált, de a szexualitásával nem engedett szabadulnom tőle. Több alkalommal odáig fajult a dolog, hogy megütött, tettleg bántalmazott.

Aztán megláttam egy hirdetést egy máriagyűdi gyalogos zarándoklatra, 24 kilométer. Mondtam a nőnek, hogy el akarok menni erre, jöjjön ő is. Mondta, hogy neki más programja van. Mondtam, hogy oké, akkor én elmegyek egyedül, már csak a 24 kilóméter is jó teljesítménytúra (akkor még nem is gondoltam másra).

Ahogy megyek a többi zarándok mellett, egy plébániás csoport mellé keveredtem, akik vitték a templomi zászlókat és folyamatosan imádkoztak és zsoltárokat énekeltek a plébánosuk vezetésével. Csatlakoztam hozzájuk, én is énekelni kezdtem a zsoltárokat. Nemsokára úgy éreztem, mintha Jézus a kezére venne, és hangosan elkezdtem sírni, és csak arra tudtam gondolni, hogy Jézusom, irgalmzz a bűnös lelkemnek, segíts ki a mélységből. Olyan hangosan zokogtam, csillapíthatatlanul, hogy egy zarándok odajött, és vígasztalni kezdett. Nagyon jól esett az egész.

Utána a templomban meggyóntam, megáldoztam és amikor visszamentem, még aznap elköltöztem a nőtől, és bocsánatot kértem a családomtól és más emberektől, akiket megbántottam. Tényleg úgy érzem, hogy ez volt a legrosszabb része az életemnek, és ki tudja, mi lett volna, ha nem megyek el a máriagyűdi zarándoklatra...

"visszaadtam neki a kiszámolt feketepénzt."

Imakommandós, ez az első pozitív dolog, amit itt tőled olvasok. Tényleg így történt, ahogy leírtad?

...ha ilyen dolgot képes voltál megcsinálni, nem akarod itt rendbe rakni a dolgaidat? Arra gondolok, hogy ha nem lennél ennyire vallási fanatikus, sokkal pozitívabb lenne a szereped itt, ezen a fórumon.

Szerintem kérdezd meg Istent, hogy mit gondol erről. Mit látna szívesebben tőled: a hit terjesztését tűzzel-vassal - vagy pedig egy szelíd, letisztult és mértékletes viselkedést?

Kedves Kérdező!

2017-es a kérdés, én csak most láttam meg, remélem még aktuális. Mélyen hívő nagymamám és a mélyen hívő néni, aki vigyázott rám, meséltek Istenről, és biztattak, hogy ha egyedül vagyok, és szólok hozzá, akkor ő meghallgat. Így is tettem, és már 4-5 éves koromban éreztem, hogy mikor Istenhez beszélek, megnyílik a természetfeletti világ, ahol egy szerető lény hallgat. Ebből kifolyólag mindig is hívő voltam, de 16 éves koromban tértem meg igazán mélyen. Akkoriban naponta 1-2 órát töltöttem imával és Szentírás olvasással, egyedül, bezárkózva a szobámba.

Már néhány hónapja imádkoztam így, mikor egy alkalommal ima közben a lelkem előtt megnyílt egy ablak a természetfeletti felé. Úgy éreztem, benne vagyok Istenben, aki olyan volt, mint egy végtelen óceán: minden oldalról körülvett. Ekkor a lelkem felé elkezdtek áramlani a szeretet és irgalom hullámai. Valódi hullámok voltak: egyszer erősebben áramlottak, majd gyengébben. Egyszer hatalmas szeretetet éreztem, majd hatalmas irgalmat. Ez leírhatatlan szeretet és irgalom volt, melyet a földön nem lehet megtapasztalni. Elakadt a szavam, s a lelkem gondolkodás nélkül olyan erővel s gyorsasággal zuhant Istenbe, a szeretet és irgalom forrásába, mint ahogy egy kő zuhan a mélybe. A hullámok egy ideig körülöleltek, átjárták a lelkem, majd távolodni kezdtek. Én ekkor minden erőmmel követni kezdtem őket, de gyengültek, majd eltűntek, s újra ott találtam magam a szobámban.

Ez az élmény után mondhatom: nem hiszek Istenben, hanem tudom, hogy van. Teljesen mindegy, ki mit mond.

Más.

Ha imádkozom, azóta is kivétel nélkül minden alkalommal érzem egy szerető lény jelenlétét magam mellett. A kilétét nem kívánom mgosztani.

Más.

Egy alkalommal két eltűnt személyről néztem YouTube videókat, melyek nagyon megráztak. Ekkor imában Istenhez kiáltottam: "Uram, de mégis hol lehetnek?" Ekkor a lelkemben meghallottam Isten hangját "Jó helyen vannak."

Ezt úgy értelmezem, hogy a mennyben.

Ez volt az egyedüli alkalom, hogy Isten szóban adott választ a kérdésemre. Ezután írtam az egyik eltűnt személy szüleinek, de azok nem válaszoltak. Biztos, hogy sok év hasztalan keresés alatt sokan sok hülye "információt" osztottak meg velük, és már elegük van, számomra ez mégis bizonyság.

Alvilági tapasztalataim is vannak, de az más téma.

Isten és az alvilág megtapasztalása után csak ennyit mondhatok: a legnagyobb kincs az örök élet, és a legszörnyűbb hely a pokol.

Üdv, 44/f