Jó lenne, ha áldozhatnának a "szabálytalan házasságban" élő katolikus hívek is?

Én mondjuk személy szerint sokkal szigorúbban venném az érvénytelenítés szabályát is. Azzal, hogy most Ferenc pápa módosította, hogy nem kell másodfok, hanem elég az egyházmegyei szint is a végső döntés kimondásához, tehermentesítve lett a prímási bíróság, amivel könnyebb lesz az ügyintézés

És igen, tudom: iszik a férj, megcsalás, megverés... nem török pálcát ezek fölött, és nem is szabad, de azért valljuk be, a mai válások legtöbbje nem ezek miatt van, hanem kényelmi szempontokból, illetve mert a felek nem is akarják megoldani a kialakult helyzetet.

Különköltözni egyébként is lehet és nem bűn az eldurvult helyzetben. Az Egyház se most, se régebben nem várta el tagjaitól, hogy fakírok legyenek. De itt az újraházasodásról van szó.

A szentáldozásra sokan úgy tekintenek, mint valami egyéni cselekvésre, pedig nem az. A Katekizmusban benne van, hogy minden szentség közösségi. Az Eucharisztia fokozottan az, mert összekapcsol mindenkit az Egyházzal. De vannak, akik nincsenek közösségben az Egyházzal, és ők nem áldozhatnak.

Szabálytalan házasság alatt ugye azt értjük, hogy az egyház nem mondta ki az érvénytelenséget, s ennek ellenére elváltak és újraházasodtak.

Az újraházasodás házasságtörés, tehát mindenképpen bűn, méghozzá súlyos bűn, ezt nem vitatja senki, Ferenc pápa meg pláne. A kérdés mindössze az, hogy az újraházasodás bűnét mennyire kell illetve lehet jóvátenni, hogy megbocsájtható legyen? Valóban szükséges-e, hogy teljesen mindent visszacsináljanak? Például volt egy házaspár, akik elváltak, újraházasodtak, gyerekeik lettek. Tételezzük fel, hogy tényleg megbánták a válást, mert mondjuk közben egy őszintébb megtérésre jutottak, akkor most gyerekek ide-gyerekek oda mindent vissza kell csinálniuk? Én azt gondolom, hogy az ilyen házasság már helyrehozhatatlanul tönkre ment, ezt már nem kell, pontosabban nem lehet jóvátenni. Szerintem ha tényleg bánják, ha tényleg nem ismételnék meg, ha újból kezdhetnék, akkor a bűnük megbocsájtható, noha valójában már nem kezdhetik újra.

Amit az Isten egybekötött azt az ember ne válassza széjjel, de előfordulhat, hogy amit Isten egybekötött, azt az ember úgy szétszakította, hogy már az Isten sem akarja újból egybekötni. Szerintem lehet ilyen.

Aztán ott van az igazságtalanul elhagyottak esete. Valóban szükséges, hogy a hűtlen fél halálig várjon az újraházasodással, hogy ne kövessen el bűnt? A jelenlegi felfogás szerint ugyanis ezt kell tennie. Szerintem ha látható, hogy a hűtlen nem fog visszajönni, ha látható, hogy már helyrehozhatatlanul tönkre tette a házasságot, akkor a cserbenhagyott fél még csak nem is vétkezik ha idővel újraházasodik. Amit Isten egybekötött, azt az egyik fél úgy szétválasztotta, hogy már Isten se akarja újból összekötni. Szerintem lehet ilyen.

De tegyük fel, hogy az igazságtalanul elhagyott fél nem akar, nem mer, nem bír egyedül lenni s újraházasodik. Megbocsájthatatlan a gyengesége? Tényleg sose áldozhat, amíg el nem válik második házastársától? Szerintem ha már helyrehozhatatlan az első, akkor nem kell elválnia s enélkül is megbocsájtható a gyengesége, ha egyébként tényleg bánja, hogy gyengeségében rosszul cselekedett.

Ferenc pápa ezeket a szituációkat nézi, amikor a szabálytalanul újraházasodottak áldozáshoz való jogát mérlegeli. Nem arról van tehát szó, hogy nem bűn, hanem arról, hogy mennyire kell visszacsinálni, hogy megbocsájtható legyen.

Szerintem felül lehetne vizsgálni ezt a kérdést.

Még annyit tennék hozzá, hogy mennyiben tekinthető egy házasság szentséginek, ha a felek sem tartják annak.

Tipikus példa: egy fiatal pár csak azért megy el a templomba megesküdni, mert romantikusnak tartják a templomi bevonulást, az orgonát stb, de amúgy a legmagasabbról lesz*rják az egész vallást mindennel együtt, Istenben sem hisznek. Ráadásul mivel a házasságban a szentséget a felek szolgáltatják ki egymásnak a pap jelenlétében, de a felek csak egy egyszerű esküvői díszletnek tartják az egész szertartást, akkor ez vajon szent házasság lenne? ...

A szerzetesség az egy teljesen más kategória. Ők teljesen SZABAD AKARATUKBÓL választják a cölibátust, Isten iránti szeretetből. Akiben megvan a teljes önmegtartóztatás ilyen szép cél érdekében, az bizony egy adottság, egy karizma.

A papok cölibátusa már más kérdés. Nem egy pap ismerősömmel beszélgettem már erről, és közülük többen is azt mondták, hogy a kötelező papi cölibátus az egy nagyon egészségtelen dolog, mert a legtöbb papnál állandó flusztrációt okoz, hiszen bármennyire is furcsán hangzik, de a papok is ugyanúgy emberek, ők is ugyanolyan vágyakkal rendelkeznek mint bárki más, a vágyaikat pedig mivel nem tudják levezetni, ez bizony máshol csapódik le, hiszen az emiatt felgyülemlő feszültségnek ki kell jönnie valahol. És hangsúlyozom, ezt papok mondták.

Az is más, ha valaki megözvegyül és úgy dönt: élete hátralevő részét egyedül fogja leélni, vagy éppen ha valaki elválik és úgy dönt: akkora szenvedés volt számára a házasság, hogy soha többé nem szeretne együtt lenni senkivel. Mindkét dologban egy a közös: SZABAD AKARATUKBÓL döntenek az egyedüllét mellett.

De ha valaki NEM AKAR önmegtartóztató életet élni, mert a személyiségének ez a része nem annyira erős, attól nem lehet megvonni ezt a dolgot, mert az bizony személyiségtorzuláshoz és egyéb problémákhoz vezet.

És ha valaki az életnek ebben a részében nem tud ellentmondani, az csak egy dolog. Mások meg az élet egyéb területein nem tudnak, van aki pl. az evésben, mert képtelen mondjuk böjtölni, van aki a kényelemhez való túlzott ragaszkodásban és így tovább.

Összességében tehát: ne keverjük össze az önként vállalt önmegtartóztatást azzal, amikor valakinek mindezt egy kényszerű, külső parancs hatására, saját akarata ellenére kellene megtennie.