Lucifer miért bukott el?

A Sátán neve a héber eredetű Satan. A nyelvészek ugyan vitatkoznak keletkezésén, használata viszont egyértelművé teszi jelentését, amely: ellenség. A görög diabolosz ugyanazt a személyt jelzi, és szó szerinti fordításban annyit tesz, mint „rágalmazó”. Az Újszövetségben a két név egyforma gyakorisággal fordul elő, és olyan személyes létezőt jelöl, aki láthatatlan, angyali természetű, ám tevékenysége és hatása megtapasztalható közvetlenül más lények (démonok, gonosz szellemek, megszállottak) tetteiben és a mindenkit elérő, körülvevő kísértésben. Ne feledjük, ez utóbbi alól Jézus Krisztus sem volt kivétel, hiszen a pusztában háromszor megkísértette a Sátán.

A Sátán és a gonosz lelkek szellemi teremtmények, az angyalok közé tartoznak. Az angyalok neve (héberül malak, görögül angelosz) nem a természetüket, hanem az Istentől kapott feladatukat, szerepüket adja tudtul, mert jelentése „hírnök”, küldött. Isten a választott népet segíti, amikor utasítást ad neki Kánaán elfoglalására, és a jó angyalnak virrasztania kell Izrael fölött.

„Nézd, előtted küldöm angyalomat, hogy őrizzen utaidon, és elvezessen arra a helyre, amelyet kijelöltem. Tiszteld őt, hallgass szavára, és ne lázadozz ellene. Engedetlenségedet nem bocsátaná meg, mivel az én nevem van benne. De ha hallgatsz szavára, és megteszel mindent, amit parancsol, akkor ellensége leszek ellenségeidnek, és szorongatni fogom azokat, akik téged szorongatnak. Akkor angyalom előtted fog járni.” (Kiv 23,20-23)

Az angyalnak azonban lehet pusztító küldetése is, mint a kivonuláskor Egyiptomban: „Ha az Úr átvonul, hogy lesújtson Egyiptomra, és látja a vért a szemöldökfán meg a két ajtófélfán, akkor az Úr elhalad ajtótok előtt, s a pusztítót nem engedi belépni házatokba, hogy a csapást rátok hozza.” (Kiv 12,23) Bár ennek az angyalnak negatív szerepe van, mégsem sorolható a gonosz lelkek közé, mert Istennek engedelmeskedik.

Nem ez a helyzet a Sátánnal, amikor Zakariás kispróféta 4. látomásában a következőt adja tudtul: „Megmutatta nekem (az Úr) Józsue főpapot, amint az Úr angyala előtt állt. Jobbján a Sátán állt, és vádolta. Az Úr angyala ezt mondta a Sátánnak: Parancsoljon neked az Úr, Sátán, parancsoljon neked az, aki kiválasztotta Jeruzsálemet!” (Zak 3,1-3)

A Szentírás itt is, mint egyebütt, oly módon szól a Sátánról, hogy Isten mindenekfölötti valóságát, teljhatalmát egy pillanatra sem csorbítja, és a Sátánt meg csatlósait, a gonosz lelkeket az Úrnak alárendelt helyzetben mutatja be. Jób könyvének első fejezeteiben arról olvasunk, hogy Isten megengedte a Sátánnak: tegye próbára Jóbot, vajon az hűséges marad-e szerencsétlenségei, az őt érő csapások közepette is Teremtőjéhez? A Sátán itt újra az ember ellenségeként jelenik meg, amikor például nem hisz Jób érdektelen szeretetében, és közvetetten ugyan, ám a teremtmény iránti ellenségességből következően a Teremtőnek szintén elszánt ellensége.

Ugyanerről tudósít a Teremtés könyve, noha ott Sátán még rejtőzik, mert csak a Kígyóról szól, amely éppen úgy teremtmény, „mint minden más”. A Kígyó itt olyan fondorlatossággal és tudással rendelkezik, ami meghaladja az emberét. Az emberiség kezdeti történetében ennek a titokzatos, egyelőre rejtőzködő lénynek, személynek döntően negatív és ártalmas szerepe van. Színre lépése első pillanatától kezdve úgy jelentkezik, mint az emberi nem ellensége. Irigykedik az ember boldogságára, fölhasználja a cselszövést és a hazugságot.

„A kígyó ravaszabb volt a föld minden állatánál, amit az Úristen teremtett. Ezt mondta az asszonynak: »Valóban mondta Isten, hogy nem ehettek a kert valamennyi fájáról?« Az asszony így válaszolt a kígyónak: »A kert fáinak gyümölcséből ehetünk. Isten csak a kert közepén álló fa gyümölcsére mondta: Ne egyetek belőle, ne érintsétek, nehogy meghaljatok.« Erre a kígyó így beszélt az asszonyhoz: »Semmi esetre; nem fogtok meghalni. Isten jól tudja, hogy amely napon abból esztek, szemetek felnyílik, olyanok lesztek, mint az istenek, akik ismerik a jót és a rosszat.«” (Ter 3,1-5)

Az ember hallgatott a Kígyó csábítására, és a következmények egész sora ismert: a kezdeti ártatlanság elvesztésétől a kiűzetésen át, a fáradságos, szenvedéssel teli munkáig és a halálig. A Bölcsesség könyve ez utóbbit így összegzi: „A Sátán irigysége révén a világba jött a halál.” (Bölcs 2,24) A legyőzött emberiség azonban történelmének első bukásakor ígéretet is kapott, amely a kígyó elátkozásához kapcsolódik: „Átkozott leszel minden állat között... Ellenségeskedést vetek közéd és az asszony közé, a te ivadékod és az ő ivadéka közé. Ő széttiporja fejedet, te meg sarka után leselkedel.” (Ter 3,14-15)

Az Újszövetség fényénél ennek értelme már világos: Krisztus küldetésének az a célja, hogy az ember győzelmet arasson a Sátán fölött, amint a Zsidókhoz írt levélben olvashatjuk: az Üdvözítő azért jött, „hogy halálával legyőzze azt, aki a halálon uralkodott, tudniillik a Sátánt” (Zsid 2,14) A négy evangélista úgy mutatja be Jézus Krisztus nyilvános életét, mint a Sátán elleni folytonos küzdelmet. Az Újszövetség többi iratának szerzői kijelentéseikkel, állításaikkal számtalan esetben ezt tovább erősítik.

Ha az evangéliumok tanúságát a hívő ember komolyan veszi, akkor számos, tévúton járó modern teológus föntebb említett okoskodása – miszerint a Sátánról és a gonosz lelkekről szóló megállapítások a korabeli emberek fantáziájának szüleményei – hitelét veszti az igazság fényében. Jézus Krisztus világosan megmutatta, hogy kora vélekedésén, ha úgy vélte jónak, szabadon túltette magát. A kortárs zsidósága körében nem volt egyöntetű vélekedés a Sátán és a démonok, gonosz lelkek létezéséről. Az Apostolok Cselekedeteinek egyik eseménye a legjobb tanúság erre vonatkozóan. Amikor Pál apostolt Jeruzsálemben a főtanács elé állították, Pál ügyesen kihasználta a zsidók megosztottságát. A holtak föltámadásába vetett hitét hangoztatva vitát támasztott „a farizeusok és a szadduceusok között, és a főtanács két pártra szakadt. A szadduceusok ugyanis azt állítják, hogy nincs sem feltámadás, sem angyal, sem lélek, a farizeusok viszont ezt is, azt is vallják”. (ApCsel 23,7-8) Következésképpen a szadduceusok a gonosz angyalok létét is elvetették.

Ezek után miként lehetne föltételezni, hogy Jézus, a gonosz lelkeket kiűzve, illetve kiűzésükre az apostoloknak hatalmat adva, csupán kortársai hiedelmeit tette volna magáévá a kritikai szellem legteljesebb hiányával? Jézus és az apostolok a kor kultúrájának részesei voltak ugyan, ám a Fiú, isteni természetének birtokában és a kinyilatkoztatás beteljesítésének céljával sem környezetének, sem a kortárs gondolkodásnak nem lehetett foglya. Elegendő figyelmesen elolvasni a Hegyi Beszéd alkalmával mondottakat, azonnal kitűnik, a Mester mennyire szuverén módon tette túl magát az emberi hagyományokon, vélekedéseken; vagy ellenkezőleg, erősíti meg a hitbeli örökséget. Amikor tehát megváltói küldetésének lényegét föl kellett fednie az emberek előtt, egyszerre szembesült a farizeusokkal, akik hozzá hasonlóan hittek a lélekben, a föltámadásban, az angyalokban és a gonosz lelkekben, valamint a szadduceusokkal, akik mindezt tagadták. A farizeusok egy alkalommal azzal vádolták, hogy a gonosz lelkeket azok fejedelmének segítségével űzi ki.

Könnyű lett volna neki ekkor úgy védekeznie, hogy a szadduceusok oldalára áll. Ám ezzel megtagadta volna a küldetését és isteni mivoltát. Neki úgy kellett szembeszállnia a farizeusokkal, hogy azoknak a lélekbe, föltámadásba, angyalokba, gonosz lelkekbe vetett hitét egy pillanatig se vonja kétségbe, miközben a szadduceusoktól is el kellett fordulnia.

A mai ember közgondolkozásából kiindulva föltételezni azt, hogy Jézus tanítása a Sátánról, gonosz lélekről nem más, mint jelentéktelen, korhoz kötődő kijelentések együttese, súlyos tévedés, Jézus Krisztus személyének olyan félreismerése, amely egyenesen istenségének tagadásához vezet.

Jézusnak a Sátán elleni harca a pusztai megkísértéssel kezdődött. Az első kísértés a test természetes kívánságára hivatkozik, a második a hatalom mutogatását, mások irigységgel elegyes csodálkozásának fölkeltését célozza, a harmadik pedig a teljes hitehagyás, Isten nyílt megtagadását szeretné elérni. A Sátán ugyan nem tudja, hogy Jézus Isten Fia; ahhoz viszont nagyon is ért, miként kell az ember gyöngeségeit kihasználva és a kísértéseket fokozva az elbukást szinte kivédhetetlenül előkészíteni. Az esemény jobb megértéséhez ismerni kell a második megkísértés színhelyét: a jeruzsálemi templom délkeleti sarka 150 méter magasan emelkedett a Kedron-patak völgye fölé. Itt a Sátán a Szentírásból vett érvet sem átállotta fölhasználni célja elérése érdekében; annál kevésbé, mert a korabeli zsidók messiási elképzeléseit jól ismerte. Jézus kortársai azt várták, hogy a Messiás a szent város lakóinak szeme láttára az égből a templomba fog leszállni, ez a félreérthetetlen jel adja tudtukra a végidők elérkeztét.

A második kísértés kiváló módon előkészítője a földi hatalom bűnös vonzásának, ami az istentagadással jár karöltve. Jézus a kísértések együttesében ellene mondott az evilági, anyagi jellegű, politikai hatalomban bővelkedő messiási ország sátánian ravaszul kitervelt lehetőségének; egyúttal pedig fölfedte a Sátán természetének rejtett vonásait, és vele szembeni gyöngeségét. A harc tehát elkezdődött az Asszony Fia és az Asszony sarka után leselkedő között; majd nyilvánvalóvá vált a megszállottak megszabadításakor, végül pedig igazolta, hogy „elérkezett az Isten országa”. Természetesen ez a küzdelem az ördögűzéseken túlmenően, jelen volt a hitetlen zsidókkal történt összecsapásban, mert ez utóbbiak „az ördög igaz fiai”, a „viperák fajzatai”. A harc a kereszten tetőzött a döntő ütközetben, és a Sátán bukásával ért véget.

Úgy tűnt, mintha a játszmát a Sátán irányítaná, ám valójában a Fiú engedelmessége határozta meg az események menetét. Az utolsó vacsorán ezért mondta Jézus övéinek: „Már nem beszélek soká nektek, mert közeleg a világ fejedelme. Rajtam azonban nincs hatalma.” (Jn 14,30) Ez nem is történhetett volna másként, mert Jézus tanítása már előzőleg is egyértelmű, világos volt: „Ítélet van most a világon. Most vetik ki ennek a világnak a fejedelmét. Én pedig, ha majd fölemelnek a földről, mindeneket magamhoz vonzok” A Szentlélek is bekapcsolódik ebbe, hiszen „amikor eljön, meggyőzi a világot a bűnről, az igazságról és az ítéletről. A bűnről, amiért nem hittetek bennem. Az igazságról, hogy az Atyához megyek, s többé nem láttok. Az ítéletről, mivel a világ fejedelme ítélet alá esett.” (Jn 12,31-32; 16,8-11)

A világ fölötti uralomhoz Jézus Krisztus nem a Sátánnak történt behódolás, hanem éppen ellenkezőleg, a Sátán elvetése, megtagadása és az Atya iránt a kereszten kinyilvánított tökéletes engedelmessége árán, a halálon és a föltámadáson át jutott el. „Én kaptam minden hatalmat a mennyben és a földön”, mondta az apostoloknak mennybemenetele előtt (Mt 28,18), és ezért írhatta a filippi híveknek Szent Pál apostol: „Isten fölmagasztalta, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban.” (Fil 2,9-10)

Jézus Krisztus föltámadása a Sátán bukását végérvényesítette és ünnepélyesen kihirdette. Pál tanítása szerint azonban a Sátán és a gonosz lelkek „utóvéd” harca tovább folytatódik egészen az emberiség történelmének befejeztéig.

A Mesterhez hasonlatosan a tanítvány is beleütközik az ősi Ellenfélbe. „El akartunk menni hozzátok – írta Tesszaloniki keresztényeinek –, én: Pál ismételten is, de a Sátán megakadályozott benne.” (1 Tessz 2,18) Az apostoli munkában kézzelfogható, fizikai akadályt jelent az, hogy „tövist” kapott a testébe, „a Sátán angyalát”. (2 Kor 12,7) Mindezt lehetetlen valamiféle egyszerű betegségnek fölfogni, hiszen Jézus tanítása szerint a magvető földjébe konkolyt hintő, vagyis a hitetlenséget bátorító ellenség maga a Sátán: „Aki hallgatja az országról szóló tanítást, de nem érti meg, ahhoz eljön a Gonosz és elrabolja, amit a szívébe vetettek.” (Mt 13,39)

Lehetetlen azt föltételezni, hogy az Üdvözítő csupán személyes jelleget akart volna adni a személytelen bűnnek, mert Márk evangéliumában a példabeszéd magyarázatánál ez olvasható: „Akikben útszélre hull a tanítás, meghallgatják ugyan, de rögtön jön a Sátán, s kitépi szívükből az elvetett igazságokat.” (Mk 4,15) Szent Péter apostol, a „kőszikla” hasonló szellemben figyelmezteti levelében a híveket: „Ellenségetek, a Sátán, mint ordító oroszlán, körüljár, keresvén, kit nyeljen el. Ti pedig álljatok neki ellen erős hittel” (1 Pét 5,8-9)

A keresztények tragédiája, ha a küzdelem során a kísértésekre hallgatva Isten helyett a Sátánt választják. Ez akaratuk szabadsága következtében valóságos veszély és lehetőség, ugyanakkor minden eszköz rendelkezésükre áll, hogy harcukat sikerrel megvívják. Elegendő csak az Úrtól kért és kapott imádság szavaira gondolni, amely szabadulást kér a Gonosztól. A Szentírásban elénk tárt kinyilatkoztatás végén, vagyis a Jelenések könyvében összefoglalás található arról az ősellenségről, aki ellen az emberi nemnek és ezen belül minden egyes embernek harcolnia kell a kezdetektől fogva egészen az üdvösség történetének végső, záró fejezetéig. Ekkor ugyanis – a prófétai tekintet már a múltban szemléli a jövendőt! – „levetették a nagy sárkányt, az ősi kígyót, aki maga az ördög, a Sátán, aki tévútra vezeti az egész világot. A földre vetették, s vele együtt letaszították angyalait is”. (Jel 12,9) A Sátán ugyan az Antikrisztus hatalmát ideig-óráig látszólag mindent elsöprővé teheti, a végső diadal azonban a Bárányt és Jegyesét, az Egyházat illeti az emberiség történelmének utolsó, záró pillanatában. „A Sátánt... kénköves, tüzes tóba vetették – itt fog gyötrődni a vadállattal és a hamis prófétával éjjel-nappal, örökkön-örökké.” (Jel 20,10)

Nem bukott el.Ő irányítja a világot, mindent és mindenkit.

Elárulok egy titkot.Ahol vagyunk, az is egy tornác.Isten a maga képére teremtette az embert, de csalódott, mert nem sikerült különválasztania állatiasságától, tehát nem lett tökéletes.Ezért rövidesen magára hagyta a világot és az emberiséget, és a halandó világ, melyből Paradicsomot akart, pokollá változott.Ez az anyagi katlan egy ,,bűntetőtelep",ahová a kárhozott lelkek kerülnek, hogy vezekeljenek egy élet vagy számos élet által.Ha jó életet élnek, haláluk által felszabadul a lelkük Isten oldalán egy másik, ismeretlen tartományban.Utána mi lesz, ki tudja?

Nem vagyok őrült, ez az igazság.Ne higgyetek az egyháznak, ne bálványozzátok azt a Jézus nevű embert, mert nem is ismertétek, csak szubjektív iratokból.Nem egy embernek kell megváltania a világot, hanem az egész világnak saját magát.Más dolog beszélni a szeretetről, és más dolog művelni azt.Ne más mondja meg, mi jó és mi rossz, hanem mindenki ítéljen saját belátása szerint.Bár a pokolban vagyunk, természetesen a jóság itt is jelen van,mert egyik világban sincs elkülönülés a két pólus között.Nincs választóvonal, mindenkiben van jó is és rossz is.Legyetek jók és béke veletek!

szerintem, értelmezésem szerint, azért, mert gondolkodott, lázadt.

Ravasz és okos, nem tűri az elnyomást.

A gonoszságot pedig belemagyarázzák, illetve egyesek -gonoszok??? - takaróznak vele.

Régen halottam már ezt a kérdést és itt a válaszom.

1. Lucifer volt az elsők között akiket megteremtett az Úr. Ezért ő és az elsők azt hitték,hogy ez így is marad, hogy ők maradnak a kedvencei.

De nem így történt,az angyalok Mindenható Uruk előtt leborultak és vakon imádták őt mint Teremtőt.De, mikor is megteremtette az embert az angyalok egy kis csoportja nem nézte jó szemmel,hogy egy olyan primitív és állatias teremtmény mint az ember legyen Isten új kedvence.

2. Az angyaloknak nincs szabad akaratuk, vagyis PL: egy Angyal nem lehet ateista. Nem tagadhatja meg teremtőjét, vakon kell szolgálnia. Lucifer és testvérei elindítottak valamit amivel a mennyek angyalai között szakadást váltottak ki. Voltak akik pártolták Lucifer nézeteit, miszerint az Angyalok tökéletesek és,hogy az ember nem érhet fel velük.

3. Az a tény,hogy egy angyalnak nincs szabad akarata sok mindenben meggátolja. Ezzel szemben egy ember áldhatja Istent vagy meg is tagadhatja, esetenként tudomást sem vesz róla. Egy angyal nem tehet ilyet, ők szolgáknak születtek és erre Lucifer rájött.

4. A pokol egy olyan hely ami csak az angyaloknak jár, egy ember nem kerülhetne oda. Mivel a Pokol külön a Lucifer féle bukottaknak van fenntartva. Az ember nem lázadt fel Isten ellen, így nem is kerülhet oda, persze felmerül a kérdés,hogy akkor hova kerülhet...a válasz: fogalmam sincs (így már másképp látom a szentírást).

Üdv

Zaethus

Péter, Te jól nyomod.

Új szegmensek, új látásmódok -ez nem változtatja meg az Ismeret alapján kiiskolázott tudásom, lelkiismeretem, de mindenképpen új megvilágításba helyez dolgokat (értsd: jé, én erre eddig nem is gondoltam).

Szal, el ne tűnj!

Eddig csak úgy... de most átéreztem a problémád lényegét, és azért válaszolok:

Akit te lucifernek hívsz, annak rengeteg neve, jelentése van (régen minden névnek jelentése volt: Jézus/Jesuha/? járj utána)

Lucifer, ördög, sátán tökéletes volt, ahogy anno az a többi angyal, vagy ahogy az emberek is, de ő lényegesen magasabb pozícióban állott.

Magának akart valamit, ami nem neki jár, és innentől kezdve mindent megtett/megtesz (mert még tart!), hogy elérje a célját.

Egyedül Isten a mindenható, és ebből kifolyólag eléri a célját, bármi is történjen.

Péter az előző oldalon tényleg jól nyomta a bűn meghatározása nagyon tetszik!

De a Lucifer név a Biblia szerint nem Sátánt jelenti.

http://www.gyakorikerdesek.hu/kultura-es-kozosseg__vallas__6..