Szeretnék hinni istenben, de nem tudok. Mit tegyek?

Mély érzésű srác vagyok, sokat gondolkozom lelki dolgokon, olvasgatok olyanokat, mint Anthony de Mello, Jung, vagy korábban Osho, csak belőle kiábrándultam, illetve sokat hallottam Hamvas Béláról. Pál Ferit is nagyon kedvelem. Sokat jártam pszichoterápiára, sokat beszéltem okos emberekkel, már kisgyerekként is inkább felnőttekkel szerettem beszélni.

Szeretném hinni, hogy van valami erő, aminek számítok, ami segít, hogy a végén szépnek lássam az életem, és beteljesítsem a sorsom, de őszintén nem tudok hinni ezekben. Nagyon józan, racionális embernek tartom magam, és azt látom, hogy semmiféle objektív erkölcs nincs a világban, minden teljesen véletlenszerűen történik és nem számít, ki mit érdemel. Azt gondolom, hogy az ember egy végletesen túlfejlett aggyal rendelkező állat, ami nem igazán találja a helyét ezen a bolygón, ami már nem kedvez neki, mert elvesztette az állati részét, öntudatra ébredt. Nem tudunk versenyezni az állatokkal erő, ügyesség, igénytelenség, tűréshatár tekintetében, túlérzékenyek lettünk, rá vagyunk szorulva, hogy megpuhítsuk az ételünket, mielőtt megesszük, hogy nemesítsük a gyümölcseinket és gabonáinkat, hogy fűtsük a házainkat, hogy ruházkodjunk. Ez a Föld nem erre az életformára lett kitalálva, így igyekszünk átalakítani, de rohadt nehéz és keserves vállalkozás. Közben pedig olyan fejletté vált az agyunk, hogy képesek vagyunk magunkon gondolkodni, elképzelni vágyakat, amik megnyomorítanak minket, mert rendszerint nem teljesülnek; élethazugságokban élünk, keressük istent, pedig nyilvánvalóan nem lehet megtalálni. Ha minden igaz, Jung mondta egyszer, hogy az ember nem tud túl sok valóságot elviselni. Ha csak a valóságot látnánk, akkor meghülyülnénk. Én úgy érzem, hogy túlságosan a valóságot látom, és ez depresszióba sodor. Nincsenek illúzióim, nem gondolom, hogy az én anyukám a legszebb, hogy én sokkal különlegesebb vagyok, mint más, hogy valaki fentről figyel, hogy a mennyországba jutok, hogy majd egyszer boldog aggastyánként halok meg. Nincs így. Az élet teljesen véletlenszerű, lehet, hogy egy nap elüt az autó, vagy leszúrnak az utcán. Nem rendül meg az ég, nem fogok számítani. És ez a gondolat beteggé tesz. Nem bírok hinni istenben, viszont a valóság megbetegít. Őszintén szólva úgy érzem, hogy nem is igazán van esély a jó életre, ha valaki szar lapokkal születik és nagyok az elvárásai. Ha pedig lefarag az elvárásaiból, akkor egész életében kompromisszumok szerint fog élni. Úgy meg minek?