Mi a gyónás valódi értelme?

A gyónás nem Istennek fontos. Ő már tudja, milyen bűnt követsz el, mielőtt még elkövetnéd. Meg is bocsátja neked azonnal, ahogy megbánod.

A gyónás igazi értelme a ráhagyatkozás Istenre, annak az elismerése, hogy helytelen dolgot tettél, amit bánsz, és szeretnél megváltozni, máskor nem tenni rosszat. Azért kell megosztani a bűnöket egy pappal, hogy magad előtt is fel merd vállalni, hogy mit tettél, hisz hogyan változhatnál meg, ha még arra sincs elhatározásod, hogy megoszd valakivel. És persze azért egy pappal, mert Isten őt rendelte erre.

Arról már nem is szólva, hogy a pap, mint Isten útján járó ember (és itt vonatkoztassunk el a tökéletlenségektől, ők is emberek azért) egyrészt a helyzetedet kívülről látóként, másrészt krisztusi szempontból segíthet, hogy fejlődhess a hitedben.

És nem kell szégyellni egy pap előtt a dolgot. Egyrészt mindenfélét hallott már, másrészt neki is öröm, hogy megosztod vele a téged foglalkoztató gondolatokat és a tanácsát várod.

Mert a jó gyóntató tanácsot is ad, segítséget a fejlődéshez.

"És persze azért egy pappal, mert Isten őt rendelte erre."

Igazad van, nem tökéletesek a papok sem, mint ahogy az első században, Jézus első követői sem voltak tökéletesek.

De ők, a tökéletlenségük ellenére sem áldották meg a háborúkat, a fegyvereket semelyik ország oldalán sem!!!

Hol van az leírva a bibliában, hogy Isten ilyen viselkedésű egyházak papjait arra használna fel, hogy "gyóntatója" legyen a híveknek? Egyáltalán honnan van a gyónás szokása? Jóval későbbről, mint ahogy a bibliát befejezték.

Nem szörnyű, hogy olyan emberekhez mennek néhányan gyónni, akik már régtől fogva részt vettek az országok közötti uszításban?

De hogy a valódi értelméről is írjak, gondolhatod hogy a mai, modern magyarázatok, messze nem egyenlők azzal, amiért az egyház ezt valóban bevezette úgymond "a hívei érdekében".

Persze amennyiben a híveknek az az érdekük, hogy a bibliai igazságokat soha ne ismerhessék meg, akkor ez helyes, de tartok tőle, hogy ez mindig inkább a papok érdeke volt, akik volt idő, hogy azért is elitélték a híveket, ha ők bibliát birtokoltak!!

És attól is tartok, hogy ezen írások lepontozása sem fogja megváltoztatni azt, ami kezdettől hamis!

Az eredetét tudod? Mert akkor a magyarázata is ott van.

Jézus ugye ráhagyta a 12 apostolra, amit elindított, aztán jött sok üldözés, sok átalakulás... stb. Ma már vallásszabadság van, de egyeseket akkor is távol tart ez a dolog, ha nem akar a másik fél téríteni. Na mindegy, szóval a kitérő után térjünk a lényegre: Jézus mondott egy ilyet az apostolainak (legalábbis magyar fordítás, az eredetit nem tudom, mert nem tudok azon a nyelven), hogy: "akinek megbocsátjátok a bűneit, az bocsánatot nyer, akinek nem bocsátjátok meg, az nem nyer bocsánatot" vagyis felhatalmazta őket egy közvetítői szereppel Isten és ember között. Aztán ehhez alakítottak ki az évek során egy formulát, egy könnyen megjegyezhető "szabályrendszert", amit ma gyónásnak hívunk. Hogy mióta, azt megintcsak nem tudom, kezdetben nem biztos, hogy volt neve.

a Biblia azt mondja:"nincs más közbenjáró Isten és ember között, egyedül Jézus Krisztus". Jézus halálakor a jeruzsálemi templomban a Szentek Szentje kárpitja kettészakadt, amibe ugye eddig csak a főpap mehetett be évenként egyszer, hogy áldozatot mutasson be a nép és saját bűneiért. ezt törölte el Jézus a halálával. a Bibliában az is szerepel, hogy Jézus szabad utat nyitott nekünk az Atyához. tehát nincs szükségünk egy emberre sem, hogy bűnbocsánatot nyerjünk. Isten már 2000 éve, Jézus halálakor megbocsátotta minden bűnünket, de rajtunk áll, hogy ezt elfogadjuk-e. aki nem fogadja el, annak ez sajnos semmit nem ér..de mindenki számára fel van kínálva ez a hatalmas lehetőség!

a Zsidók 10:19 ezt írja: "teljes bizalmunk van a szentélybe való bemenetelhez Jézus Krisztus vére által"

ha tehát bűnt követtél el, Jézus vére, halála miatt (ha ezt elfogadtad), szabadon mehetsz az Atyához, Ő nem fog elküldeni,

Gondolom itt nem a papról, mint "atyáról" beszéltél, vagy igen?

Milyen dúrva, hogy így neveztetik magukat, nem?

A GYÓNÁS

A bűnbánat szentsége egy olyan szentség, ami a zsinat utáni egyházi életben egyre jobban és jobban háttérbe szorul. A gyónást tehernek tekintik, olyasvalaminek, ami az emberek életét megnehezíti, holott ennek pont az ellenkezője igaz. Krisztus ezt a szentséget feltámadásának napján alapította. Szent Jánosnál olvashatjuk: „Estefelé, még a hét első napján, együtt voltak a tanítványok, zárt ajtók mögött, mert féltek a zsidóktól. Akkor eljött Jézus, közéjük lépett és így szólt hozzájuk: Békesség nektek! E szavak után rájuk lehelt és folytatta: Vegyétek a Szentlelket. Akinek megbocsátjátok bűneit, bocsánatot nyer, akinek pedig megtartjátok, az bűnben marad.” (Jn 20,19-23)

A bűnbánat szentsége tehát az Üdvözítő húsvéti ajándéka, ami belső békénket hívatott visszaadni, hiszen egyedül a bűn az, ami az igazi békét elrabolhatja. Az az ember, akit vétek terhel, Istennel és saját magával kerül ellentétbe. Belsőleg meghasonlottá válik, mert letért az örök céljához vezető útról. Lelkiismeretfurdalás gyötri, olyannyira, hogy nem tud többé szívből örülni semminek. Azok az élvezetek, melyekhez vétke által jutott, nem képesek belső békéjét visszaadni, melyet elveszített. Sok lelki betegség gyökere ilyen titkos vétek, mely éveken át kínozza a lelket, míg lassan megtöri. Ezek az emberek, akik papnak nem akarnak gyónni, gyakran valamilyen pszichiáternek vallják be vétkeiket, hiszen az ember természete olyan, hogy el kell mondania, ami a szívét kínozza. Aki gondjait és problémáit soha nem mondja el, hanem csak magában hordozza, könnyen megkeseredik és szerencsétlen lesz. És ezért tolonganak az emberek – ahogy régen a gyóntatószéknél – ma a pszichiáterek előtt. Ezek néha nyíltan be is vallják, hogy a gyóntatók helyére kerültek, mert naponta rengetegen jönnek hozzájuk, akik csak a lelkiismeretükön akarnak náluk könnyíteni.

Mindazonáltal van egy alapvető különbség gyóntató és pszichiáter között. Csak a pap mondhatja ki ezeket a felszabadító szavakat: „Ego te absolvo – Föloldozlak téged bűneidből”. A pszichiáter vigasztalhat egy kicsit, vagy segíthet egy lelki görcsöt feloldani; igen, lelki betegségeknél nagy segítség lehet, de bűnöket megbocsátani, arra nem képes! Csak egy pap tud egy embert, akit súlyos bűn terhel, e vétek súlyától megszabadítani. Milyen csodálatos is ez: bármely súlyos vétket, undorító bűnt követ is el valaki, ami miatt megérdemelné, hogy örökre a pokol legmélyebb fenekén sínylődjön, csak meg kell ezeket egy papnak mint Krisztus helyettesének alázattal vallania, és akkor egy pillanat leforgása alatt megszabadul mindentől. A bűnös azzal a boldogító érzéssel távozhat, hogy most már megint minden rendben van. Ilyen egyszerűvé tette ezt számunkra Isten, és valóban a gonosz egyik legnagyobb titka, hogy a Sátánnak sikerült az embereket a gyónástól elidegeníteni.

A következőkben a bűnbánat szentségét azon öt feltétel alapján vizsgáljuk meg közelebbről, melyek egy jó és érvényes gyónás létrejöttéhez elengedhetetlenül szükségesek. Ezek a lelkiismeretvizsgálat, a bánat, az erős fogadás, a bűnök őszinte megvallása, és az elégtétel, azaz a kiszabott büntetés végrehajtása.

A lelkiismeret-vizsgálat

Ahhoz, hogy az ember felismerje valódi állapotát Isten előtt, előbb alaposan meg kell vizsgálnia önmagát, hiszen javulás csak önismerettel kezdődhet. Ezt a lelkiismeret vizsgálatot legkönnyebben a Tízparancsolat vagy egy lelki-tükör segítségével lehet elvégezni. Mindenekelőtt a súlyos bűnöket kell felismerni, mert ezeket soha nem szabad a gyónásból kihagyni. Egy bűn akkor súlyos, ha az elkövető tudatában volt bűnösségének, ha valami fontos dologgal kapcsolatban és szabad akarattal követte el vétkét.

Mivel súlyos bűn csak fontos dolgokkal kapcsolatban merülhet fel, nem számít ennek például pár forint értékű lopás, zavarból kiejtett hazugság, amivel valaki egy kínos helyzetből akar kikerülni vagy egy kisebbfajta veszekedés.

Azt is tudni kell, hogy Isten akaratával ellenkezik, aki bűnt követ el. Aki önhibáján kívül nem tudja, hogy egy tett bűnös, az e tett elkövetésével nem vétkezik, ha jó lelkiismerettel cselekedett. Akkor sem követ el az ember súlyos bűnt, ha akarata, például félelem vagy zavarodottság miatt annyira letompul, hogy nem szabadon cselekszik, ahogy ez bizonyos esetekben egyes öngyilkosoknál előfordul. Gyakran előforduló súlyos vétek például az önhibából elmulasztott vasárnapi mise, mások súlyos megrágalmazása, szándékos szemérmetlen gondolat, szó vagy tett és nagyobb értékű dolog eltulajdonítása. Aki nem biztos abban, hogy egy bűn súlyos-e vagy bocsánatos, nyugodtan megkérdezheti erről a gyóntatóatyát.

Súlyos bűnök esetében meg kell vizsgálni az elkövetések számát, mert ezt gyónáskor meg kell mondani. Ugyancsak meg kell vizsgálni az esetleges súlyosbító körülményeket is, ugyanis egy szegény meglopása nagyobb bűn, mint egy tehetősé, a házasságtörés súlyosabb bűn, mint a nőtlenek paráznasága stb. Bár nagyon fontos, hogy a lelkiismeretvizsgálat pontos és alapos legyen, még sincs helye a túlzott aggályoskodásnak, mert habár egy szándékosan kihagyott súlyos bűn érvényteleníti a gyónást, annak gyónása, aki gondos lelkiismeretvizsgálat ellenére felejt ki egy súlyos bűnt, mégis érvényes. Ilyenkor az elfelejtett bűnt, ha újra eszébe jut, a következő gyónáskor meg kell vallani. Hasznos gyakorlat a jó gyónáshoz, ha valaki minden este lelkiismeretvizsgálatot tart az elmúlt napról. Aki ezt rendszeresen megteszi, annak nem lesz gondja gyónás előtt bűnei felismerésével.

A bánat

A bűnbánat szentségének második lényeges feltétele a bánat. Bánat, megbánás nélkül senki nem nyerheti el bűnei bocsánatát. Magának Istennek sem lehetséges, hogy olyan valakinek eltörölje vétkeit, aki nem bánja meg azokat, hiszen az ilyen bűnös ragaszkodik vétkeihez és velük Istentől való elfordulásához. A bánatnak természetfölöttinek kell lennie, azaz bűneinket Isten szeretetéből kell megbánnunk. A tisztán természetes megbánás, amit például az alkoholista, mert tönkretette egészségét, vagy az a bűnöző érez, akit rajtakaptak, nem elegendő. Ezek csak saját maguk miatt bánják, amit tettek, és azonnal készek lennének újra elkövetni vétkeiket, ha e tettek következményeitől valahogyan megszabadulhatnának. Az igazi bánat a bűnök megvetéséből és a tőlük való határozott elfordulásból áll. A megbánás az elkövetett bűnök felett érzett fájdalom. Bár az nem feltétlenül szükséges, hogy ez a fájdalom valóban érezhető legyen – elégséges az akarat elfordulása a bűntől –, mindazonáltal törekednünk kell arra, hogy bűneink miatt mély fájdalmat érezzünk, és ezért kérjük Istent, hogy ezt az érzést megadja nekünk, mivel ezzel könnyebbé válik számunkra, hogy a bűnt a jövőben elkerüljük. Valóságos fájdalmat érzett például Mária Magdaléna és Szent Péter. Mária Magdaléna könnyeivel mosta meg az Üdvözítő lábát és utána hajával szárította meg, míg Szent Péterről azt olvassuk, hogy a kakas megszólalásakor annyira megbánta, hogy letagadta Jézust, hogy keserű sírásra fakadt. Ezért ők később inkább minden rosszat elviseltek, semhogy még egyszer vétkezzenek.

A bánatnál különbséget teszünk a kevésbé tökéletes és a tökéletes bánat között. A kevésbé tökéletes bánat kiváltója a bűneink miatt megérdemelt büntetéstől való félelem. Ezt akkor érezzük, ha szemünk előtt tartjuk, hogy Isten bűneinkért megérdemelten a pokolba vagy hosszú időre a tisztítótűzbe küldene bennünket, ha nem kérnénk bocsánatát. Ilyen bánatot éreztek Ninive lakói, akik Jónás próféta fenyegetéseire, miszerint Isten 40 nap múlva elpusztítja városukat, zsákban és hamuban vezekeltek bűneikért. Ez a kevésbé tökéletes bánat is természetfölötti bánat már, és ezért elegendő a gyónáshoz.

Ezzel szemben a tökéletes bánat kiváltó oka Isten szeretete. A bűnös nem csak a büntetéstől való félelméből bánja meg vétkeit, hanem mindenekelőtt azért, mert velük Istent bántotta meg. Ehhez a bánathoz úgy juthatunk, ha Isten jótetteit szemléljük. Isten velünk szemben mindig úgy viselkedik, mint jóságos atya, aki mind földi, mind természetfeletti dolgokban kimondhatatlan sokat ajándékozott nekünk. Mi mégis úgy teszünk, mintha mindez semmit sem számítana és visszautasítjuk szeretetét. Krisztus szenvedésének szemlélete is kiválóan alkalmas arra, hogy bennünk a szeretetből fakadó bánatot felindítsa, mert valóban kőből van annak a szíve, akit közömbösen hagy mindaz a kín, amit Üdvözítőnk bűneink miatt elszenvedett.

A tökéletes bánatnak az az előnye a kevésbé tökéletessel szemben, hogy a bűnösnek azonnal visszaszerzi a kegyelmi állapotot, tehát még gyónása előtt, mivel a lélekben a súlyos bűnben való állapot összeegyeztethetetlen Isten szeretetével. Természetesen a következő gyónáskor ez esetben is meg kell gyónni ezen bűnöket. Különösen a szentáldozáshoz nem elegendő, ha valaki csak megbánja súlyos bűneit, mégha Isten szeretetéből is, hanem, aki tudatában van ilyen bűnének, annak azokat meg kell gyónnia, mielőtt szentáldozáshoz járul. A tökéletes bánat egyébként is magában foglalja a vágyat a gyónásra, hiszen aki szereti Istent, az mindent meg akar tenni, amit Isten a bűnök bocsánatára elrendelt. De azért újra és újra törekednünk kell, hogy felébresszük magunkban a tökéletes bánatot, különösen, ha súlyos bűnt követtünk el, hogy minél előbb újra Isten gyermekeinek állapotába kerülhessünk, és halálveszélyben, ha már nincs lehetőség gyónásra.

Az erős fogadás

Az igazi bánat mindig együtt jár az erős fogadással, hiszen senki nem bánhatja meg őszintén bűneit, ha közben azt tervezi, hogy továbbra is, ahogy eddig tette, bűnözni fog. Tudjuk ugyan, hogy gyengék vagyunk és ezért minden valószínűség szerint gyónásunk után újra vétkezni fogunk, de legalább őszintén igyekeznünk kell, hogy jobbak legyünk. Ezért nem lehet erős fogadása annak, aki nem akarja tudatosan elkerülni azt a lehetőséget, ami súlyos bűnhöz vezetheti. Ez a helyzet például annak az orvosnak az esetében, aki olyan klinikán dolgozik, ahol abortuszokat hajtanak végre, vagy aki olyan hivatást űz, ahol szükségszerűen súlyos bűnöknek van kitéve. Az ilyeneket, ha foglalkozásukat nem hajlandók azonnal feladni, a pap nem oldozhatja fel. Ugyanez vonatkozik azokra a párokra is, akik anélkül, hogy érvényesen összeházasodnának, házassághoz hasonló kapcsolatban élnek. Egyetlen pap sem oldozhatja fel őket, ha nem hajlandók külön költözni. Még ha a pap meg is adná a feloldozást, ez érvénytelen lenne, mivel senki nem kaphatja meg bűnei bocsánatát, aki nem akar bűnös életével szakítani.

Mivel az erős fogadás nélkülözhetetlen az érvényes gyónáshoz, ajánlatos minden gyónáskor valami konkrét dolgot megfogadni; például a leggyakoribb bűnei elleni határozott küzdelmet.

A bűnök megvallása

Ezen alapos előkészület után a gyóntatószékben a gyónónak nyíltan be kell vádolnia magát bűnei elkövetésével. Eközben nem szabad se szépítenie, se hamis alázatból megnagyobbítania őket, hanem a gyónónak úgy kell a gyóntatóatyával lelki állapotát közölnie, ahogy azt lelkiismerete vizsgálata során önmaga felismerte. Súlyos bűnök esetén az elkövetések számát is meg kell adni és az esetleges súlyosbító körülményeket is. A bocsánatos bűnöket ugyan nem kell, de nagyon tanácsos mind bevallani. Soha ne gondoljuk, hogy a bocsánatos bűnök csekélységek csupán, hiszen ezek is sértik Istent és megzavarják a barátságunkat vele, ami nagy bajt jelent számunkra.

Bár a gyóntatószékben halkan, mégis olyan érthetően kell beszélni, hogy a pap mindent megérthessen. Aki szándékosan beszél olyan érthetetlenül, hogy a pap ne érthesse meg, ugyanúgy vétkezik, mint aki elhallgat egy súlyos bűnt. A szégyenkezésnek itt semmi helye sincs. Aki bűnt követett el, annak ahhoz is kell legyen bátorsága, hogy ezt bevallja; minden egyéb magatartás csak gyávaság és hiúság. Egy súlyos bűnt elhallgatni egyúttal a legnagyobb butaságot is jelenti, amit csak el lehet követni, hiszen ebben az esetben a gyónás érvénytelen volt, és még egy újabb súlyos bűn is terheli a vétkes lelkiismeretét. Ebben az esetben valóban jobb lett volna, ha a bűnös nem is gyónt volna.

Gondoljunk arra, hogy a gyóntatóatya a legszigorúbb titoktartásra van kötelezve. Semmilyen körülmények között sem beszélhet egy olyan bűnről, amelyről csak a gyóntatószékben szerzett tudomást. A gyónási titok valóban a legszigorúbb titok, ami a világon létezik, és a pap inkább választaná a halált vagy a börtönt, minthogy egy ilyen titkot eláruljon, mint ahogy ezt például Nepomuki Szent János és más szent papok valóban meg is tették. Az a pap, aki a gyónási titok ellen vét, nem csak nagyon súlyos bűnt követ el, hanem automatikusan ki is közösíti magát, amely büntetés alól csak a pápa oldozhatja fel.

Arra sem szabad senkinek gondolnia, hogy a gyóntatóatya megveti bűneiért. A pap ismeri az emberi természet gyengeségeit – mind saját magáról, mind a többi gyónóéról –, és éppen azt, aki valami különösen kellemetlen bűnt gyón meg, nagyra kell értékelni, hogy volt elég alázata ennek bevallásához. Ha egyáltalán valaki megvetésre méltó, akkor csakis az, aki gyáva ahhoz, hogy bűneit becsületesen és nyíltan bevallja. Valóban van bizonyos megalázkodás abban, hogy bűneinket egy másik embernek megvalljuk, de ez már a vezeklésnek egy része, melyet bűneink bocsánatáért meg kell tennünk. Azonkívül ez gyógyszer az emberi gőg ellen, mely Isten ellen bűnösen fellázadt. Aki bűneit mindig nyíltan megvallja, az soha nem fog kevélységében egészen megátalkodni.

Feloldozás és elégtétel

A bűnök bevallása után a pap általában utasítást ad és néhány vigasztaló szót mond a gyónónak és utána, mielőtt a feloldozást megadná, elégtételt szab ki számára. Az elégtételre azért van szükség, mert bár a gyónás a bűnösnek minden vétkét kioltja, de nem szabadít meg minden büntetéstől. Isten úgy viselkedik itt velünk, mint atya a gyermekével, aki vétkezett és ezért bocsánatot kér. Bár az atya tiszta szívből megbocsát gyermekének, azért mégis kiszab rá valamilyen büntetést. Ugyanígy, bár a gyónás tökéletesen helyreállítja a megzavart baráti kapcsolatot Isten és miközöttünk, mégis hogy felismerjük, milyen súlyos sérelem a bűn Isten szemében, és hogy nehogy a bűnt valamely csekélységnek tekintsük, szükséges, hogy megvallott bűneinkért valamilyen elégtételt végezzünk. Vezekelnünk kell azért az igazságtalanságért, mellyel Isten méltóságát megsértettük. Így tehát megvallott bűneinkért ugyan már nem juthatunk a pokolba, de a tisztítótűzbe még igen. Az elégtételnek, melyet a gyóntatóatya kiszabott ránk, mivel a bűnbánat szentségéhez tartozik, különösen nagy büntetést törlesztő hatása van. Ezzel az ideig tartó büntetéseknek, melyeket itt a földön vagy a tisztítótűzben kell elszenvednünk, legalább egy részét elengedi nekünk az Úr. Ezért az elégtételt lehetőleg azonnal a gyónás után végezzük el, és az is nagyon helyes, ha önkéntes bűnbánati cselekményt is vállalunk magunkra, mert könnyebb itt a földön bűneinkért vezekelni, mint a tisztítótűzben. Itt az elégtételnek mindig megvan az érdemi jellege is, ott azonban rettenetesen fájdalmas módon kell azért szenvedni, amit itt a földön elmulasztottunk levezekelni.

Miután a pap kiszabta az elégtételt, megadja a gyónónak a feloldozást vagyis az abszolúciót. Ennek lényeges szavai így hangzanak: „Ego te absolvo a peccatis tuis in nomine Patris et Filii et Spiritus Sancti – Föloldozlak téged bűneidtől az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében.” A pap itt egészen Krisztus helyettese, mivel a bűnök bocsánata valóban isteni cselekedet. „Ki bocsáthatja meg a bűnöket? Nem egyedül az Isten?” (Mk 2,7) A feloldozás a bűnök okozta egész vétket leveszi a lélekről, Krisztus vérének erejével valóban minden folttól tisztára mossa, és a bűnökért járó minden örök büntetést (tehát a pokolbelieket) is eltörli, és ahogy már mondtuk, a gyónás szentségével összefüggésben az ideig tartó büntetések egy részét is. Aki bűnei súlyossága miatt a kegyelmi életet is elvesztette, az újra az istengyermekség állapotába kerül, akinek pedig csak bocsánatos bűnöket kellett megvallania, abban gyarapítja a kegyelmi életet. Ezenkívül a gyónás különleges segítséget és erőt ad ahhoz, hogy utána a megvallott bűnöket könnyebben elkerülhessük.

A gyakori gyónás

Bár az Egyház csak arra kötelezi szigorúan gyermekeit, hogy azok súlyos bűneiket legalább egyszer egy évben meggyónják, mégis kétségen kívül jobban örül a gyakoribb gyónásnak. Ez azokra is érvényes, akik általában nem követnek el halálos bűnt. A gyónás ugyanis az egyik leghatásosabb segédeszköze a szellemi fejlődésnek, mivel ébren tartja figyelmünket a bűn elleni harcban, erőt kölcsönöz a bűn elkerülésére, a léleknek nagy nyugalmat biztosít és a megszentelő kegyelmet gyarapítja. Ezért a négy hetenkénti vagy havonta egyszeri gyónás tűnik a legmegfelelőbb gyakorlatnak.

Az is nagyon tanácsos, ha állandó gyóntatóatyát választunk, akinek szabályos időközökben nemcsak megvalljuk bűneinket, hanem akitől a lelki élet minden kérdésében tanácsot kaphatunk. Ha az ilyen lelki atya értelmes ember, aki maga is tökéletességre törekszik, akkor megbecsülhetetlen segítséget jelent a lelki előrehaladásra. Ezért volt csaknem minden szentnek ilyen lelki vezetője. Az magától értetődő, hogy egy ilyen állandó gyóntatóatya csakis a tradícióhoz hűséges pap lehet és nem egy olyan pap, aki a modern reformok következtében maga is tévúton jár, mivel Krisztus szavai szerint, ha „vak vezet világtalant, mindkettő gödörbe esik.” (Mt 15,14) Csak végveszélyben, ha például valaki halálveszélyben forog vagy különben hosszú ideig a halálos bűn állapotában kellene maradnia, szabad másik papot felkeresni, de még ebben az esetben is vigyázni kell arra, hogy nem akárkihez, hanem csakis olyan paphoz menjünk, akiről joggal feltételezzük, hogy még megfelelő intencióval gyóntat.

Egyébként a gyónási gyakorlat zsinat utáni összeomlása árulkodó fényt vet az új reformokra. Az egyházi élet valódi megújulásai minden korban egyúttal a gyóntató székekhez való nagy tolongás idejei is voltak. Ha a II. Vatikáni Zsinat után az Egyházban valódi reform zajlott volna le, akkor ez a gyónási gyakorlat felvirágzását is magával hozta volna. Mivel azonban ennek éppen az ellenkezője történt, sőt sokan gyónás nélkül mennek áldozni, vagyis – ahogy ezt joggal feltételezhetjük – az Úr Testét méltatlanul veszik magukhoz, eggyel több esetben látható, hogy a zsinat utáni reformok nem igazi reformok voltak.