Valaki le írná nekem az, Ortodox egyház keletkezését? Úgy, mondják, hogy vissza vezethető Jézus-ig.

Ma szinte semelyik egyház nem vezethető vissza (még a katolikus sem) ,kivéve a nesztoriánus -véleményem szerint-.

Bár nekem mindegy ,mert nem vagyok keresztény. :DD

Üdv!

1. válaszoló:

Nyilván nem csak hogy keresztény nem vagy, de még egyháztörténeti ismeretekkel sem rendelkezel. Akkor bizony nem kellene hozzászólni olyan témához, amihez nem értesz.

A római katolikus és az ortodox kereszténység olyan kivételes intézmények, amelyek apostoli jogfolytonosságú egyházak.

Szia

A keletkezéséról nem, de egy kor történetének egy részletéről küldök egy cikket neked. Főleg a Dante válasza miatt.

Az egyház és az állam kapcsolata a Bizánci Birodalomban

AZ IGAZ kereszténység megalapítója egyértelműen beszélt arról, milyen nyilvánvaló különbségnek kell lennie az ő követői és az Istentől elidegenedett emberiség világa között. Jézus ezt mondta a követőinek: „Ha része volnátok a világnak, a világ kedvelné azt, ami az övé. Mivel pedig nem vagytok része a világnak, hanem kiválasztottalak titeket a világból, azért gyűlöl titeket a világ” (János 15:19). Pilátusnak, az akkor fennálló politikai hatalom egyik képviselőjének, Jézus a következőt jelentette ki: „Az én királyságom nem része e világnak” (János 18:36).

Ahhoz, hogy teljesítsék a kötelességüket, hogy „a föld legtávolabbi részéig” prédikáljanak, a keresztényeknek kerülniük kellett, hogy világi ügyekbe bonyolódjanak (Cselekedetek 1:8). Jézushoz hasonlóan a korai keresztények nem avatkoztak a politikába (János 6:15). A hűséges keresztények figyelemre méltó módon nem vállaltak semmilyen köztisztviselői vagy közigazgatási állást. De a helyzet végül megváltozott.

„Része a világnak”

Az utolsó apostol halála után nem sokkal a vallási vezetők hajlandók voltak megváltoztatni a nézeteiket arról, hogy milyen kapcsolatban álljanak a világgal. Egy olyan „királyságot” kezdtek maguk elé képzelni, amely nem pusztán a világban volt, hanem annak részét is alkotta. Tanulságul szolgál számunkra, ha megvizsgáljuk, hogyan fonódott egymásba a vallás és a politika a Bizánci, vagy más néven a Keletrómai Birodalomban, amelynek fővárosa Bizánc (ma Isztambul) volt.

Egy olyan társadalomban, amelyben hagyományosan a vallás fontos szerepet játszott, a bizánci egyház — a központjából, Bizáncból kiindulva — jelentős hatalmat gyakorolt. Az egyháztörténész Panagiótisz Hrisztu egyszer megjegyezte: „A bizánciak úgy tekintették a földi birodalmukat, mint amely Isten Királyságának a hasonmása.” A császári hatalom azonban nem mindig osztotta ezt a nézetet, aminek eredményeképpen az egyház és az állam közötti kapcsolat időnként feszült volt. A The Oxford Dictionary of Byzantium kijelenti: „Konstantinápoly [más néven Bizánc] püspökei a legkülönfélébb módokon viselkedtek; volt, hogy gyáván behódoltak egy-egy hatalmon lévő uralkodónak . . . , eredményesen együttműködtek a császárral . . . , vagy éppen vakmerően szembehelyezkedtek az akaratával.”

A keleti egyház feje, a konstantinápolyi pátriárka igen befolyásos személy volt. Ő koronázta meg a császárt, akitől ezért el is várta, hogy rendíthetetlenül védelmezze az ortodox egyházat. A pátriárka ezenkívül hatalmas vagyonnal rendelkezett, mivel ő tartotta kézben a gazdag egyházi tulajdont. Hatalmát egyrészt abból nyerte, hogy számtalan szerzetes tartozott a fennhatósága alá, másrészt befolyásolta a laikusokat.

A pátriárka gyakran megengedhette magának, hogy szembeszálljon a császárral. Fenyegetőzhetett kiközösítéssel — így érvényesítve akaratát Isten nevében —, vagy más módszerekhez is folyamodhatott, amelyekkel megfoszthatta trónjuktól a császárokat.

A fővároson kívüli polgári közigazgatás fokozatos hanyatlásával sokszor a püspökök váltak a legbefolyásosabb személyekké a városaikban; a tartományi kormányzókéhoz hasonló hatalmuk volt, akiknek a megválasztásában maguk is részt vettek. A püspökök figyelmet szenteltek a bírósági ügyeknek és a világi üzleteléseknek, ha az egyház érintett volt ezekben, de még olyankor is, amikor nem. Mindehhez hozzájárult az a több tízezer pap és szerzetes, aki a helyi püspököknek volt alárendelve.

Politika és szimónia

Amint az előbbiekből is kitűnik, az egyházi hivatás elválaszthatatlanul egybefonódott a politikával. Emellett a nagy létszámú papság, a szükséges vallási tevékenységeivel együtt, rengeteg pénzt emésztett fel. A magas tisztségben lévő egyházi személyek többsége fényűzően élt. Amint az egyház hatalomra és vagyonra tett szert, az apostoli szegénység és szentség eltűnt. Némelyik pap és püspök megvásárolta a kinevezését. A szimónia mindennapos volt az egyházi hierarchián belül, egészen a legfelső fokáig. A gazdag érdekcsoportok által támogatott papok versengtek a császár színe előtt az egyházi tisztségekért.

A magas rangú vallási vezetők befolyásolásának egy másik eszköze a megvesztegetés volt. Zoé császárnő (kb. i. sz. 978—1050) például miután meggyilkoltatta a férjét, III. Romanoszt, nyomban a palotába hívatta Alexiosz pátriárkát, hogy hozzámehessen szeretőjéhez, a császárjelölt IV. Mikháélhoz. A pátriárka ott értesült Romanosz haláláról és arról, hogy milyen egyházi szertartást várnak tőle. Az egyház aznap este tartotta a nagypénteket, s ez egy csöppet sem könnyítette meg Alexiosz helyzetét. Ennek ellenére a pátriárka elfogadta a császárnő nagylelkű ajándékait, és eleget tett a kérésének.

Behódolás a császárnak

A Bizánci Birodalom történelmében időnként előfordult, hogy amikor a konstantinápolyi pátriárka megválasztására került sor, a császár élt a tényleges választási jogával. Ezekben az időszakokban csakis a császár akaratával összhangban lehetett valaki pátriárka, illetve maradhatott az hosszabb ideig.

II. Andronikosz császár (1260—1332) kilencszer kényszerült arra, hogy új pátriárkát jelöljön ki. Ilyenkor többnyire a cél az volt, hogy a lehető legalkalmazkodóbb jelöltet ültessék a pátriárkai székbe. A The Byzantines című könyv szerint az egyik pátriárka még írásba is adta a császárnak, hogy „megteszi mindazt, amit a császár megkíván tőle, bármilyen törvénytelen dologról legyen is szó, és kerülni fogja mindannak a megtételét, ami a császár nemtetszését vonná magára”. A császárok kétszer próbálták meg érvényre juttatni az akaratukat az egyházzal szemben azáltal, hogy az uralkodó család egyik hercegét szentelték pátriárkává. I. Romanosz császár a mindössze tizenhat éves fiát, Theophülaktoszt emelte a pátriárkai rangra.

Ha a pátriárka nem tett a császár kedvére, az uralkodó rákényszeríthette, hogy mondjon le, illetve utasíthatta a zsinatot, hogy fosszák meg a pátriárkát az egyházi rangjától. A Byzantium című könyv megjegyzi: „A bizánci történelem folyamán egyre sűrűbben előfordult, hogy a magasabb kormányzati szervek, sőt a császár közvetlen befolyása is döntő szerepet kapott a püspökök megválasztásában.”

Az egyházi zsinatokon is a császár elnökölt a pátriárkával az oldalán. Tanácskozásokat tartott, hitcikkelyeket fogalmazott meg, ezenkívül püspökökkel és eretnekekkel vitázott. Ez utóbbiak ügyében ő mondta ki a végső szót, azt, hogy oszlopra kell szegezni őket. Szintén a császár volt az, aki jóváhagyta és foganatosíttatta a zsinat által elfogadott kánonokat. Azokat, akik ellene szegültek, nem pusztán felségárulással vádolta meg, hanem azzal is, hogy a hit és Isten ellenségei. „Az egyházon belül semmi olyat nem szabad tenni, ami a császár akaratával és parancsolataival ellentétben áll” — jelentette ki egy hatodik századi pátriárka. A császári udvarban szolgáló püspökök — csupa nyájas, simulékony férfi, akik könnyen kaphatóak voltak bármire, ha kegyben vagy előnyös megállapodásban részesültek — általában éppoly kevésbé tiltakoztak, mint a feletteseik.

Amikor például Ignatiosz pátriárka (kb. i. sz. 799—878) megvonta az áldozást a birodalom főminiszterétől, Bardasztól, az visszavágott: belekeverte Ignatioszt egy állítólagos összeesküvésbe és felségárulásba. A pátriárkát letartóztatták és száműzték. A miniszter kieszközölte, hogy a helyére Phótioszt válasszák meg, egy laikust, aki hat nap alatt végigjárta az egyházi hierarchia ranglétrájának az összes fokát, mígnem elérte a pátriárkai rangot. Vajon Phótiosz képesített volt egy ilyen szellemi vezetői tisztség betöltésére? A beszámolók szerint Phótiosz „egy hallatlanul becsvágyó és mérhetetlenül öntelt férfi volt, páratlan politikai adottságokkal”.

Tantételek és a politika

Az ortodox egyház és az eretnekség körüli viták gyakran a politikai ellenségeskedések palástolására szolgáltak; az új tantételek bevezetése iránti vágy helyett sok császárt inkább a politikai tényezők befolyásoltak. A császárok általában jogot formáltak arra, hogy ők szabják meg a tantételeket, és arra is, hogy az egyház engedelmeskedjen az akaratuknak.

Hérakleiosz császár (i. sz. 575—641) például komoly igyekezettel próbálta helyrehozni azt az egyházszakadást, amely Krisztus természetével volt összefüggésben, s amely felbomlással fenyegette megtépázott és törékeny birodalmát. Egy új tantétel, a monotheletizmus(A monotheletizmus szerint Krisztusban a két természet — isteni és emberi — ellenére is csak egyetlen akarat van.) bevezetésével próbált kompromisszumot kötni. Továbbá hogy biztosítsa birodalma déli tartományainak a hűséges ragaszkodását, Hérakleiosz új pátriárkát választott Alexandriába, Phasziszi Küroszt, aki egyetértett azzal a tantétellel, amelyet a császár pártfogolt. A császár Küroszt nem csupán pátriárkának tette meg, hanem Egyiptom prefektusának, a helyi uralkodók elöljárójának is. Egy kisebb üldözési hadjárattal Kürosznak sikerült megszereznie az egyiptomi egyházhoz tartozó tagok többségének a támogatását.

A keserű következmények

Visszatükrözték-e ezek a fejlemények és események Jézus imájának a mondanivalóját és szellemét, amikor arról beszélt, hogy követői nem alkotják részét a világnak? (János 17:14–16).

A bizánci és a későbbi időkben élt állítólagos keresztény vezetők learatták a keserű következményeit annak, hogy beleavatkoztak a világ politikai és katonai ügyeibe. Mit tanulhatunk ebből a rövid történelmi áttekintésből? Vajon a bizánci egyház vezetői elnyerték Isten és Jézus Krisztus tetszését? (Jakab 4:4).

Az igaz kereszténységet sosem támogatták ilyen becsvágyó vallási vezetők, sem azok politikai szeretői. A vallásnak és a politikának ez a szentségtelen keveredése hamis színben tűntette fel a Jézus által tanított tiszta vallást.

# 2:

Mint írtam "véleményem szerint".

Nyelvi és kulturális tekintetben az asszír egyházak és a maroniták állnak legközelebb Jézushoz.

Ez tény.

Az ,hogy hitben kik vezethetőek vissza Jézusig ,vagy kinek van Jézusi hite az már hit kérdése... :)))

Apropó:

" de még egyháztörténeti ismeretekkel sem rendelkezel "

Én nyelvi/kulturális értelemben írtam...

Szal amiről most mi itt írunk ketten ,az ég és föld...

Üdv!

Ui: "Akkor bizony nem kellene hozzászólni olyan témához, amihez nem értesz."

A hithez mégis ,hogy lehet "érteni".

Valaki ,hogy lehet "hülye" hitből?...

@Kzitus

Ezt a hitelt nem érdemlő cikket a jw.org-ról másoltad be, akik mint tudjuk nem szakemberek, és nem rendelkeznek semmiféle hittudományi, sem pedig egyháztörténelmi ismeretekkel, hanem laikusok, és egyedüli céljuk, hogy magukat úgy tüntessék fel, mint az "igaz vallást", ezért a cikkeiket is ennek függvényében fogalmazzák meg, természetesen ferdítve.

Az ókeresztény egyház irodalmának mérlegén a szervezeted eretneknek minősíthető, és egy gondolkodó ember bizonyára többet fog adni olyan keresztények véleményére, akik ismerték az apostolokat, vagy időben közelebb éltek hozzájuk mint mi, mint az Őrtoronyéra, amely ariánus szervezet. Az arianizmust az Egyház már kb. 1600 éve elítélte, mint eretnekséget.

@18:48

Tömören összefoglalva: A Kérdező egyháztörténelmi kérdést vetett fel, ahhoz meg bizony érteni kell, mivel egy kb. 2000 éves időszakról van szó, amely bőséggel hagyott ránk dokumentumokat.

A Kérdezőnek:

Úgy tudom, ez egy ortodox weboldal:

[link]

Figyelmedbe ajánlom, "Az Egyház születése" című írást ez nyilvánvalóan ortodox szemszögből közelíti meg a témát.

"A Kérdező egyháztörténelmi kérdést vetett fel, ahhoz meg bizony érteni kell, mivel egy kb. 2000 éves időszakról van szó, amely bőséggel hagyott ránk dokumentumokat.

"

Pedig nem írta oda.

De mint láthatod épp ezért írtam csak a kérdés 2. feléhez.

Igazad van Dante

Krisztust "eretnekségért", az az Isten káromlásért ölték meg. Embrek tehetnek a másik emberre "címeket", de a lényeg az, Isten hogyan tekint ránk? Te rád is és én rám is? Ő hogyan minősíti az írásaidat? És az enyémet? Csak ez az egy számít.

Vajon Jehova eretneknek tekintette a Fiát?