Bűnnek számít ha keresztényként megünneplem a nemzeti ünnepet?

Kedves .Dante.!

Nos, ezen a ponton meg kell, hogy védjem Jehova Tanúit, pedig nem vagyok JT!

Dávid valóban példakép az Isten szerinti uralkodásban, de sajnos kirívóan ritka eset. Többségében inkább ártottak az uralkodók Isten ügyének, mintsem támogatták volna. Dávid esetében is komoly trónviszályt szült elkövetett szörnyűséges bűne, és melegágya lett a későbbi testvér-háborúknak. Saul az első uralkodó, élete végére gyakorlatilag beleőrült a hatalomféltésbe, és majdnem pusztulásba vitte az országát. De még a bölcsességéről híres Salamon is bálványimádóvá vált, és megfertőztette vele Izrael népét is.

Korábban bírák vezették a népet. Feladatuk az volt, hogy mindig Isten törvényeit szem előtt tartva tanácsolják és ítéljék a népet. Ebben a státuszban ők nem gyakorolhattak semmilyen hatalmat a nép felett, hanem gyakorlatilag Isten szócsövei voltak. Ez volt az eredeti, Isten szerinti államforma. Egész egyszerűen nem volt szükség királyra. Miért? Mert Isten maga volt a KIRÁLY. A földi királyok jogot formáltak a kormányzott nép részéről a feléjük irányuló maximális hűségre és szolgálatra. Teljhatalommal rendelkezve bármit megtehettek, ami pl. nem Isten szerint való. Sámuel 1. könyve 8. fejezetéből kiderül, hogy miért akart a nép királyt maga fölé. Egyrészt, mert Sámuel fiai, mint bírák korruptakká váltak, másrészt megirigyelték a környező népeknél meglévő uralkodói pompát. Isten figyelmeztette a népet, hogy egy felettük álló uralkodó mennyire ki fogja őket használni, elveszi legjobb földjeiket, leányaikat, fiaikat stb, azért kell majd dolgozniuk, hogy a királyi udvar fényűzését fenntartsák, de a népet ez nem érdekelte. Ezért Isten úgy döntött, hogy enged követeléseiknek, hogy saját bőrükön tapasztalják meg engedetlenségük következményeit:

"És monda az Úr Sámuelnek: Fogadd meg a nép szavát mindenben, a mit mondanak néked, mert nem téged útáltak meg, hanem engem útáltak meg, hogy ne uralkodjam felettök." (1 Sám 8:7)

..."És panaszkodni fogtok annak idejében királyotok miatt, kit magatok választottatok, de az Úr nem fog meghallgatni akkor titeket." (1 Sám 8:18)

Isten eredeti tervében tehát nem szerepelt a födi királyság intézménye úgy, mint a többnejűség sem (pl. Dávid esetében), de ezt akkor megengedte, figyelmeztetve annak nemkívánatos következményeire.

#11-es válaszodban a következőt írod: "Jézus maga is felment egy nemzeti ünnepre, templomszentelési ünnepre, (Jn 10,22-23) amit nem Isten alapított, hanem a zsidó nép körében keletkezett, aminek a szír-görög uralom feletti küzdelem a háttere."

Nos, az utóbbiakat nem kétlem, de az általad idézett Bibliaversek nem tesznek arra utalást, hogy Jézus direkt az említett ünnepre ment volna fel Jeruzsálembe. Beidézem:

"Lőn pedig Jeruzsálemben a templomszentelés ünnepe: és tél vala, és Jézus a templomban, a Salamon tornáczában jár vala." (Jn 10,22-23)

Ebből a két igeversből mindössze annyit tudunk meg, hogy Jézus éppen ott tartózkodott a templom tornácában az ünnepen. Sehol nem említi az ige, hogy Jézus kifejezetten az ünnep miatt ment volna fel ebben az esetben. Az összes hasonló esetben megfigyelhetjük az igéből, hogy Jézus céltudatosan vette igénybe ezeket az ünnepeket, hogy szólhasson az összegyűlt embertömeghez. Fontos mondanivalója volt, amit leghatékonyabban az ilyen ünnepeken tudott átadni, főleg, hogy ezek az ünnepek javarészt RÓLA szóltak.

A templomszentelés (mint ahogy a neve is mutatja) lényegileg nem egyik népnek a másik felett aratott győzelméről szólt, hanem arról, hogy a görögök által bálványokkal megfertőztetett templomot megtisztítva újra az egy igaz Istennek szentelhették. Ehhez persze egy másik nép haderejét kellett leküzdeniük, de emögött a politeista bálványimádás kizárása volt a cél. Mivel az ószövetségben az egyistenhit és JAHVE képviselete egy konkrét nemzet feladata volt, ezért hitük megvédése egyenlő volt a bálványimádó népek elleni harccal. A nemzet és az általa képviselt nemzetvallás teljesen összeolvadt.

Később a kereszténységben ez megváltozott, Jézus már minden nép gyermekeire rábízta igéje hirdetését. Jézus tanítása szerint a gonoszt jóval kell meggyőzni. Ebbe véleményem szerint nem fér bele egy másik nép elleni csatározás.

A Makkabeus könyvekről: Ezek inkább pszeudoepigráf, mint apokrif iratok. Olyan próbálkozások, amelyek a hitelesség látszatát keltik, de nem szólnak Isten tekintélyével. Az Újszövetség sokszor idézi a Szeptuagintát (LXX), de egyetlen apokrif iratot nem idéz! Az első 4 évszázadban egyetlen egyetemes zsinat sem ismerte el ezeket a könyveket. Az ókori egyházatyák közül csak Aurelius Augustinus (Ágoston) volt az, aki néhány apokrifet elfogadhatónak tartott. Hieronymus (Jeromos) egyenesen tiltakozott a bibliai kánonhoz való csatolásuk ellen, csak a halála után tudták a Vulgátába (az ószövetség latin fordításába) bevenni, és csupán az 1546-os tridenti zsinat dogmatizálta az apokrif iratok kanonikusságát.

Elnézést a hosszúra sikerült válaszért, de még így is sok minden kimaradt. :)