A hívőként volt olyan az életedben, amin nehezen tudtad magad túltenni még a menny ígéretével és Isten akarata ellenére is?

Volt, hogy megingott a hitem, bár ez inkább egykori vallásom látványos hazugságaiból következett. Amikor megpróbáltam magammal elhitetni, hogy létezhet Isten, csak épp nem abban a vallásban találom meg, szörnyen kínzott a gondolat, még étvágyam sem volt sokáig.

Ateistaként már nincsenek ilyen problémáim. Hozzátartozóim halálát nem könnyebb, vagy nehezebb elviselnem, egy ember hiánya pont olyan mély űrt váj a lelkembe, mint amikor még hittem a paradicsomban, a különbség az, hogy most általánosságban véve felszabadultabbnak érzem magam.

Persze ez nem buzdítás senkinek a hite elhagyására, csak ezzel azt akartam mondani, hogy Istent talán nem is egy vallás tanításaiban kell keresnünk, hanem az egyszerű, bárki számára elérhető dolgokban, mint például a szeretet, az elégedettség, vagy a család. Az, hogy ezt hogyan valósítja meg, mindenkinek a saját ízlésére van bízva.

Nem csodálom, hogy csalódtál. Vallásokban lehetnek hazugságok, de az evangélium akkor is igaz.

Jézus valós személy és a szemtanúk szerint az első aki feltámadt a halálból és él.

Úgy jártam mint a nyolcas.

Azóta buddhista vagyok.

Sajnos volt. Kb. egy éve történt, hogy a szüleim nagyon költözni akartak én meg nem emelett pedig voltak más bajaim is. A hitem az rendesen meg is ingott, a vallás tanárnőm ellen fordultam (aki egyébként nagy kedvencem) meg mindenféle butaságot csináltam amiről nem is gondoltam, hogy valaha előfordulhat. Emellett pont az utalom az egész világot időszakomat éltem. Aztán valahogy rájöttem, hogy hülye voltam. Rájöttem, hogy a költözéssel azt akarta az Úr megmutatni, hogy igenis szükségem van mindenkire akit elveszíthetek (tanárok/barátok). Miután erre rájöttem, az sem tartott sokáig hogy arra is rájöjjek, hogy a vallástanárnőmre is szükségem van. Érdekes módon ezt egy második költözési lehetőség által ismertem fel. Gyakorlatilag amióta az eszemet tudom hitben neveltek és 3-ik környékén meg is tértem úgy igazából. Már egy jó ideje (kb. fél éve) gyötör a bűntudat a viselkedésem miatt és sehogysem megy, hogy túl tegyem magam rajta, annak ellenére, hogy a tanárnőm megbocsátott és teljes szivvel hiszem, hogy Isten is. Ma reggel pedig ezt olvastam:Amikor Isten megbocsát neked, te azonban nem bocsátasz meg magadnak, akkor visszautasítod kegyelmét, hogy inkább nyomorultul érezd magad.

Azóta pedig akármi rossz történik előszőr azt keresem, hogy mit akarhat tanítani nekem és ezáltal valahogy könnyebb elviselni a nehéz dolgokat.

Hozzátartozóval eddig még nem tapasztalhattam meg hiszen igaz, hogy nagytatám nemrég halt meg de tudomásom szerint sajnos nem hitt. Ennek ellenére hiszem, hogy az utolsó percben megtért hisz voltak erre utaló jelek de már nem lehetett megkérdezni tőle mert nem volt magánál.