Gyónás nélkül semmiképp sem szabad szentáldozni? 25 vagyok,12 évesen gyóntam először és utoljára, viszont nagyon szeretnék szentáldozni, de gyónni nem aakrok elmenni. Lehet?

A bűnbánat szentségéből fakadó megbocsátás joga – ahogy pl. már Szent Ambrus is kifejezetten írja – „kizárólag a papoknak lett megengedve”. (Sőt, a katolikus tanítás szerint, kizárólag a püspököknek van meg eme hatalma, és a papok csak felhatalmazással szolgáltathatják ki e szentséget, amiről pl. Szent Cyprianus is ír.) Mindez Jézus utasításaiból következik, aki 12 „küldöttet” (aposztolosz, azaz apostol = küldött) választott maga mellé, hogy megváltói művét mindenki számára jelenvalóvá tegyék. „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” – mondta Krisztus (Jn 20,21; vö. Jn 17,18). Ennek a küldetésnek a része a bűnök megbocsátásának a hatalma (vö. Mt 9,6-8; Jak 5,14-16), ami a legvilágosabban a Jn 20,21-23-ból derül ki. Itt Jézus kizárólag az apostoloknak adja meg e csodálatos eszközt, és ugyanez a kizárólagosság derül ki a többi igehelynél is, ahol ugyanerről van szó, mint pl. a Mt 18,18-ban, vagy a 2Kor 5,18-20-ban. Mivel a püspököket először az apostolok kenték fel kézrátétellel, majd az apostolok halála után a püspökök folytatták, mind a mai napig, ezt az átörökítést, ezért csak annak van joga és hatalma kiszolgáltatni a bűnbocsánat szentségét, aki az apostoli jogfolytonosság részese. Ez kizárólag a Katolikus Egyház püspökei, illetve a keleti ortodoxok püspökei számára adott. Tehát más nem tudja a bűnvallomást tevő embert feloldozni bűnei alól, bármennyire is szeretné, vagy bármennyire is szent és igaz keresztény.

A bűn megbocsátásának egyetlen útja a keresztségen kívül a bűnbánat (avagy bűnbocsánat, kiengesztelődés) szentsége, de van egy amolyan mellékösvény is, csakúgy, mint a keresztségnél is (gondolok itt a vágykeresztségre), amely bár nagyon bizonytalan, de talán járható, és Isten kegyelme és irgalma folytán talán lehetőségként áll fenn azoknak, akik nem részesedhetnek a szentségben. Megpróbálom összefoglalni.

A bűnt ténylegesen mindig Isten bocsátja meg, de ehhez a bocsánathoz, amiként a keresztséghez is, szentségi jelet rendelt (a két szentség hasonlóságát már az Egyházatyák is kifejtették: a keresztség a víz keresztsége, míg a bűnbocsánat szentsége a könnyek keresztsége). Két okot említek meg, hogy miért. Egyrészről azzal kezdeném, hogy a bűnbocsánat elengedhetetlen része a bűnbánat. Ha nincs bűnbánat, akkor nem érvényes még a feloldozás sem. A katolikus teológiában kétféle bűnbánatról beszélnek: a tökéletes bánatról, és az egyszerű bánatról. A tökéletes bánat az, amikor a bánat indítéka a szeretet Isten iránt. Ha a bánat csak ebből fakad (és nem pl. félelemből, vagy a bűn undorától), akkor bűnbánatunk tökéletes, és ez eltörli a keresztség után elkövetett bűnöket. Ám csak akkor, ha ez a szentgyónás elhatározásával jár együtt. Egyrészről azért, mert senki sem lehet biztos abban, hogy bűnbánata tökéletes (vö. pl. Péter 3-szori szeretetvallomását a Jn 21,15-17-ben, ahol nem mondja ki az „agapaó” szót); másrészről pedig azért, mert az Istennel való kiengesztelődésnek szükségképpen együtt kell járnia az Ő Egyházával, Krisztus Testével való kiengesztelődéssel, amit Jézus az „oldás és kötés” rabbinikus formulájával fejezett ki.

Az „utadhoz” néhány szót szólnék. Magam is úgy voltam, hogy ha akkoriban, amikor megérintett Krisztus, lett volna a közelemben protestáns közösség, akkor csatlakoztam volna hozzájuk. Én is „protestánsul” gondolkoztam, s idegennek éreztem a katolicizmust. Merevnek, hidegnek, lélektelennek tűnt. Ez az érzés akkor sem hagyott alább, amikor egyre több tanítását kezdtem elfogadni, egyre több tanítása nyert igazolást mind szellemileg, mind lelkileg. Számomra viszont volt egy pont, amikor valami óriási erővel zúdult rám az a tudat, hogy döntenem kell a két lehetőség között: protestantizmus vagy katolicizmus. Nem volt harmadik út. Döntenem kellett. Ha akkor a helyi vagy akár a távolabbi közösséget, és annak szimpátiáját vagy ellenszenvét vettem volna számításba, akkor most nem lennék katolikus. De nem vettem számításba, mert én az igazságot akartam vallani, még akkor is, ha ezt az igazságot magamban kell képviselnem, vagy esetleg olyan közegben, ahol fütyülnek rám. A jó közösség fantasztikus dolog, nagyon nagy segítséget tud nyújtani, támogathat bizonytalan helyzetekben, buzdíthat, szerethet, és ettől az ember jól érzi magát. De ez lenne a cél? Számomra nem ez volt. Mi van, ha Szudánban, vagy Iránban érint meg az Úr?! Vagy, ha egy börtön falai között?! Akkor is, ott is meg kellene állnom a helyem, akkor is, ott is azt kellene választanom, ami a helyes, és igaz. A lelkiismeretemet követve mentem el így egy katolikus paphoz, és kértem a segítségét, és meggyóntam, de ekkor én már elértem arra a pontra, hogy bíztam ennek az Egyháznak a tanításában, hittem abban, hogy ez az Egyház tudja nekem biztosítani a legkiválóbb módon az üdvösséget. Volt több olyan dolog is (egynéhány dogma, és egyéb tanítás), amit csak később fogadtam el, de ez csak azért volt, mert addig nem ismertem ezeket. Viszont a többire való tekintettel, főként arra, hogy minden kétség nélkül hittem ennek az Egyháznak a Krisztus általi, Ő általa megígért csalatkozhatatlanságában, szent voltában, minden vonakodás nélkül el tudtam őket fogadni. (Amiután elkezdtem a hitvédelmi témákkal foglalkozni, ezek a tanítások szellemileg is igazolást nyertek számomra.) A közösséggel azóta is „gondom” van, ugyanis nincs igazán közösség ott, ahol élek. Így a közösségigényemet sajnos csak a neten tudom kiélni, de mindez – bár nem valami jó dolog – számomra nem teszi kétségessé azt, hogy hova tartozom, és hogy kinek hiszek. És mindezek ellenére soha sem bántam meg, soha nem volt egy olyan pillanat, hogy bántam volna, hogy katolikus lettem.

Mindezek figyelembevételével én arra kérnélek – mondjuk úgy, hogy tanácsolnám, mint testvérnek -, hogy addig ne menj el gyónni katolikus paphoz, amíg magad is úgy nem érzed, hogy az az Egyház, akihez fordulsz, az Az Egyház, amit Krisztus alapított, amit Krisztus vezet, és amely valóban – egyedülálló módon - Krisztust nyújtja neked. Ha így teszel, akkor egyrészről nem fogsz csalódni, akkor nem fogod magad úgy érezni, mintha magadra hagytak volna, ugyanis nagyon ritka – sajnálatos módon – Magyarországon az olyan közösség, vagy intézmény, amely a konvertitákat segítené. Másrészről pedig, ha hited arra a sziklára épül, amire Krisztus tette le Egyháza alapját, ha azt hiszed szívedből, hogy az Egyház tanítása, Krisztus tanítása, akkor soha többé nem fogsz kételkedni, vagy meginogni.

A döntést mindazonáltal Neked kell meghozni.

Szívből jövő szeretettel.

(Kérlek, olvasd végig, amit írtam)

A katolikus tanítás szerint a bűnbocsánat elengedhetetlen része a bűnbánat. Ha nincs bűnbánat, akkor nem érvényes még a feloldozás sem.

Megkérdezhetem, hogy van-e Bibliád? Ha igen, kérlek keresd ki benne a következő kérdésekre a választ:

1. A Péld 28,13 és az 1Jn 1,9 mit mond, hogy mit kell tennünk bűneinkkel kapcsolatban?

2. Ha csak Istennek vallhatjuk meg bűneinket, és csak Ő bocsáthatja azokat meg, akkor Máté miért mondja, hogy ez a hatalom az „embereknek” (többes számban) adatott meg (Mt 9,6-8)?

3. Milyen hatalom adatott a tizenkettőnek, amikor Jézussal a felső teremben voltak (Jn 20,21-23)?

4. Milyen hatalmat kapott kifejezetten Simon Péter a Mt 16,19-ben?

5. Milyen szolgálatról beszél Pál a 2Kor 5,18-ban?

( Egyébként van fenn Biblia az interneten is, pl. itt: [link] )