Milyen imákat lehet mondani a tisztítótűzben szenvedő lelkekért?

Bármilyet, csak az a lényeg, hogy őszintén mondd. Neten is találsz imákat, de a saját szavaiddal is imádkozhatsz.

Első válaszolónak: te meg menj máshova bunkózni.

Bármilyen ima megteszi:

- saját szavaiddal

- Miatyánk

- Üdvözlégy

- Hiszekegy

- Úr angyala

- Oltalmad alá futok

- más tanult ima

A tisztítótűz

Egy tisztulási hely, ahol azoknak kell szenvedniük, akik haláluk pillanatában ugyan a megszentelő kegyelem állapotában voltak, de bűneikért kiérdemelt összes büntetésüket még nem töltötték le – létezése katolikus dogma. A Szentírás ezt mondja: „Szent s jámbor gondolat… a halottakért imádkozni…., hogy megszabaduljanak bűneiktől.” (2 Mak 12,46) A keresztények ezért minden időben imádkoztak halottaikért és lelkük üdvösségére szentmiseáldozatot mutattak be. Erre már a legkorábbi időkből is vannak bizonyítékaink. Ezeknek a gyakorlatoknak azonban semmi értelmük nem volna, ha nem lenne tisztítótűz, hiszen a mennyország szentjeinek nincs szükségük imáinkra, a pokol elátkozottjainak pedig ezek semmit nem használnak.

Már a józan megfontolás is azt mondja, hogy észszerű dolog egy tisztítótűz létezése, hiszen bár sokan halnak meg Istennel megbékülve, de ezek közül sokan életükben mégsem törődtek eleget lelki üdvükkel, és nem igyekeztek vezekelni bűneikért. Ezért ők még nem készek arra, hogy a végtelenül szent Isten színe elé lépjenek, hanem lelkük tisztulását, melyet a földön elhanyagoltak, még be kell pótolniuk. Bár a protestantizmus általában nem fogadja el a tisztítótűz létezését, a protestáns K. A. Hase-nek el kell ismernie: „A legtöbb haldokló túl jó a pokolra, de biztosan túl rossz a mennyországra; nyíltan be kell vallani, hogy e kérdésben a reformált protestantizmusban homályosság uralkodik.”

Néhány szent, kinek természetfölötti tudás adatott a tisztítótűzről, arról biztosít bennünket, hogy a megholt lelkek maguktól rohannak a tisztítótűz lángjaiba, mivel világosan felismerik, hogy a maguk tökéletlen, foltos állapotában nem léphetnek Isten boldogságos látására.

A tisztítótűzben szenvedő lelkek biztosak lelkük üdvösségében. Ennek ellenére helytelen dolog lenne a tisztítótüzet könnyedén venni, hiszen a szentek arra tanítanak, hogy a tisztítótűz kínjai nagyon nagyok. Maga a legenyhébb szenvedés ott súlyosabb, mint az evilági legnagyobb kín. Genovai Szent Katalin mondja: „Aki ezen a világon kitölti büntetését, az néhány fillérrel egyenlíti ki ezer dukátos tartozását. Aki azonban bűneiért csak a következő életben vezekel, az néhány fillér helyett ezer dukáttal fizet.” Isten tehát bőkezűen jutalmazza a földön önként viselt szenvedéseinket és áldozatainkat és kevéssel is megelégszik. A tisztítótűzben azonban az igazságosság egész szigorát el kell tűrni. Emellett a tisztítótűzben a szenvedést mindennemű megszakítás nélkül kell elviselni, míg ebben az életben még a legnagyobb kín is vigasztalással és szünetekkel súlyt csak bennünket.

A tisztítótűz szenvedései biztosan különböző súlyosságúak annak az állapotnak megfelelően, melyben a lélek halála pillanatában volt. Egyes lelkek éppen csak átmennek a tisztítótűzön, másoknak viszont nagyon sokáig kell ott maradniuk: évekig, évtizedekig vagy akár évszázadokig.

A szegény lelkek fő büntetése az Isten látásától való megfosztottságuk. Mikor a lélek elhagyja a testet, minden tévedés és szétszórtság megszűnik. A lélek akkor egész pontosan felismeri, hogy csak Isten a célja, hogy mindenen felül egyedül Ő méltó a szeretetre, és semmi egyébnek nincs értelme. Ezt az Istent még nem birtokolhatni, látására talán még sokáig várni, jelenti a legnagyobb kínt a tisztítótűz lakói számára. Ehhez jönnek még más büntetések, azoknak a bűnöknek fajtája szerint, melyeket a lélek földi életében elkövetett.

Miként azt fentebb már láttuk, a szegény lelkek önként mennek a tűzbe. Ezért súlyos szenvedéseiket a legtökéletesebb megadással tűrik, anélkül, hogy perlekednének vagy morognának miatta. Ezáltal a szenvedések türelmes elviseléséhez példaképül szolgálnak számunkra. Próbáljunk meg segíteni nekik azzal, hogy imádkozunk értük, búcsút nyerünk számukra és misét mondatunk érettük. Ezzel enyhíthetjük és megrövidíthetjük szenvedéseiket. A szegény lelkek meg fogják nekünk ezt hálálni azzal, hogy majdan ők járnak közbe érettünk.

„Ha lelkünket a katolikus Egyházzal összhangba akarjuk hozni, akkor igazi jámborsággal kell megemlékeznünk a tisztítótűzben szenvedő szegény lelkekről, hiszen minden valószínűség szerint mi magunk is több-kevesebb időt ott fogunk eltölteni – vágyjunk erre, ez kiválasztottságunk jele lesz. Ha mi Isten szentségét és hasonlíthatatlan tisztaságát fel tudnánk ismerni, nem csodálkoznánk, hogy Ő tökéletlenségeket fedez fel bennünk, melyek nem egyeztethetőek össze a Legszentebb Szentháromság szentségével.” (Lefebvre érsek, Lelki útmutató, 81. oldal)

Nézdd meg:

[link] - Egy elképzelt beszélgetés a purgatóriumról

[link] - A Tisztítóhely

Ezek mind emberi gondolatok, amik ellentétesek a Biblia tanításával! Nem szentek és érsekek gondolatai a mérvadók, hanem a Biblia tanítása.

Idézem az előző választ: "A keresztények ezért minden időben imádkoztak halottaikért és lelkük üdvösségére szentmiseáldozatot mutattak be. Erre már a legkorábbi időkből is vannak bizonyítékaink. Ezeknek a gyakorlatoknak azonban semmi értelmük nem volna, ha nem lenne tisztítótűz, hiszen a mennyország szentjeinek nincs szükségük imáinkra, a pokol elátkozottjainak pedig ezek semmit nem használnak.

Már a józan megfontolás is azt mondja, hogy észszerű dolog egy tisztítótűz létezése, hiszen bár sokan halnak meg Istennel megbékülve, de ezek közül sokan életükben mégsem törődtek eleget lelki üdvükkel, és nem igyekeztek vezekelni bűneikért."

A Krisztusról szóló evangéliumnak (örömhírnek) az a lényege, vagyis az egész Újszövetségnek az a legfőbb tanítása, hogy Jézus Krisztus minden, azaz MINDEN bűnünkért eleget tett, azaz minden bűnünk büntetését halálával elszenvedte! Ezért aki ezt hiszi, megvallja a bűneit, és elfogadja, hogy Jézus az ő bűneiért is meghalt, annak örök élete van! Aki ezt nem hiszi, az megy a kárhozatba. Bárki bármit is mond, mi már a Biblia tanítása szerint nem tehetünk semmit halottainkért. Vagy hittek Jézusban vagy nem. Aki ezt hiszi, és ezért követi Jézust,(azaz keresztyén) az tudja azt is, hogy Jézus keresztáldozatát nem lehet, és nem is kell semmivel kiegészíteni, kipótolni! Nincs szükség tehát vezeklésre és egyéb gyakorlatokra! Ha Jézus elszenvedte már bűneink büntetését, akkor nem kell nekünk is. Isten nem büntet kétszer! Tehát nem igaz, hogy a keresztyének minden időben imádkoztak halottaikért, és miseáldozatot mutattak be értük. Az első keresztyének és a protestánsok bizonyosan nem tették. Nem igazolja tehát semmilyen józan megfontolás sem ezek a szükségtelen és a Biblia tanításával szintén ellenkező gyakorlatok a tisztítótűz létét.

Mi az, amit tehetünk?

A halottainkat tiszteljük, az élőket pedig szeressük, és próbáljuk a Krisztusban való hit útjára vezetni, hogy nekik is örök életük legyen!

Jóllehet a Szentírásban sem találjuk még meg a túlvilági tisztulás kifejezett fogalmát, de vannak olyan összefüggések, amelyekből a teol. fejlődés leszűrhette a tisztítótűz határozott tanítását. Az ósz-i hit szerint a holtak a seolban vannak, Isten számon tartja őket. A későbbi korokban már ismerték a határozott túlvilági igazságszolgáltatást és a föltámadás hitét is. A 2Mak 12,42-45 ilyen összefüggésben beszél arról, hogy a csatában elesettekért áldozatot mutatnak be, mert jó és üdvös dolog a holtakért imádkozni, hogy bűneiktől föloldozást nyerjenek. A földön élők tehát segítségére lehetnek a meghaltaknak a végső tisztulásban. Az ÚSz-ben az 1Kor 3,12-15 beszél az ítéletről, amelyen egyesek megkapják jutalmukat, mások büntetésüket, de említ olyanokat is, akik az ítéleten megmenekülnek, „de mintegy tűz által”. Akárhogy is magyarázzuk a tűz hasonlatát, a képben benne van az, hogy a túlvilágon még bizonyos terhektől meg lehet szabadulni, bizonyos dolgoknak az emberből ki kell égnie. - Az Egyh. életében és lit-jában a megholtakért imádkoznak és áldozatot mutatnak be (halottakról való gondoskodás). A túlvilági tisztulás lehetőségét hivatalosan tanítja a bázeli zsinat (D 693) és a trienti zsinat (D 840, 983). A határozatban benne van, hogy a halál után még maradhatnak ideigtartó büntetések, és ezektől elegettevő szenvedéssel meg lehet szabadulni. Sem az ideigtartó büntetés, sem az elegettevő szenvedés term-éről semmi továbbit nem mond. Tanítja, hogy az Egyh. élő tagjai imádsággal, áldozattal és búcsúkkal segíthetik a meghaltak tisztulását (teljes búcsú). - Az Egyh. tanításán túl az egyes részleteket illetően (az ideigtartó büntetés term-e, a tisztulás helye, lefolyása, tartama stb) a teol-ok véleménye különböző. Az igazi teol. probléma a közbülső állapot a halál órája és a világvégi föltámadás között. Ha elfogadjuk ezt a közbülső állapotot - akárhogy is viszonylik az a földi élethez -, akkor adva van a tisztulási állapot lehetősége. Ha XII. Benedek dogmaként kihirdetett tételére támaszkodunk, hogy az Isten színelátása (istenlátás) az üdvözülteknél a halál után és a végítélet előtt bekövetkezik, akkor azt is kimondhatjuk, hogy ez a színelátás csak a tökéletességre eljutott személyek osztályrésze lehet. A belső megtisztulás azonban nem valami jogi esemény, hanem valódi emberi és kegyelmi folyamat. Az ember csak fokozatosan telhet el személyiségének minden síkján az Isten előtti engedelmességgel és szeretettel. Hiszen sok benne a téves döntés, a tudat alatti ellenérzés, amelyeket a későbbi helyes döntések nem küszöbölnek ki. Ahhoz, hogy az ember megérjen Isten színelátására, meg kell szabadulni sok önzéstől, ellenszenvtől, anyagi kötöttségtől. Biztos, hogy a halál utáni tisztulás hozzáméri magát a teljes igazsághoz, Isten akaratához, és ezért maga is igyekszik átalakulni. Az ott sem megy lemondás és önmagunk elítélése nélkül. Az addig dédelgetett elhatározásokból, szokásokból és vágyakból való kiábrándulás lehet fájdalmas, mert benne van az önvád is. Így a tisztulásnak megvan a büntetés jellege. Az igazi büntetés (a tisztítótűz legnagyobb szenvedése) az ideiglenes kizárás Isten színelátásából mint végső célból és boldogságból, amire a vágy ott már minden egyebet fölülmúl (poena damni). Az érzékelhető büntetés (poena sensus) megnyilvánulhat abban az önvádban, ami a tárgyi rend átlátása révén alakul ki. Látja, hogy mennyire semmitmondók voltak azok a kötődések és vágyak, amelyek miatt Isten nagyobb szolgálatát elhanyagolta. Mindez annak föltételezésében történik, hogy odaát a meghaltaknak teljes az emberi öntudatuk, amit egyébként a különítélet is föltételez. Hogy Isten a test hiányát a feltámadásig hogyan pótolja, az az Ő titka. Valamilyen testiségnek ott is kell lenni, hiszen az ember teremtése révén testből és lélekből áll. Attól az Egyh. hivatalosan is óv (D 938), hogy az igehirdetés részletekbe menő leírást adjon a tisztítótűz mibenlétéről és az egyéni tisztulás lefolyásáról. A magánkinyilatkoztatásokkal óvatosnak kell lennünk; ha Isten ezekről a nyilvános kinyilatkoztatásban nem adott fölvilágosítást, akkor ezt a magánkinyilatkoztatásokban sem teszi meg. Azt azonban elgondolhatjuk, hogy a tisztítótűzben lévő lelkek értünk is imádkoznak, hiszen a kegyelem állapotában levő tagjai a misztikus testnek.

Már a rabbinista irod-ban az örök büntetésen kívül, mely a Gehennában vár a bűnösökre, valamint a bűnösök megsemmisülésén kívül az a gondolat is él, hogy némelyek, „akiknek jó és rossz tetteik kiegyenlítik egymást”, csak egy bizonyos időre kerülnek a Gehennába, hogy ott a tűz megtisztítsa őket; ezt a föltevést Zak 13,19 idézésével igazolják. Sammai a tisztulást az eszkat. szenvedés helyére teszi, ahol bizonyos személyek méltóvá válnak, hogy az eljövendő eónba belépjenek. A Kr. u. 2. sz. elejétől úgy gondolták, hogy a közbülső időbeli Gehenna is megtisztíthatja a bűnöst, hogy bejuthasson a Paradicsomba.

= A halál utáni tisztulás =

1. A tisztulás szükségessége

Az örök boldogság feltételezi az ember személyes tökéletességét: gondolatvilágának, erkölcsi felfogásának és szeretetének olyannak kell lennie, hogy méltó legyen Isten örök barátságára. Viszont még a jóindulatú emberek legtöbbje sem mentes az ösztönösség, önzés, hiúság, szeretetlenség gyarlóságaitól. A trienti zsinat tanítása szerint egész különleges kiváltság (privilégium) nélkül még a szentek sem tudnak mentesek maradni a bocsánatos bűnöktôl (DS 1573).

1. GYARLÓSÁGAINK NYOMAI ÉS TETTEINK KÖVETKEZMÉNYEI

Az élet azt mutatja, hogy a tökéletességre komolyan törekvôkben, sôt a szenttéavatottak életében is fellelhetôk a nyomai az önkeresésnek, az éberség hiányának, indokolatlan keménységnek, szűklátókörűségnek, kínos pontosságnak vagy ,,szent'' könnyelműségnek, a hangulatok által való kiszolgáltatottságnak, személyválogatásnak és hasonlóknak. A szociális és gazdasági élet követelményei annyira sokrétűvé és bonyolulttá teszik életünket, hogy még a kegyelemtôl segített okosság sem tudja mindig felismerni, hogy egy-egy konkrét esetben mi az Isten szándékainak legmegfelelôbb magatartás. Hányszor derül ki utólag, hogy legôszintébb jószándékunk és leggondosabb körültekintésünk ellenére is mennyire tévesen ítéltünk és viselkedtünk! Vegyük hozzá, hogy a mélylélektan sok olyan esetet tud felmutatni, amikor legbecsületesebb szándékból fakadó igazságkeresésünk, elvhűségünk, engedékenységünk vagy egyéb önmagában dicséretes magatartásunk mögött nem éppen tiszteletreméltó öntudatlan vágyak és tendenciák húzódnak meg. Az utóbbiakról nem tehetünk ugyan, ezekért tehát ítéletet nem érdemlünk, de amíg ilyenek tapadnak a lelkünkhöz, nem tudnánk teljesen beilleszkedni a tökéletes istenközelségbe. Newmann kardinális úgy fogalmazta ezt az igazságot, hogy sok szentül élt ember igen kényelmetlenül érezné magát, ha rögtön és közvetlenül jutna Isten közelébe: szégyenkeznie kellene, ha saját szentségét hozzámérné Isten tökéletességéhez.

Annál inkább, mert minden tettünknek és viselkedésünknek szociális következményei is vannak. Bűneink teljes bocsánata után is tovább gyűrűznek a világban a bűnök hatásai, akár kimutatható lelki kár formájában, akár az Egyház morális szentségének kevesbítése formájában. Azzal, hogy valaki a halál kapuján kilép a világból, nem szűnnek meg életének áldó és ártó hatásai, hanem tovább élnek és működnek.

Isten nem avatkozik bele kényszerítô erôvel az emberi szabadságba, ezért szabad tetteink káros következményeit csak szabadon vállalt elégtétel formájában semlegesíthetjük. Ez az elv egyaránt vonatkozik arra a kárra, ami saját egyéniségünk tökéletessé érlelôdését akadályozza, mint azokra a károkra, amelyek szabad tetteink szociális következményeként tovább működnek a világban még halálunk után is [27].

Ilyen meggondolások nagyon kívánatosnak és igen valószínűnek mutatják, hogy halálunk után is lesz módunk jóvátenni mindent és megtisztulni mindentôl, ami Isten szándékaitól eltérô, önkeresô állásfoglalásaink és magatartásaink következményeként megmaradt bennünk és a világban. Hiszen alkalmassá kell válnunk a szeretetnek arra a tökéletes dialógusára, amely a mennyország legfôbb jellemzôje. Alkalmassá azáltal, hogy felszámolunk mindent, ami a bűnbôl akár egyéniségünkben, akár következmény formájában a világban fennmaradt.

Úgy is felfogható ez a tisztulás, mint igazi énünk teljes kibontakozása. Hiszen a perszonalista szemlélet szerint az ember lényegéhez hozzátartozik a tökéletes istenszeretet és emberszeretet megvalósításának igénye, és ez az igény csak a teljesen megtisztult emberben, illetve az ilyen ember számára készült mennyországban realizálódhat a maga teljességében.

Hogy a tisztulásnak és tökéletesedésnek vágya mennyire mélyen gyökerezik az emberi lélekben, annak ékes tanúsága, hogy éppen a purgatóriumot tagadó protestánsok körében (még Schleiermachert és követôit sem véve ki) talált élénk visszhangra a kereszténységen belül a lélekvándorlás tana, amely éppen a tisztulás szükségességén alapuló téves elképzelés.

2. A HALÁL UTÁNI TISZTULÁS ÉS A PROTESTÁNSOK

Az ortodox protestantizmus idegenkedett a halál utáni tisztulás lehetôségétôl. Kezdetben a búcsúkkal történt visszaélések okozták az idegenkedést, bár maga Luther az Eckkel folytatott vita idején még nem tagadta. Késôbb a protestáns hit-fogalom és kegyelem-fogalom váltotta ki és indokolta meg a tagadást. A kegyelem ugyanis az újítók szerint totális hitet és szeretetet eredményez, az pedig már nem tesz szükségessé semmiféle tisztulást, hanem a mennyországra jogosít. A Bibliára is szoktak hivatkozni, például ilyen helyekre: ,,Aki meghalt, megszabadult a bűntôl'' (Róm 6,7). ,,Nincs semmi elmarasztaló ítélet azok ellen, akik Krisztus Jézusban élnek'' (Róm 8,1). Ez az okoskodás azonban nem veszi figyelembe, hogy a kegyelem nem mechanikusan, hanem személyes állásfoglalásunk közvetítésével hat, állásfoglalásunk pedig nem mindig totális, tehát a kegyelem állapotában is maradhat lelkünkben olyan tökéletlenség, amitôl a földön is, a túlvilágon is csak tisztulás útján lehet megszabadulnunk. Megtisztulhatunk a bűntôl, de nem a bűnnek olyan maradványaitól, amelyek folytán nincs ugyan bennünk ítéletre, azaz kárhozatra méltó; de mégsem mondhatjuk, hogy tökéletesen Jézus Krisztusban élünk. Ugyanerre az eredményre juthat bárki, ha következetesen végiggondolja Luther ,,iustus simul et peccator'' elvét.

3. A KELETI ORTODOX EGYHÁZAK FELFOGÁSA

E tekintetben nem beszélhetünk egységes álláspontról, legfeljebb abban egységesek, hogy mindnyájan elutasítják a nyugati egyháznak erre vonatkozó zsinati határozatait.

Elég sokan vallják azt a közbülsô helyet, amelyet általában hádész-nak neveznek, ahol egyesek szerint a vértanúk és szentek kivételével minden elhunytnak a lelke, a többség szerint viszont minden anima separata tartózkodik és mérsékelt boldogságban vagy mérsékelt kínok közt várja a végítéletet. Sorsuk nem dôlt el véglegesen, mert Isten kegyelme -- amit a keletiek egy része szerint a földiek közbenjárása is kieszközölhet -- segíthet még olyanokon is, akik nem tudatos megátalkodottságban, de súlyos bűnben haltak meg és akikre a kegyelem hiányában pokol vár.

Ez az elképzelés közeli rokonságban van a mi purgatóriumunkkal. Lényeges különbség a kettô közt az, hogy a keletiek szerint a gyónás vagy a betegek kenete eltörli az összes bocsánatos bűnöket és ideigtartó büntetéseket, ilyenektôl való tisztulásra tehát nincs már szükség a másvilágon [28].

2. A purgatórium bizonyítása

A purgatórium elnevezést csak a 9. század óta használja a teológia. Ez a szó találóan jelzi a tisztulás folyamatát anélkül, hogy a vitatható kérdésekre (hely és mód) választ adna. Kevésbé szerencsések a magyar elnevezések. A ,,tisztítóhely'' ugyanis azt a látszatot kelti, mintha hely lenne, pedig inkább állapot (sôt valószínűleg csak állapot); a ,,tisztítótűz'' elnevezés pedig a valódi tűz képzetét sugallja.

1. A SZENTÍRÁSBAN

direkt bizonyítékokat nem találunk, csak olyanokat, amelyekbôl nem nehéz kikövetkeztetnünk, hogy jól beleillik a Szentírás gondolatvilágába. Ilyen indirekt bizonyítékok:

A protestánsok által el nem fogadott -- mert deuterokanonikus -- 2Makk 12,40-45-ben azt olvassuk, hogy Makkabeusi Júdás áldozatot mutattatott be olyan elesett hôsökért, akiknél pogány amuletteket találtak. ,,Ha ugyanis nem hitt volna -- folytatja a szent szerzô -- az elesettek feltámadásában, fölösleges és értelmetlen dolog lett volna a halottakért imádkozni. Arról is meg volt gyôzôdve, hogy akik jámborságban halnak meg, azokra nagy jutalom vár --, ez szent és jámbor gondolat volt. Azért mutatott be engesztelô áldozatot, hogy megszabaduljanak bűneiktôl.'' -- Hogyan következtetünk a purgatóriumra a halottakért végzett imádságból? Akik a mennyben és a pokolban vannak, azokért nem kell, ill. nem érdemes imádkozni. A halottakért végzett imádság tehát feltételezi olyan hely vagy állapot létezését, ahonnan az imádság hatására kiszabadulhatnak.

Jézus olyan bűnrôl tesz említést, amely nem nyer bocsánatot sem ezen a világon, sem a másvilágon (Mt 12,32; vö. Mk 3,29; Lk 12,10.58-59). Jézus szavaiból az következik, hogy vannak más bűnök, amelyek a túlvilágon bocsánatot nyerhetnek.

Szent Pál az apostoli munkával kapcsolatban hívja fel a figyelmet arra, hogy egyszer majd kitudódik: ki mit épített a krisztusi alapra; aranyból, ezüstbôl, drágakövekbôl, fából, szénából vagy szalmából készített-e épületet. Az Úr napja ugyanis tűzzel jön el, és akinek épülete tűzálló, az jutalomban részesül. ,,De akinek műve elhamvad, az kárt vall. Maga ugyan megmenekül, de csak mintegy tűz által'' (1Kor 3,10-15). Ez a szöveg nem kifejezetten tanítja a purgatóriumot, de jól megalapozza. Mert nemcsak azt mondja, hogy lesznek, akik az Úr napján hibáik ellenére is megmenekülnek, hanem hogy ez olyanféle kár és szenvedés árán történik, mint amikor valaki egy égô házból a lángokon keresztül tud kimenekülni. Szent Pál az Úr napjáról beszél, amit közvetlenül a végítéletre kell vonatkoztatnunk, de ha a végítélet és a különítélet összefüggését a már ismertetett dogmák szellemében értelmezzük, akkor az idézet a különítéletre is vonatkoztatható, és akkor ez a hely is bibliai alapja lehet a purgatóriumról szóló dogmának.

2. A PATRISZTIKA TANÚSÁGA

Elsô helyre vehetjük a halottakért végzett imádságokat, amelyeknek már a 2. században nyoma van. A 3. század óta tudjuk, hogy az eukarisztia ünneplésekor is megemlékeztek az elhunytakról, késôbb már szentmiséket is felajánlottak értük. A 4. század óta fennmaradt liturgiák ezt félreérthetetlenül tanúsítják. Fohászokkal a katakombák feliratain is találkozunk. Ilyen imádságok bennfoglalóan feltételezik a purgatórium hitét, mert az üdvözültekért és a kárhozottakért nem kell imádkozni.

Szóbajöhet az a bizonytalanság, amely a keresztség után elkövetett bűnök levezeklésével kapcsolatban uralkodott. Az ôsegyház ugyanis súlyos vezekléseket szabott ki és rendszerint a feloldozás elôtt kellett ezeket elvégezni. Visszafogadás elôtti elhalálozás esetén zavar keletkezett, és ilyenkor nemegyszer azzal vigasztalták magukat a keresztények, hogy az illetô megholt elmaradt vezeklését a túlvilágon fogja pótolni. A túlvilági pótlás mikéntjérôl nem volt egységes elképzelésük. Az elképzelés különfélesége összefügg azzal a bizonytalansággal, amelyet a lélek halál utáni közvetlen sorsára és a különítéletre nézve már említettünk (123. §. 2. 1. pont).

Idôk teltével egyre inkább elôtérbe került az 1Kor 3,10-15 szövegének purgatóriumi értelmezése, míg végre Nagy Szent Gergely korában (és fôképpen az ô hatására) egyetemessé vált a mai katolikus meggyôzôdés. -- A tisztulás részletes körülményeit illetôleg akkor is, késôbb is sok fantasztikus, meseszerű elem szerepelt az igehirdetésben, és a hívek közt is sok legenda és téves hiedelem keletkezett a ,,szenvedô lelkek'' vagy tisztuló lelkek, vagy ,,szegény lelkek'' (ez a kifejezés a német Armenseelen szó kifogásolható fordítása) életérôl és megjelenéseirôl.

3. A TANÍTÓHIVATAL ÁLLÁSFOGLALÁSA

A hivatalos állásfoglalás szükségességét a keletiekkel való újraegyesülés középkori kísérletei váltották ki. Ennek hatására a II. lioni és a firenzei zsinatok (DS 856; 857; 1304) tanították dogmaként a purgatórium létezését. Késôbb a trienti zsinat az újítókkal szemben (DS 1820) ezt szintén leszögezte, valamint azt is, hogy a hívek közbenjárásukkal, fôleg a szentmiseáldozat felajánlásával, továbbá búcsúkkal segíthetnek azokon, akik a purgatórium tisztulásának vannak alávetve.

A tanítóhivatal arra is figyelmeztet, hogy a hit hirdetôi nehéz és vitatható kérdéseket ne fejtegessenek a teológiában járatlanok elôtt, sôt fel se vessenek ilyeneket. Mert a purgatóriumról szóló kinyilatkoztatás célja nem az emberi kíváncsiság kiszolgálása. A cél egyrészt jövô sorsunkért érzett felelôsségünk ébrentartása, másrészt vigasztalás a saját és elhunytjaink gyarlóságai miatt érzett szomorúságban, harmadsorban pedig buzdítás, hogy segítsünk azokon, akik nem képesek enyhíteni vagy megrövidíteni szenvedéseiket, mert odaát már nincs érdemszerzési lehetôség.

3. A túlvilági tisztulás mikéntje

E tekintetben sem a kinyilatkoztatás forrásai, sem a tanítóhivatal megnyilatkozásai nem adnak biztos útmutatást. Ezért csak többé-kevésbé valószínű következtetésekre vagyunk utalva. Több kérdés vethetô fel:

1. VAN-E BŰNBOCSÁNAT IS A PURGATÓRIUMBAN?

A középkorban sokat vitatkoztak arról, hogy a bocsánatos bűnben elhalt ember elnyerheti-e bűneinek bocsánatát a purgatóriumban.

Sokan tagadták ezt azzal a megokolással, hogy a halál után már nincs érdemszerzô cselekedet. Ezért akik a purgatóriumba kerülnek, azok haláluk pillanatában vagy tudatos bánattal, vagy pedig nem-tudatos gratia finalis segítségével szabadulnak meg bocsánatos bűneiktôl. Szent Tamás nyomán több hittudós a halál utáni percekben is feltételezhetônek tartott olyan bánatot, amely nem érdemszerzô ugyan, mégis bocsánatot eszközöl. Mások a purgatóriumban végbemenô fokozatos, a tisztulással párhuzamosan végbemenô bocsánatot feltételeztek. -- Ha igaza van Boros László hipotézisének vagy annak a hipotézisnek, amelyik csak az értelmük használatára már eljutott haldoklóról tételezi fel a döntés lehetôségét (123. §. 2.2. c) pont), akkor ez a kérdésfeltevés fölöslegessé válik.

2. HOGYAN KÉPZELJÜK A PURGATÓRIUMI SZENVEDÉSEKET?

A pokol büntetéseinek mintájára itt is poenae damni-t szokás emlegetni, a damnum-szót azonban itt másképp kell értelmezni. Itt ugyanis nem áll fenn az élet egyetlen célja elveszítésének tudata, sem a büntetés örökkétartó voltának és megváltozhatatlanságának reménytelensége, valamint a ki nem élhetô szenvedélyek egyre fokozódó éhségének gyötrelmei, továbbá az Isten ellen és saját maga ellen forduló tehetetlen düh és gyűlölet. Nagy kínokat okozhat viszont a készenlét hiányának átérzése, vagyis az a tudat, hogy egyelôre képtelen az ember arra a szeretet-dialógusra, amelyre mindennél jobban vágyik, és ami egyedül tudná lecsillapítani lelke égetô szomjúságát. Egymást szeretô és ,,egymás nélkül élni nem tudó'' emberek idôleges elkülönültsége adhat halvány fogalmat errôl az érzésrôl, amelyhez önvád is társulhat, de a lelkifurdalás nemcsak a kínokat fokozza, hanem a tisztulási folyamatot is intenzívebbé teszi. A purgatórium lakói ugyanis a cél biztos tudatában és a céltól elbűvölve tekintenek vissza földi életükre, világosan felismerik abban a gondviselés útjait, az isteni kegyelem szüntelen munkálkodását, és ugyanakkor megszégyenülten látják, hogy önakaratukra hallgatva mennyiszer hiúsult meg bennük Isten fel-felkínálkozó szeretete. Ez a felismerés azonban nemcsak mardosó önvádakat vált ki belôlük, hanem hálát is, hogy végül mégsem maradtak magukra, továbbá a jóvátétel heves vágyát, az elégtételre való készséget, és ezek által szeretetük tisztulását.

Szenvedéseiket bizonyára áthatja azok átmeneti jellegének tudata, ezért örömmel viselik azokat. Nemcsak remélik, de biztosan tudják, hogy mi következik a purgatórium után, és hogy annak örökké tartó boldogsága minden átmeneti szenvedést megér, és az utóbbiak szinte semmivé törpülnek a jövôhöz hasonlítva. Prohászka ,,szimpatikus'' lelkeknek mondja a purgatórium lakóit, mert ôk biztosak abban, ami rájuk vár, és ezért készséges örömmel vállalnak minden gyötrelmet, sôt talán minél nagyobb szenvedések után vágyódnak, hogy céljukat annál hamarabb elérjék.

Vitatkoznak a hittudósok, hogy beszélhetünk-e purgatóriumi poenae sensus-ról, és ha igen, hogyan kell azt képzelnünk. A középkoriak valódi, de a földi tűztôl eltérô tűznek gondolták, akárcsak a pokol tüzét, és hatását is olyannak, ahogy a pokol tüze hat az anima separata-ra. Manapság kétféle felfogás uralkodik, és vannak, akik a kettôt kombinálják. Egyesek szerint csak átvitt értelemben beszélhetünk tűzrôl, amennyiben a fájdalmak súlyosságát jelezzük vele, ahogy néha egy nagy lelki fájdalom égetô kínjairól beszélünk. Mások itt is azokra a bibliai képekre utalnak, amelyekben a tűz Isten jelenlétét szimbolizálja. A purgatóriumra vonatkoztatva ez azt jelentené, hogy a szenvedôk tudatában vannak, hogy kínjaik Isten ellen való vétkeiknek következményei, tehát istenítélet jellegűek. A kárhozottakkal ellentétben azonban nem lázonganak az ítélôbíró ellen, sôt hála tölti el a szívüket, hogy az irgalom ítélete hangzott el fölöttük, hogy módjuk van a tisztulásra, és hogy a tisztulás után magához fogadja ôket a Végtelen Szeretet.

3. A TISZTULÁSON KÍVÜL VAN-E BÜNTETÉS JELLEGE IS A PURGATÓRIUMI SZENVEDÉSEKNEK?

A hittudósok és a tanítóhivatal nem ünnepélyes megnyilatkozásai egyértelműleg hirdetik, hogy a purgatórium nemcsak a bűnös hajlamoktól és gyarlóságoktól, sôt az esetleges bocsánatos bűnöktôl való tisztulást eszközli, hanem olyan ideigtartó büntetések lerovására is szolgál, amelyekkel a halál után még adósok maradtunk. A protestánsok és a keletiek -- mint láttuk -- tagadják a purgatóriumnak ilyen rendeltetését. Az egyházatyák írásaiban és a régi liturgikus szövegekben azonban büntetés is szerepel, ezért nem alaptalanul feltételezzük, hogy a tisztulással egyidejűleg büntetések lerovása is történik. Ezt a tanítást csak legújabban kezdik kétségbevonni egyes katolikus hittudósok.

4. A TÚLVILÁGI SZENVEDÉSEK SÚLYOSSÁGA ÉS IDÔTARTAMA

a) A szenvedések súlyosságáról Szent Tamás azt tanította, hogy a legkisebb ottani szenvedés nagyobb, mint az evilági legnagyobb szenvedés. Ezzel szemben egyes misztikusok látomásai valóságos földi paradicsomnak festik a purgatórium lakóinak életét. Az utóbbi szemlélet torzít, mert hol maradnak akkor a tisztító szenvedések? Másfelôl viszont kétségbevonhatatlan, hogy bizalmuk és szeretetük megkönnyíti szenvedéseiket, tehát nem annyira pokol tornácának, inkább mennyország tornácának mondható a purgatórium.

Az Egyház a szentmisében úgy imádkozik értük, mint akik a ,,béke álmát alusszák''. A béke itt arra vonatkozik, hogy biztos a reményük, helyzetük tehát nem kétségbeejtô. Erre kell vonatkoztatnunk az alvás kifejezést is, amely könnyen félreérthetô, hiszen a tisztulás a szeretet aktivitásában áll, nem pedig passzív szendergésben.

b) Ami a szenvedések idôtartamát illeti, csak annyit mondhatunk biztosnak, hogy a világ végén megszűnik a purgatórium. Egyes emberek tisztulásának idejérôl azonban semmi biztosat nem mondhatunk.

Amikor a pápa elvetette Dominicus Soto nézetét, amely szerint tíz éven túl senki sem szenved, nem pozitív tanítást akart adni, hogy ti. tíz éven felüli szenvedések is lehetségesek, hanem az idôpontok találgatását utasította el. Odaát különben nincs itteni értelemben vett idô, szenvedéseik tartamáról tehát csak a mi idônk szempontjából beszélhetnénk, ha tudnánk valamit. Az ún. ,,örök'' misealapítványok olyan jámbor szokások, amelyek nem tanbeli tételen alapulnak. Legújabban azt is lehetségesnek tartják egyes hittudósok, hogy a purgatórium csak pillanatokig tart, tehát nem idôbeli, hanem intenzitásbeli különbség van egyes lelkek szenvedései között.

4. A purgatórium és a szentek közösségének (communio sanctorum) dogmája

1. A SZENVEDÔKÖN SEGÍTHETÜNK

A trienti zsinat dogmaként tanítja, hogy a purgatórium lakóin imádságainkkal, továbbá a szentmiseáldozatnak és búcsúknak felajánlásával segíteni tudunk. Ennek a segítésnek elvi alapja a szentek közösségének dogmája (DS 30), amelynek értelmében Krisztus titokzatos Testének tagjai (1Kor 12) egységes szervezetet alkotnak, és minél inkább részesült valaki a megváltás áldásaiban, annál inkább lehet mások számára is forrása a kegyelemnek. A vándor-egyház tagjai szüntelen segítséget remélhetnek a mennyeiektôl, a földiek hűsége és szeretete viszont azok számára jelenthet segítséget, akik evilági vagy másvilági tisztulásra szorulnak.

Hogy a földiek segítsége mit eredményez, vitatható. Ha föltételezzük, hogy odaát nemcsak tisztulás, hanem vezeklés is folyik, akkor önként adódik, hogy a földiek ennek a vezeklésnek egy részét is magukra vállalhatják. Ebbôl a gondolatból sarjadt ki az értük felajánlható búcsúk tana. Azt azonban sohasem képviselte a tanítóhivatal -- legfeljebb egyes túlzó búcsúpredikátorok --, hogy az értük felajánlott búcsú ugyanúgy hat, mint az önmagunkért végzett búcsú, tehát esetleg számbelileg is kifejezhetô büntetés-elengedés formájában. A másokért felajánlott búcsúknak mindig csak közbenjáró jellege van (per modum suffragii hatnak), vagyis Isten annyi büntetést enged el ezek fejében, amennyit a felajánló buzgóságának és egyéb körülményeknek tekintetbe vételével jónak lát.

Ha valaki tagadná a purgatóriumi szenvedések büntetési, illetve vezeklési jellegét, és azokat csupán a tisztulásra korlátozná, annak sem kellene kétségbevonni közbenjárásunk és búcsú-felajánlásaink hatékonyságát. Közbenjárásunk ez esetben ugyanis annyit legalább eredményezhet, hogy együttérzésünk tudomásulvétele enyhíti szenvedéseiket, és imáink meg felajánlásaink (szentmise, búcsú, önmegtagadás stb.) kegyelmet eszközölhetnek ki számukra ahhoz, hogy a tisztulás vágya még inkább áthassa és egyre intenzívebb istenszeretetre képesítse lelküket. -- Akár tisztulásról beszélünk csak, akár büntetés-elengedésrôl is, ne keltsük azt a benyomást, hogy közbenjárásunk hatását mechanikusnak, vagyis az isteni kegyelmet mágikusan kikényszerítônek tartjuk.

2. KÉPESEK-E ÉRTÜNK KÖZBENJÁRNI A PURGATÓRIUM LAKÓI?

A liturgiában nem szerepel ugyan hozzájuk intézett imádság, de ha a communio sanctorum dogmájából indulunk ki, akkor igennel kell felelnünk. Erre utal az is, hogy a katakombákban nemcsak mártírsírokon olvassuk a kérést, hogy járjon közbe értünk az illetô. Újabb kérdés, hogy hogyan vesznek tudomást lelki szükségleteinkrôl, igényeinkrôl és hozzájuk intézett kéréseinkrôl. Szent Tamás tagadta ennek lehetôségét. Másoknak az volt a nézete, hogy csak akkor tehetik meg, ha már kiszabadultak, Isten azonban már most is teljesítheti, amit így kérünk, mert elôre látja, hogy a tisztulók az égbe jutva majd közbenjárnak értünk. Újabb hittudósok feltételezik, hogy Krisztusban és Krisztuson keresztül történô kapcsolatunk lehetôvé teszi, hogy már tisztulásuk idején valamiképpen tudomást szerezzenek rólunk. Könnyebbé válik a probléma megoldása, ha közbenjárásukat nem antropomorf módon képzeljük, hanem úgy, mint a szentekét: amikor hozzájuk imádkozunk, lelkünk Krisztus érdemeire és az ô érdemeikre való tekintettel alkalmasabbá válik az isteni kegyelem befogadására. Kegyelmen ingyen kapott ideiglenes javakat is érthetünk, kaphatunk tehát ilyeneket is, ha azok beillenek Istennek reánk vonatkozó üdvözítô terveibe.