Ábrahám honnan tudta, hogy Isten hangja az, ami arra szólítja, hogy áldozza fel fiát?

Nem a keresztények indulnak gyilkolászni hangokkal a fejükben, hanem az amcsi hadsereg. A hangok pedig nem csak a fejükben vannak, hanem cd-ről nyomatják nekik, mindenféle gyilkolászós zenéket. Ki sem tudják kapcsolni.

Nem tudom, kedves Ozmium, kellően megnyugtató volt-e a válasz :)

Temporális lebeny bizonyos pontjainak izgalma + hiperaktív hallás központ és az ember már valóságosnak vélt hangokat hall,érezve hogy valaki van a környezetében,teljesen valósan megélve.

Ábrahám tényleg teljesen valósan élte meg a felhívást.Annyi a gond,hogy mindez csupán az ő fejében zajlott le.Mikor végre akarta hajtani a "kiadott feladatot",ismét szólt a "hang".Az utód védelme ösztön felülírta a kényszerét.

Mindez csodaként leírva és tátja a száját az utókor...Majd egy vallás alaptörténetévé alakították...

"És történt ezen dolgok után, hogy az Isten megkísértette Ábrahámot és mondta neki:

Ábrahám! És ő mondta: Itt vagyok. És mondta (Isten): Vedd csak a te fiadat, a te

egyetlenedet, akit szeretsz, Izsákot és menj el Mórijja földjére és áldozd fel ott égőáldozatul a

hegyek egyikén, melyet majd mondok neked." ( 1Móz 22:1-2 )

Nem szerencsés megpróbálni emberésszel követni az I-teni logikát. Az egész más. ( Hiába kérdeznéd, milyen, nekem is csak emberi eszem van :) )

A Hertz-Biblia jegyzeteibõl, magyarázataiból:

Izsák megkötözése.

(Az Akéda.)

Ez a fejezet nagy fontossággal bír mind Ábrahám, mind Izsák élete szempontjából. Az öreg pátriárka, aki soká vágyakozott jogos örökös után („Uram, Örökkévaló, mit adhatsz nekem, aki gyermektelenül élek?” Gen. XV,2.) és akinek vágyakozása teljesült Izsák születésével, most azt a parancsot kapja, hogy mutassa be gyermekét égõáldozatul az Örökkévalónak. A parancs célja az volt, hogy Ábrahám hûségét a legerõsebb próbának tegye ki és hogy Ábrahám hite megerõsödjék hõsies tettek által. Az ember Isten iránti szeretetének legértékesebb bizonyítéka az engedelmessége, hogy szolgálja Õt egész szívével, egész lelkével és minden tehetségével; vagyis teljes készsége még azt is feláldozni Istennek, ami drágább az életnél. Ez próba volt, amely csak isteni kézben maradt biztonságos, mert idejekorán közbelépett, amint valóban közbe is lépett, és mivel célja elejétõl fogva az volt, hogy közbelép, abban a pillanatban a próba lelkileg befejezõdött.

Ennyit arról, amit az Akéda pozitív tanulságának lehet nevezni. Most vizsgáljuk meg Ábrahám próbájának nagy negatív tanulságát. Izsák megkötözésének története megnyitja Izráel századokon át tartó küzdelmét a gyermek-áldozás förtelme ellen, ami szokásban volt a sémi népek között épúgy, mint egyiptomi és árja szomszédaiknál. Abban a korban csodálatra méltó volt, hogy Ábrahám Istene a gyermekáldozás megakadályozására lépett közbe, és nem annak végrehajtása érdekében. Ennek a parancsnak elsõ célja tehát az volt, megmutatni Ábrahámnak és utódainak, hogy Isten megveti az emberáldozatot. Ellentétben a kegyetlen pogány istenekkel, csakis a szellemi alárendelés volt az, amit Isten követelt. Mózes inti népét, hogy ne úgy tiszteljék Istent, ahogy a szomszéd népek tisztelik az õ isteneiket. „Mert minden utálatosat, amit az Örökkévaló gyûlöl – azt tették meg isteneiknek; mert még fiaikat és leányaikat is elégették tûzben isteneiknek” (Deut. XII,31). Az összes próféták hasonlóképpen borzadnak az emberi ájtatosság ez ocsmány tévútjától, és nem nyugszanak, amíg egész Izráel nem érzi undorodásukat az ilyen vérengzõ szokásoktól. Megfelel tanítási eredményének, hogy a Gé-Hinnom (Hinnom-völgye), ahol gonosz királyok ezt a rettenetes szokást gyakorolták, szinonimája lett a „pokolnak” (Ge-Hinnom = gyehenna).

Az Akéda-gondolat új értelmezése, – hogy az isteni eszmékért az ember életét is köteles feláldozni, – a makkabeusi korszakban merült fel történelmünkben, amikor elõször követelték a zsidóktól, hogy hitüket megtagadják. Õk inkább meghaltak, de nem tántorodtak meg. Ábrahám készsége, legszentebb érzéseit feláldozni Isten oltárán, felébresztett és kifejlesztett egy új eszményt Izráelben, a vértanúság eszményét. Hanna és hét fiának története, amely meg van örökítve a Makkabeusok II. és IV. könyvében, sok más alakban is ránk maradt. Ezek egyikében azt mondja a vértanú anya legfiatalabb gyermekéhez: „Menj Ábrahám õsatyánkhoz, és mondd meg neki, hogy én felülmúltam az õ áldozatkészségét. Õ egy gyermeket áldozott Istennek, én hetet (Gittin 57b). Amikor még nagyobb lett az üldözés a késõbbi századokban, az Akéda felett mindíg gondolkoztak a zsidó férfiak és nõk, akik minden pillanatban a rettenetes válaszút elé kerülhettek, hogy vagy elhagyják hitüket vagy meghalnak. Célzások az Akédára korán bekerültek a liturgiába; és idõvel a zsinagógai költemények (pijjut) egész koszorúja keletkezett körülöttük. A középkorban emberfeletti erõt adott apáknak és anyáknak, hogy feláldozzák önmagukat és gyermekeiket inkább, mintsem, hogy hitüket megtagadják. Elég az inkvizició számtalan zsidó áldozatára utalni, akik mártirhalált haltak, de hitüket meg nem tagadták. Sõt, az utóbbi évtizedek története is bõven szolgálhat példákkal.

Manapság sokan értelmetlenül állanak a vértanúsággal szemben. Nem veszik észre, hogy az eszményiség legmagasabb gyõzelmét jelenti, megingathatatlan ragaszkodást az eszméhez még az élet árán is. Épúgy nem veszik észre a vértanúság állandó hatását annak a nemzetnek életére és jellemére, amelynek történetét díszíti. Azok, akik érzéketlenek a legyõzhetetlen bátorság és a kitartás iránt, természetesen ellenségesen állnak szemben az egész Akéda-eszmével és annak jelentõségével a zsidó gondolkodásban. „Csak egy Moloch követel emberáldozatot” (Geiger), kiáltják. De az egész emberi történetben nincs egy magasabbrendû gondolat sem, mozgalom vagy hõstett, amely nem követelt volna áldozatot, sõt emberáldozatot is. Tudomány, szabadság, emberiesség, mindegyik követelt vértanúkat; és így volt ez a zsidósággal is. Izráel a vértanúság klasszikus népe. Egyik nép sem hozott hasonló áldozatokat az igazság, a lelkiismeretesség, az emberi méltóság, és az emberi szabadság érdekében (Schreiner Márton). Még a mi napjainkban is zsidó szülõk Közép- és Kelet-Európában visszautasítanak boldogulást, érvényesülési lehetõségeket, amelyeket vallási parancsolatok megszegése által érhetnének el. Sõt, ami még sokkal nehezebb, feláldozzák gyermekeik jövõjét is, ha ez õseik hitével szemben elkövetett hûtlenség árán érhetõ el. A Biblia kevés fejezetének volt több hatalma és tartósabb hatása az emberek életére és lelkére, mint az Akéda fejezetének.

1Móz 22:1

megkísértette. A megkísértés sohasem azért történik, hogy valakin sérelem essék, hanem csak az ellenállóképesség kipróbálására. Ábrahám hitének összes bizonyságai betetõzést nyertek azáltal, hogy hajlandó volt legdrágább reménységét feláldozni Isten akaratának. Bölcseink ezt a tizedik és legnagyobb kísértésnek nevezik, melynek Ábrahám ki volt téve.

és szólt hozzá. A 3. versbõl következtetjük, hogy Isten éjjel szólt Ábrahámhoz, talán látomásban.

1Móz 22:2

Vedd. A héber kifejezés különös. A „Vedd” imperativus után áll a an „kérlek” szócska. Isten úgy szólt Ábrahámhoz, mint „barát a barátjához”.

egyetlen fiadat, Izsákot, akit szeretsz. Az ismétlés kifejezi azt a hatalmas feszültséget, mely Ábrahám lelkére nehezedik, és a kívánt áldozat nagyságát.

Mória földjére. A zsidó hagyomány azonosítja ezt a Templomheggyel (II. Krón. III,1.).

és áldozd fel õt. Szószerint „emeld fel” (az oltárra). Isten parancsában nem használta azt a kifejezést, amely az áldozat megölését jelenti. Tehát már eleve nem volt szándékában, hogy emberáldozatot fogadjon el, de Ábrahám ezt elõször nem vette észre.

( [link] )

Szia!

"És történt ezen dolgok után, hogy az Isten megkísértette Ábrahámot és mondta neki:..."

Ez a "nem én vagyok a felelős". Másra kenem a balhét=egó hangja.

"Senki se mondja, mikor kísértetik: Az Istentõl kísértetem: mert az Isten gonoszsággal nem kísérthetõ, õ maga pedig senkit sem kísért. Hanem mindenki kísértetik, a mikor vonja és édesgeti a tulajdon kívánsága."

Én vagyok a felelős.

Kérdező!

Nem a a jónak vagy rossznak értékelés a lényeges a kérdésed szempontjából, hanem ez: "...õ maga pedig senkit sem kísért.".

Ha nem kísért, akkor mindegy, hogy a kísértés pozitív vagy negatív hozományú, hiszen a forrása felé fordulva az "ént" találom.

"Istenre nem lehet balhét kenni."

Ajajj! Ha nem tőle származik a kísértés, hanem önmagamtól, akkor az összes hívátkozás, amely úgy kezdődik, mint valami próbatétel, az elméből származik. Az önvaló önmagát nem keresi, hanem önmagában van, aki keres az az elme.

Bocsánat, még valami!

Nincs olyan kényszer, hogy az embereknek ugyanúgy kell látni a dolgokat!