Miért választja valaki a papi hivatást?

nekem van egy osztálytársam aki rendszeresen jár a szemináriumba,ismerkedik a kispapokkal és tervbe vette,hogy pap lesz.egy nem vallásos (vagy nem katolikus) számára lehet hogy ez teljesen érthetetlen és ezért nem is bánthat téged senki.

Van egy másik ismerősöm is aki szintén elment a szemináriumba tanulni,de kilépett,onnan is van kilépési lehetőség szinte bármikor.ezt Isten szavának hívjuk mi és a kérdésedre talán ez a legmegfelelőbb válasz.A család,a nők és a szabadság helyett is ezt a hivatást választja :)

A PAPSZENTELÉS

A Zsidókhoz írott levél tanúsága szerint az Újszövetségben csak egyetlen pap létezik: a mi Urunk Jézus Krisztus. Ott ugyanis ez áll: „Azonkívül akkor (az Ószövetség idejében) nagy számban voltak papok, mivel halandók lévén nem maradhattak meg tisztségükben. Ő (Jézus Krisztus) azonban örökre megmarad és papsága örökké tart.” (Zsid 7,23-25) Az Ószövetségben tehát sok pap volt, a kereszténységben azonban már nem. Igazuk van ezek szerint a protestánsoknak, akik tagadják a papszentelés szentségét?

Semmiképpen, hiszen hiába van sok katolikus pap, papságuk nem önálló, hanem csak része Krisztus örök főpapságának. A papi karakter, mely a papszenteléskor a felszentelt lelkébe ivódik, őt Krisztussal mint főpappal teszi hasonlatossá, és olyan eszközzé, mely által Krisztus tovább végzi papi tevékenységét. Jézus Krisztus tehát mennybemenetele után nemcsak az Eucharisztia szentségében van jelen közöttünk, hanem bizonyos fokig a papban is, aki Őt helyettesíti. A pap, úgy mond, második Krisztus, aki Krisztus földi életét folytatja, és Krisztus által cselekszik. Hiszen végülis Krisztus maga az, aki keresztel, bűnöket bocsát meg, és a szentmisét, a papi hivatás legfenségesebb aktusát bemutatja.

Az arsi szent plébános katekizmusában ezt írja: „Mi a pap? Egy ember, aki Istent helyettesíti, olyan ember, aki Isten összes teljhatalmával fel van ruházva. ‘Menjetek’, mondja az isteni Üdvözítő, ‘a paphoz’. Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket. Én kaptam minden hatalmat mennyben és földön. Aki titeket hallgat, engem hallgat. Aki titeket megvet, engem vet meg. (Jn 20,21; Mt 28,18; Luk 10,16) Ha a pap megbocsátja a bűnöket, nem azt mondja: ‘Isten bocsásson meg neked’, hanem ezt: ‘Én feloldozlak.’ Az átváltoztatásnál nem azt mondja: ‘Ez a mi Urunk Teste’, hanem ezt: ‘Ez az én testem.’ Szent Bernát mondja, hogy mi mindent Márián keresztül kaptunk; de azt is mondhatjuk, hogy mindent a pap által kapunk; valóban minden boldogságot, minden kegyelmet, minden égi ajándékot. Ha nem létezne a papszentelés szentsége, nem birtokolnánk a kedves Üdvözítőt sem; hiszen ki az, aki Őt a tabernákulumba helyezi? Nemde a pap. Ki az, aki lelketeket az életbe léptetekkor befogadja? A pap. Ki táplálja, hogy ereje legyen a földi zarándokútra? A pap. Ki készíti elő az Isten előtti megjelenésre, mikor a lelket Jézus Krisztus vérében e földön utoljára mossa meg? A pap, mindig a pap. És ki az, aki a léleknek a halál előtt a nyugalmat és a békét megadja? Megint csak a pap. Istennek egyetlen jótettére sem tudtok úgy gondolni, hogy eközben a pap képe ne jelenjen meg emlékezetetekben. Ha a Boldogságos Szűzhöz vagy egy angyalhoz mentek gyónni, fel tudnak ők oldozni benneteket? Nem. Vagy oda tudják ők nyújtani nektek az Úr Testét és Vérét? Nem. A Boldogságos Szűz Mária nem tudja az ostyát az ő szentséges fiává átváltoztatni. És ha lenne kétszáz angyalotok itt, ők sem tudnának feloldozni benneteket. Egy pap azonban, legyen bár mégoly együgyű is, meg tudja ezt tenni; ő ki tudja mondani: ‘Menjetek békében; én megbocsátok nektek.’ Ó, hogy lehet a pap ily hatalmas! A pap csak a mennyben fog magához térni és ezt felfogni. Mert ha már a földön felfogná ezt, belehalna, nem az ijedtségbe, hanem a szeretetbe.”

A papszentelés rítusa

A papszentelés lényeges cselekménye a püspöki kézrátétel. A szentség formája a szentelési prefáció, amit a püspök a kézrátétel után imádkozik el.

Már a Szentírásban világosan látjuk, hogy az apostolok kézrátétellel és imádsággal végezték a papszentelést. Az első diakónusok felszentelése így történt: „Ezeket az apostolokhoz kisérték, azok pedig imádság közben rájuk tették kezüket” (ApCsel 6,6), és Szent Pál Timóteusnak ezt írta: „Ezért figyelmeztetlek, szítsd föl magadban Isten kegyelmét, amely kézföltételem által benned van.” (2 Tim 1,6)

A papszentelés többi szertartása ugyan nem szükséges e szentség érvényességéhez, ezek csak szentelmények, de egyrészt kiválóan alkalmasak a papság lényegének megértéséhez, másrészt a felszenteltnek kegyelmi segítséget adnak. E szertartások fontosabb részei a kezek megkenése, a kehely és paténa átnyújtása, és a szentelési ima végén történő újbóli kézrátétel a gyónási hatalom átadásával.

A pap kezeinek megkenése elsősorban az általa majd adandó áldásra való tekintettel történik. A püspök ezalatt ezt mondja: „Áldott legyen, amit ezek a kezek megáldanak, szent legyen, amit megszentelnek a mi Urunk Jézus Krisztus nevében.”

A kezek megkenése után a püspök a felszenteltnek átnyújt egy borral és vízzel töltött kelyhet, valamint egy paténát ostyával, miközben ezt mondja: „Vedd a hatalmat az Istennek szóló áldozat és szentmise bemutatásához mind az élők, mind a megholtak javára.” Ezek a szavak nagyon szépen kifejezik, hogy a szentmiseáldozat bemutatásához az áldozónak hatalomra, felhatalmazásra van szüksége, melyet a pap éppen papszentelésekor kap meg.

A mise végén a püspök minden felszenteltre még egyszer ráteszi kezét, hogy nekik a gyónási hatalmat azokkal a szavakkal adja át, melyekkel maga Krisztus adta az apostoloknak a bűnök bocsánatára szóló hatalmat: „Vedd a Szentlelket, akiknek megbocsátod bűneit, azoknak meg vannak bocsátva, és akiknek megtartod, azoknak meg vannak tartva.”

Bár ezek a szertartások nem tartoznak a szentség érvényességéhez, mégis jellemző az új pap-képhez, hogy az új szentelési ceremóniában a kehely és paténa átadásakor mindössze ezek a szavak hangzanak el: „Vedd a szent nép áldozati adományát, amelyet Istennek kell bemutatnunk”, és hogy a gyónási hatalom külön átadását eltörölték. Úgy tűnik, az a tény, hogy a papnak olyan hatalma van, mely az egyszerű népnek nincs, hogy csak ő tudja a szentmisét bemutatni és a bűnöket megbocsátani és az egyszerű hívő nem, olyan igazságok, melyek kimondását korunk „nagykorú” laikusa már nem viseli el. Ezért lesz a pap az áldozat felhatalmazott bemutatójából csak olyan valaki, aki a „szent nép” adományát elfogadja és Istennek továbbítja. Ezenkívül úgy tűnik, hogy manapság a bűnök megbocsátására is más formákat találtak, mint a pap előtt való gyónás és bűnbánat.

A különböző egyházi rendfokozatok

A papszentelést hat rendfokozat előzi meg. A négy alacsonyabb felszentelés ostiáriussá (ajtónállóvá), lectorrá (felolvasóvá), exorcistává (gonosz lélek kiűzőjévé) és akolitussá (gyertyavivővé) – szigorúan véve nem tartozik a papszentelés szentségéhez, hanem csak szentelmény, melyeket eredetileg az Egyház a különböző feladatok ellátására rendelt el. Valószínűleg a subdiakónus (alszerpap) felszentelése is csak egyházi és nem isteni eredetű, nagyobb kötelezettségei miatt azonban már a magasabb rendfokozatok közé tartozik. Valóban ez a fokozat jelenti a döntő lépést a papszenteléshez, hiszen a felszentelendő ekkor kötelezi el magát az egész életre szóló cölibátus és breviárium-olvasás mellett. Az alacsonyabb szentelési fokozatokkal a szeminarista lelke fokról fokra készül fel a valóban szentségi felszentelésekre, ezért olyan sajnálatos, hogy az új szertartásrendben, azzal az indokkal, hogy ezek csak szentelmények, e fokozatokat elhagyták.

A szerpap (diakónus) szentelése már minden bizonnyal a szentségi szentelésekhez tartozik, hisz már az apostolok idejében kiosztották, így ez a rendfokozat már eltörölhetetlen jegyet nyom a felszentelt lelkébe. A diakónus feladata a prédikálás és a szentségek kiszolgáltatásánál való segédkezés. Az ünnepi misében ő énekli az evangéliumot és a kehely felajánlásában is részt vesz. A pap megbízásából már ünnepélyes keresztelőt tart, áldoztatja a híveket és temet is. Az első századokban a diakónusoknak fontosabb feladatuk volt, mint manapság. A püspökök segédjeként fontos szerepük volt az Egyház igazgatásában, Így gyakran előfordult, hogy a püspök halálakor nem egy papot, hanem a diakónust választották püspökük utódaként.

A papi hatalom teljét végezetül a püspökszentelés adja meg. A szent Eucharisztiával kapcsolatban a püspöknek ugyan nincs nagyobb hatalma, mint a papnak, de csak neki van felhatalmazása a bérmálásra és a szent felszentelések végrehajtására. Ha megyéspüspök, akkor ő egyházmegyéjének feje, első pásztora és tanítója, akinek a többi pap, mint az ő segédcsapata, alá van rendelve.

Míg az új rítusban a diakónus- és papszentelés formája nagyjából változatlan maradt, addig a püspökszentelésre új formát találtak ki, melyet Hippolytus egyházi rendtartásából vettek. Ennek megítéléséhez jó tudni, hogy Hippolytus (meghalt: 235-ben) párthíveivel egy időre ellenpápává kiáltatta ki magát, és egyáltalán nem biztos, hogy rendtartása a katolikus Egyházban ily módon valaha is felhasználásra került. Ezen írás nem alkalmas arra, hogy kivizsgálja, kétségessé vált-e ezáltal az új püspökszentelések érvényessége. Mivel azonban e szentelésre a hagyomány több formát is megőrzött, vagyis e szentség formájának megállapításánál az Egyház láthatóan mindig relatív nagy szabadságot élvezett, nem kell az új püspökszenteléseket elsietve elvből mind elutasítani.

A cölibátus

A latin Egyház papjaitól megköveteli a cölibátust, azaz a tökéletes tisztaságban való életet. Ez a követelmény nem a „testellenes” középkor találmánya, hanem olyasmi, ami még az apostolok idejére nyúlik vissza. Bár az első évszázadokban a papok gyakran házas emberek közül kerültek ki, de felszentelésük után ezeknek is megtartoztató életet kellett élniük, vagyis házasságukat nem folytathatták. Ezért írja elő Szent Pál lelkipásztori leveleiben, hogy a püspököknek és diakónusoknak „egyszer nősült” embereknek kell lenniük (1 Tim 3,2/12), hiszen nem lehetett arra számítani, hogy olyan férfi, aki másodszor is megházasodik, megtartóztatásban fog élni. Mivel azonban a tökéletes önmegtartóztatás olyan nagy aszkétikus követelmény, mely alól az emberi gyengeség ki akar bújni, e szigorú szabályt az egyháztörténelem folyamán nem mindig és nem mindenütt tartották be. Sőt, a keleti egyház a 7. században részben fel is adta; azóta ugyanis papjainak és diakónusainak megengedi, hogy a felszentelésük előtt kötött házasságot tovább folytassák, és csak püspökeitől kívánja meg a tökéletes önmegtartóztatást. Ezzel szemben a nyugati Egyház továbbra is kötelezően előírja a cölibátust.

Lássuk végre, melyek azok az okok, melyek a papok elé ezt a szigorú követelményt állítják:

Először is az Újszövetségből világosan kitűnik, hogy a házasság nélküli élet nagy érték. Az Úr maga beszél azokról, akik „a mennyek országáért önként” mondanak le a házasságról. (Mt 19,12) Szent Pál azt tanítja, hogy a házasság ugyan jó dolog, de a szüzesség a nagyobb jó. (1 Kor 7) A házasság Krisztus és az emberi lélek egyesülésének jelképe, de a szűz ember már egészen és kizárólag abban a szeretetben él, mely egyszer mindannyiunkra vár, hiszen a mennyben nem lesz többé házasság. (Mt 22,30)

Ezért a legmesszebbmenőkig helyénvaló, hogy a pap, aki oly különleges módon egyesül Krisztussal, hogy helyette cselekszik, egyedül az iránta való szeretetből éljen. Különösen, ha meggondoljuk, hogy a pap második Krisztus, hat nagyon illetlennek a pap nősülése, hiszen Krisztus nőtlen volt, mert Ő minden lélek megváltója és vőlegénye. Így kell a papnak is minden idejét, aggodalmát és szeretetét azoknak ajándékoznia, akiket Isten rábíz, és egy magasabb módon, de valóságosan atyjuk lenni azzal, hogy őket, mint lelki gyermekeit a kegyelemben való életre szüli, és a szentségek kiszolgáltatása által az egyre tökéletesebb Krisztus-követéshez és mennybejutáshoz szükséges kegyelmet ajándékozza nekik. E feladatok mellett a pap privát családi életének nincs helye!

További okok a cölibátusra:

– Minél közelebb kerül valaki Istenhez, annál inkább maga mögött kell hagynia a földi dolgokat, és annál tisztábban kell élnie. Ezért voltak Mária, József és János apostol szűzi lelkek. Még az Ószövetségben is a legszigorúbban tilos volt a papnak templomszolgálata napjain házaséletet élni, pedig akkor csak állatokat áldoztak. Mennyivel nagyobb kell akkor azoknak tisztasága legyen, kik nap mint nap Isten Bárányát áldozzák fel Isten oltárán!

– A papnak a cölibátussal az Egyház nagyságáról és szentségéről kell tanúbizonyságot tennie. Az emberek rajtuk keresztül láthatják, mekkora kincs az Egyház, ha érette a házasság és családi élet boldogságáról is le lehet mondani. Lefebvre érsek mesélte, hogy az afrikai bennszülöttekre különösen a papok nőtlensége volt nagy hatással, akik azt tartották, hogy annak a vallásnak, mely papjainak ekkora erőt képes adni, valóban az igaz vallásnak kell lennie.

– A cölibátus állandó áldozatot követel a papoktól, és ennek az áldozatnak az Egyház számára gyümölcsözőnek kell lennie. Mivel Krisztus a világot a kereszt által váltotta meg, a pap apostoli tevékenysége is csak akkor lehet gyümölcsöző, ha élete szakadatlan áldozatból és önmegtagadásból áll.

– A cölibátus teszi lehetővé, hogy a pap tökéletesen Isten országának rendelkezésére álljon. Mindenhova szabadon mehet, ahova felettesei küldik. Munkájában nem kell családra tekintettel lennie. Ez különösen az üldöztetések idején nyer nagy jelentőséget. A tény, hogy a koncentrációs táborokban sokkal több katolikus pap, mint protestáns lelkész szenvedett, többek között, minden bizonnyal ezzel is magyarázható.

– Végezetül a cölibátus gátat jelent azok számára, akiknek nincs igazi elhivatottságuk. Előfordulhat, hogy valaki nemtelen vagy nem valódi okból akar pap lenni, mert például abban bízik, hogy így anyagi biztonságban vagy megbecsült állásban élhet. Az ilyeneket, legalábbis részben, a cölibátus elriasztja, hiszen ez az evilági élet mind teljesebb élvezetét, melyre az ilyenek vágynak, nem teszi lehetővé.

Női papság?

Csak megkeresztelkedett férfi lehet pap. Ez a ma oly hevesen támadott igazság azon alapszik, hogy a pap Krisztus képviselője. Krisztus azonban férfi volt, és apostolainak is csak férfiakat tett meg. Nagyon egyszerű ezt csak az akkori idők szokásával magyarázni, hiszen Krisztus éppenséggel nem tartotta magát ezekhez a szokásokhoz. Ellenkezőleg, olyannyira nem tisztelte őket és viselkedése akkora felháborodást váltott ki, hogy keresztre feszítették!

Annak oka, hogy nő miért nem lehet pap, tehát nem a szokásokban, hanem ennél mélyebben, a nemek természetében gyökeredzik. A férfi-nő viszonyban ugyanis Istennek a teremtéséhez való viszonya tükröződik vissza. A férfi mint nemző és alkotó, Isten képmása, ezzel szemben a nő mint fogadó és szülő, a teremtés képe. Ezért a férfi a család feje, és ezért követeli Szent Pál az efezusiakhoz írott levelében a férfiaktól, hogy úgy szeressék asszonyaikat, ahogyan Krisztus Egyházát szereti, és a nőktől, hogy úgy szolgálják férjeiket, mint az Egyház Krisztust. Ebből semmiképpen nem következik a nők alacsonyabb rendűsége! Bár a férfi Isten képmása, de azért ő is, csakúgy, mint a nő, Isten teremtménye.

A két nem egymással egyenrangú, de a teremtés rendjében nagyon is különböző feladatokat kell ellátniuk. A köztük levő különbség nem csak a különböző testi felépítésből ered, hanem sokkal mélyebbről származik. A nő természeténél fogva nem alkalmas arra, hogy az emberek között Krisztus helyetteseként szerepeljen, és ezért nem véletlen, hogy Krisztus férfi volt, és helyettesei csak férfiak lehetnek.

Ezt a tanítást a legvilágosabban a Szentírással lehet alátámasztani. Szent Pál ugyanis ezt írja a korintusiakhoz: „Mint a szentek minden egyházában, az asszonyok hallgassanak az összejöveteleken. Nincs megengedve, hogy beszéljenek, hanem engedelmeskedjenek, amint a törvény is mondja. Ha valamit tudni akarnak, kérdezzék meg otthon férjüket, mert asszonyhoz nem illik, hogy beszéljen az összejöveteleken. Vajon tőletek eredt Isten igéje, vagy egyedül hozzátok jutott el? Aki prófétának vagy lelki adományban részesnek tartja magát, vegye tudomásul, hogy amit írok, az az Úr akarata.” (1 Kor 14,33-37) Szent Pál tehát azt mondja, hogy azt, hogy asszony a templomban ne beszéljen, és semmilyen vezető vagy tanító feladatot ne lásson el, a törvény írja elő, mely törvény az egész Egyházban érvényes, és már az Ószövetségben is létezett, s melyet Krisztus is megparancsolt, mivel senki nem állíthatja magáról, hogy próféta vagy lelki adomány részese, ha nem ismeri el, hogy ez „az Úr akarata”.

Éppen ezért az Egyháznak nincs is hatalma, hogy a nők pappá szentelését engedélyezze. Ez mindenképpen érvénytelen lenne, még akkor is, ha egy pápa engedélyt adna rá. II. János Pál pápa 1994. május 22-én kelt „Ordinatio Sacerdotalis” kezdetű apostoli körlevelében örvendetes módon félreérthetetlenül megerősítette ezt a tanítást, ami persze számos teológus és püspök számára nem jelenti az erről szóló értelmetlen viták befejezését.

Az is mutatja, hogy ezen elv helyességéről való meggyőződés mily mélyen bennünk gyökeredzik, hogy az Egyház történelmének eddigi szakaszában soha nem akadt senki, aki komolyan harcolt volna a nők pappá szenteléséért. A női papság hosszú ideig még a protestantizmusban is ismeretlen volt, és maguk a protestánsok is csak nemrég döntöttek egy női püspök megválasztásáról. A női papságért folyó követelés mélyebb oka nyilvánvalóan a papságról manapság alkotott hamis elképzelésben keresendő: ha a pap nem más, mint egy közösségi ünnep elöljárója, vagy privát problémák megvitatója, akkor valóban nem látható be, miért ne tudnák nők is az ilyen szerepet betölteni.

A hivatások

A papszentelés szentsége életfontosságú az Egyház számára, hiszen pap nélkül sem szentmiseáldozat, sem a többi szentség nem létezik. Pap és püspök nélkül nincs, aki a híveket vezesse és tanítsa. Az Egyház papok nélkül megszűnne létezni. Talán ez a tény az, ami megmagyarázza azt a gyűlöletet, amivel manapság az igazi papok ellen harcolnak. Ezért kell a papi hivatásokért és a papok megszentelődéséért mondott imádságnak mindig legfontosabb imaszándékunknak lennie, ahogy ezt egyébként maga az Úr is meghagyta nekünk: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek az aratás urát, küldjön munkásokat aratásába.” (Luk 10,2)

Az Egyház igazi reformja nem mehet végbe papok sokasága nélkül, kik valóban szentéletűek és hisznek papi hivatásukban. A Szent X. Pius Papi Közösségnek ezért elsődleges feladata papok képzése és irányítása. A híveknek a számlálatlan kegyelemért, melyet e papok által kapnak, mindenekelőtt úgy kell hálát adniuk, hogy imájukkal és áldozatukkal a Papi Közösség ezen fő célját segítik elő.

kedves utolsó!

szeritnem itt veled van a legnagyobb baj...szánalom vagy,munka nélkül? csak egy napig csinálnád amit ők ... ;) beledöglenél a kis semmittevő életeddel..

14:42

mondanád ezt egy Shaolin szerzetesnek...