Mitől lesz valaki hívő?

Nem. A sátán is hisz, mégsem hívő sem vallásos.

Az a hívő, aki tudatosan befogadta szívébe Krisztus Jézust, átadta neki az életét és valóságos kapcsolatban van az Atyával. Nem kötelességből, hanem szeretetből tartja meg Isten útmutatásait. A vallásos pedig az, aki eljár templomba, hisz is, imádkozik is, de semmi köze Jézushoz, mert nem adta át az életét.

Szia!

Ez egy abszolút szubjektív dolog, tekintettel arra, hogy nem definiáltuk a "hívő" kifejezés értelmét. Mindenki hisz valamiben, a többség saját magában, de a különböző világnézetek is hitre épülnek, amit sokan tudományos nyelven előfeltételezésnek hívnak. Hiszen egyikünk sem volt ott több ezer, vagy a többség szerint több millió évvel ezelőtt...

Az igazi kérdés mindig az, hogy a hited hogyan befolyásolja az életedet! Jobb emberré tesz, hogy hiszel egy felsőbb erő létezésében, vagy sem?

Én vallásos nevelést kaptam, de csak 15 évesen tértem meg, és ez alapjaiban megváltoztatta az életemet. Nagyon sok szolgálatot végeztem, a tanulmányi eredményem exponenciálisan javult, és sokkal boldogabb és kiegyensúlyozottabb lett az életem ezáltal! A valódi keresztény élet szolgáló élet másokért, és ez a szolgálat tesz jobbá és boldogabbá!

Kívánom neked ezek megtapasztalását!

Üdv. Péter

Nem.

Ha valaki szereti a focit, nézi is, de maga soha bele nem rúg a labdába, az még nem focista.

Szerintem ott kezdődik a hívő, amikor az Istenről alkotott képed tettekben is megjelenik: megpróbálsz kapcsolatba lépni vele (pl. imádsággal, templomban), megpróbálod jobban megismerni (hittan, szent könyvek olvasása), az istenképed megjelenik az életmódodban, tetteidben (tanítás, életforma). Ennek vannak szervezett keretei (a vallások), és vannak egyéni megoldásai is, ezek azonban sokszor a fényevéshez vezetnek.

Ha a hited nem jelenik meg az életedben, akkor mégis miért van? Elhiszed, hogy van egy felsőbb erő, csak lesz*rod? Nem túl komolyan vehető ez az álláspont...

Otthon, az ágyamban fekve én is sok mindent tudok gondolni, csak kit érdekel.

Szerintem aki tényleg hisz egy istenben, az nem tud úgy elmenni mellette, hogy ne jelenjen meg a hétköznapi életében. Valamiféle vágyakozás, esetleg félelem vagy kíváncsiság szükségszerűen odavezeti az embert egy valláshoz.

De ez a "hát, elméletileg el tudom fogadni, hogy van valamiféle isten" duma szerintem csak arra jó, hogy ne kelljen az embernek bevallania, hogy valójában nem hisz istenben. Pedig nincs azzal semmi baj.

A hit nem egy érzés, hanem egy életforma.

Ugyanúgy, mint a szeretetnél: lehet önmagában azt is szeretetnek hívni, hogy érzel valamit a másik iránt, de azért a szeretet lényege mégiscsak az, amikor ezt kifejezed, a szavaidban, tetteidben megjelenik. Ugyanígy van a hittel is.

Egyébként szinte mindenkinek vannak "hívő" érzései, amikor egy megindító történet, egy műalkotás, egy emberi tragédiával vagy a természet szépségével való szembesülés kapcsán elgondolkodik "az élet nagy dolgain". Ha ezek az érzések már azt jelentenék, hogy hívő vagy, akkor mindenki hívő lenne. A hívő éppen ott válik el a nem hívőtől, hogy hogyan válaszol ezekre az érzésekre.