Magát csak a Bibliát olvasva az ember egyből hívő lesz?

Én még olyan emberről nem hallottam, aki pusztán az olvasás után hívő lett volna. De persze ez nem jelenti azt, hogy nincs is ilyen.

Viszont van egy ismerősöm, aki középiskolás korában elolvasta, mivel a magyartanárja szerint ez az általános műveltséghez tartozik. Akkor nem hatotta meg igazán; de később megtért.

Ahhoz meg, hogy valaki ostobaságnak tartsa, el se kell olvasni az egészet; elég, ha "rossz" helyen nyitja ki az ember. :P

Én elolvastam a teljes Bibliát.

Sok évvel később hívő lettem.

Csak nem keresztény.

Én ismerek olyat, aki éppen úgy tért meg, hogy olvasta a Bibliát, pedig senki nem magyarázta neki, nem tanították rá.

Egyébként ugye az egyik legismertebb példa Lew Wallace, a Ben-Hur írója, aki nem volt vallásos, de a Biblia olvasása során megtért, majd megírta a Ben-Hur-t, ami Jézus Krisztusról szóló bizonyság.

A Biblia olvasása senkit nem tesz hívővé, de segít benne. Azt mondja: a betű öl, a szellem az, ami megelevenít. Azaz, a betű önmagában még nem okoz semmit, sőt! Ha valaki a Biblia szellemiségét megérti, és Isten újjászüli őt, annak változik meg az élete. Az érti meg egyáltalán az olvasott igét is.

Szia!

A közvéleményben, sajnos, egy egészen téves eszme él a keresztény hit mibenlétéről. Általában "elhivésnek, hiszékenységnek" értelmezik. Az hisz, aki "elhiszi" Isten létezését, esetleg még Krisztus isten-voltát, valamilyen halál utáni életet vagy üdvösséget. Ezért sokan úgy gondolják, hogy a hit csak a naivak, gyengék, vagy valamilyen áhítatra vágyó lelkek számára elérhető, és ezért csak nekik jelent egyfajta megoldást az élet problémáira.

A bibliai hit-fogalom azonban merőben más. Ha elfogadjuk, hogy a hit az ember helyes, egészséges lelki magatartása Isten iránt, akkor minden ember részéről ez lenne a természetes, a normális, a valóságnak megfelelő viszonyulás, és a hit hiánya a természetellenes állapot.

A hit elemekből, egymásra épülő lépcsőfokokból áll:

Az első fok a szilárd meggyőződésre jutás Isten kinyilatkoztatott igazsága felől, vagy így is mondhatjuk: a Szentírás igazsága felől. Attól, hogy valaki elolvassa a Szentírást, még nem feltétlenül következik az, hogy el is fogadja az abban leírtakat. "A hit pedig a remélt dolgok valósága és a nem látott dolgokról való meggyőződés" írja Pál apostol a Zsidókhoz írt levélben (11:1). A bibliai értelemben vett hit alapját egy nagyon is erős, világos, értelmes meggyőződés képezi, nem pedig valamilyen bizonytalan "elhivés".

A második fok a személyes bizalom kialakulása Isten iránt. Közelebbről jelenti ez a feltétel nélküli bizalmat az ő mindenható, teremtő hatalmában és erkölcsi jellemében – igazságosságában és irgalmasságában. Ennek az Isten hatalmába és szeretetébe vetett hitnek a végeredménye a hit Isten ígéreteiben.

A harmadik fok: az alázat. Minél inkább látja az ember Isten tudás- és hatalombeli nagyságát, és ugyanakkor a tökéletes igazságot és szeretetet megtestesítő jellemét, amely ezzel együtt érvényesül, annál inkább felismeri a maga gyengeségét az igazság megértése és cselekvése, vagyis az erkölcsi erő szempontjából. Ezen az alapon igazi, értelmes alázatra jut Isten előtt. Ennél a pontnál különösen élesen mutatkozik meg az ember erkölcsi minősége, mert önmagáról kell elismernie az énjét nagyon érzékenyen érintő igazságot.

Mindezek után következik a hit döntő lépése: a hit cselekvése. Jakab apostol írja, hogy amíg cselekedet nincs, addig még nem lehet teljes hitről beszélni (Jakab 2:17–26). A hit cselekvése logikusan következik az előzőkből: ha valakinek teljes bizalma van Istenben, az ő ígéreteiben, nincs bizalma viszont önmagában – a maga értelmében és erejében –, akkor ennek eredményeként rábízza magát Istenre, átadja magát neki, hogy Ő cselekedjék benne és általa. Az önzéssel megkötözött ember részéről ez a legnagyobb cselekedet, mert önmegtagadást, önös érdeke és büszke magabízása feladását jelenti, azt a fontos döntést, hogy önmaga helyére Istent állítja. A hitnek ez az elhatározása mindig az adott helyzetnek megfelelő, konkrét cselekvésben jut kifejezésre.

A hit utolsó – de nagyon lényeges – eleme vagy lépcsőfoka a mély hála, a szeretet elmélyülése Isten iránt azért, amit hit által az emberben és az ember által cselekszik. Ez a hála és szeretet magában foglalja azt a vágyat és erkölcsi kötelezettséget is az ember részéről, hogy a továbbiakban az egész életét Isten tulajdonának tekinti, és az ő megváltó munkájába kíván bekapcsolódni, teljes önfeláldozással dolgozni másokért, Krisztus áldozatára való viszont-áldozatként adva oda egész lényét, életét és annak minden szolgálatát.

A hitnek ez az utolsó lépése is próbára teszi és kimutatja az ember erkölcsi minőségét. Az önző ember szívesen elvesz javakat a maga számára, de nehezen fogja fel és vállalja az ennek megfelelő viszonzást, amelyre nem külsőleg, hanem csupán a szívében belül, azaz erkölcsileg elkötelezett. Valamint nagyon hajlamos arra is, hogy a dicsőséget önmagának tulajdonítsa azért, ami a valóságban nem az ő érdeme. Csak az én-szeretet minden megnyilatkozását megutálni és megtagadni kész ember válaszol hálával Isten kegyelmének cselekvésére.

A hit az ember legszebb, legnemesebb képessége, illetve cselekvése. Amikor valakit igaznak, vagy valamit igazságnak, erkölcsileg mindenekfelett értékesnek talál, akkor mindent odaad, mindent vállal érte, még büszke, önző énje megtagadását is.

Üdv. Péter