Katolikusok! Van közöttetek olyan, aki elgondolkozott már ezeken a dolgokon?

Érdekes, de a reformáció az Új testamentum bevezetésével már régen elkezdődött. Hozzáteszem rögtón, hogy szinte egy az egyben ki is nyirták ezzel a hit tartópilléreit. Ezek után azt gondolom, nem is lehet mást várni, mint káoszt.

Viszont kis korom óta foglalkoztat, vajon mi az, ami az "eredeti" írásműben szerepel, de az általunk ismert bibliákban nyoma sincs. A biblia nem teljes anyag, ezért arra lennék kíváncsi, amit kihagytak belőle.....

amelyik szellemiség nem fejlődik az idővel elsorvad.

Ez a sorvadás nagyon látszik az egyházon. A fejlett felvilágosult világban már nem válasz egy raklap dolog amit mondanak. Drasztikusan esik is a hívek és a papok száma.

A botrányok meg lassan teljesen befeketítik.

Az egyházra egy iszonyat nagy revizió vár, ha túl akarja élni ezt a századot a fejlett világban. Ki kell kukáznia egy raklap ostobaságot ami a mai napig beszél. (pl: maszturbáció bűn és hasonló képtelenségek )

Udv

Reszben igazad van,

bar nem vagyok kulonosebben szakertoje az aktualisan elfogadott egyhazi tanitasoknak,szoval nem merek ugy altalanositani mint te,de van racio az aggajaidban. Az nyilvanvalo h magyarorszagon a vidamsaggal es az optimizmussal egyutt az egyhaz is haldoklik :).

de ez nem mindenhol van igy. En erdelyi vagyok es buszken mondom h nalunk sokan felik az Istent es ez latszik a tetteikben is.

Amikor idejottem ledobbentett h az itteni magyarok elfelejtettek mi az a hit nem tudjak ki az Isten es nem erdekli oket vagy csupan szoban hisznek. Tisztelet a kivetelnek.

Ha valoban hiszel akkor azt mondom neked hogy annyiban tevedsz h az igazhitu embert nem kell feltened a vallasi ferremagyarazasoktol. Ha az Isten valami jot lat az ember sziveben akkor egyenes utra fogja vezetni es megadja neki azt a tudast amivel boldogulhat az evilagon es a tulvilagon egyarant. Es ne altalanosits ne itelkezz. Fiatal ember vagy utazz lass sok kulturat a te szemeddel nem a tvben, es valtozni fog a vilagkeped.

Egyebkent nem alaptalanok a ponjaid de nem az egyhaz rontja az embereket , megy az nekunk egyedul is :)

Ha az egyházat támadják (most ugye a róm.kat. a téma) akkor elsőként hozzák fel a középkori inkvizíciót, boszorkányégetéseket, keresztes hadjáratokat stb. Mindeközben előszeretettel hangoztatják, hogy az egyháznak alkalmazkodnia kell a korhoz, amelyben él. Azt hiszem, ezzel már meg is van a válasz. Mindannyian olyanok vagyunk, mint a kor, a hely, ahová születtünk. A középkori egyházra is vonatkozik ez, ami sajnos alkalmazkodott ahhoz a korhoz, amelyben élt, de attól még a krisztusi tanítás ugyanaz maradt. Bár paráználkodtak (kiskorúakkal is), nem kezdte azt hirdetni az egyház, hogy mindezt szabad lenne, nem változtatott az egyház hittételeken alapuló tanításán. A II.világháború kapcsán is felmerül az egyház felelőssége, mennyiben "alkalmazkodott" az akkori helyzethez, az Isten előtt mindenki egyenlő és a szeressétek egymást elvhez, miközben körülötte tombolt a fajgyűlölet és a gyűlölködés. Akkor senki nem tudhatta, mi lesz a vége, mert lehetett volna az is, hogy a gonosz győz, vajon az egyháznak mi mindent "kellett volna" akkor módosítania. Érdekes, hogy éppen ezekben a súlyos korszakokban mindig feltűnnek kiemelkedő egyéniségek, szentek, mártírok, akik mint fény az éjszakában mutatják az egyháznak, mi a helyes és követik az evangéliumi tanácsokat. Szerintem a hívek számának apadása inkább bizakodásra ad okot, hiszen az őskeresztények is kevesen voltak a Római Birodalomban, ahol az erkölcstelen életforma volt a norma.

Isten nem hiába Isten. A törvényei meghaladják az erőnket, de ez mit sem változtat a tiltásokon. Talán a fentebb említett példa nem is bűn, de bűn származhat belőle, ezért elítélendő. Ha valakinek gyereke van, az tudja, hogy a mércét mindig magasabbra kell állítani és nem oda, ahol éppen a gyerek van.

Hát én elgondolkodtam ezen, és a 2012-es püspöki szinódusra (tanácskozásra) ezeket a gondolatokat küldtem el a pécsi megyéspüspöknek megfontolásra. Sok fiatal együttes véleményét próbáltam összegezni a Katolikus Egyház megújítása céljából. Változás ezekben a kérdésekben azóta nem történt...

Fiatalok gondolatai a katolikus egyházról 2012-ben

Én azt vallom, hogy csak olyan ember kritikáját érdemes figyelembe venni, aki meglátja kritikája tárgyában az értékest is, ezért én azzal szeretném kezdeni, hogy mi az, amit értékesnek tartok a katolikus egyházban. Szerintem az egyház sok más pozitívuma mellett a legfőbb értéke az, hogy az élet legfőbb kérdéseire, melyek a tudomány hatáskörén kívül esnek képes kiforrott válaszokat adni. Biztos kapaszkodókat jelent a tanítása korunk szellemileg nagyon sokszínű kavalkádjában, ahol számtalan, egymásnak sok esetben ellentmondó eszme él egymás mellett, melyben ember legyen a talpán, aki ki tud igazodni. A kérdés az, hogy ezt a tanítást mennyire tudja átadni korunk emberének és az mennyire lesz befogadó ez iránt.

Szomorúan tapasztalom sajnos azonban azt, hogy (közgazdaságtani kifejezéssel élve) bár a világban óriási kereslet lenne a keresztény tanítás iránt, és az egyház nyújt is ilyen kínálatot, a kettő mégsem találkozik egymással. A továbbiakban szeretnék rávilágítani arra, hogy szerintem mik lehetnek az okai annak, hogy sok kereső ember nem találja meg a katolikus tanításban a követendő utat, annak ellenére, hogy véleményem szerint a kérdéseire ez jelentene választ.

Őszintén bevallom kemény kritikát fogok mondani a katolikus egyházról, de szándékom szerint építő jellegű belső kritikát, amely véleményem szerint az egyház fejlődését szolgálhatja. Szerintem a világon mindennek fejlődnie kell, ha meg akar maradni jónak és ebben az Egyház sem kivétel (Még Krisztus sem, akiről Lukács írja: „Jézus meg gyarapodott bölcsességben, korban s Isten és emberek előtti kedvességben.” Történészként elég jól ismerem az egyháztörténelmet és eddig az egyház minden kor kihívásaira képes volt választ adni; nem gondolnám azt, hogy ez most nem így lenne, ehhez viszont jelentős és széleskörű reformokat kellene végrehajtani az egyházon belül.

Jézus abban volt igazán bölcs, hogy sok más vallásalapítóval, filozófussal és ideológussal szemben nem egy intézményrendszert hozott létre írott szabályrendszerrel, hanem „csak” egy szemlélet-, gondolkodás- és viselkedésmódot hirdetett. Véleményem szerint azért, mert nagyon is jól tudta, hogy a világ folyamatosan változik és egy időben is rengeteg kultúra él egymás mellett, ezért lehetetlen egy univerzális szabályrendszert alkotni. A magunkhoz, a másokhoz és az Istenhez való jó viszonyulásmód viszont örök érvényű; hogy aztán ezek az adott korszakokban és területeken pontosan hogyan fognak megjelenni az jelentős eltéréseket mutathat anélkül, hogy az egyiket rosszabbnak tarthatnánk a másiknál. Az egyház szerintem egy duális valóság: van egyrészt egy lelki vetülete („Krisztus misztikus teste”), mely az örök érvényű, hibátlan krisztusi szemléletmód és abból fakadó cselekvés tanítását tartalmazza; és van egy világi vetülete (katolikus egyház intézménye), mely az adott korszak sajátosságait magán hordozó, gyarló emberek által alkotott, sok esetben rossz és alkalmatlan intézmény-, szokás- és szabályrendszereket hordozza. A kritikámat csak ez utóbbival szemben fogom megfogalmazni, mivel az előbbivel szemben semmi kifogásolnivalóm nem lehet. Természetesen tudom, hogy a kritikáim szerencsére nem mindenkire nézve állják meg a helyüket, ezért amikor általánosságokat írok, akkor azt csak azokra értem, akikre vonatkozik (Egyfajta átlagos összbenyomást szeretnék megfogalmazni.)

Ha röviden össze kéne foglalnom azt, hogy mi a bajom velünk katolikusokkal, akkor azt mondanám, hogy az, hogy mi váltunk az Újszövetségben számtalan helyen elítélt „farizeusokká”. Jézussal szemben, aki mindig az őt körülvevő emberekből és bajaikból indult ki, mi sok esetben nem törődünk az emberek igazi gondjaival, hanem csak a saját magunk igazát hajtogatjuk, teljesen függetlenül attól, hogy ezzel akár a másik emberben sérüléseket okozunk. Azt érzem, hogy a katolikus egyházban „az ember van a törvényért” és nem a „törvény az emberért”. Teljesen meg kéne változtatnunk a szemléletmódunkat és végre Jézushoz hasonlóan az emberek igazi igényeiből kéne kiindulnunk. Emlékezzünk csak a kánai menyegzőre, ahol bár Jézus ki is nyilvánította, hogy „Még nem jött el az én órám.”, mégis csodatettével bort adatott a násznépnek „csak” azért, hogy egy jót mulassanak, mert akkor az embereknek erre volt leginkább szükségük. Most belegondolva röhejes, hogy a megváltás eredetileg tervezett menetét már rögtön a legelején egy ilyen gikszer miatt rúgja fel Jézus. De a későbbiekben is több példa van arra, hogy Jézus bár mást szeretne, mégis az emberek kisebb-nagyobb szükségei mégis arra ösztönzik, hogy mást tegyen. Az egyházi emberek ennek ellenére sok esetben még csak meghallgatni sem képesek a mai világ emberének gondjait, nemhogy arra alkalmas válaszokat tudnának adni. Mára, annyira elszakadt egymástól az egyház és a világ, hogy gyakorlatilag szinte képtelenséggé vált a kettő között húzódott szakadék áthidalása. Carlo Maria Martini bíboros kétszáz éves lemaradásról beszélt, én ennél azért optimistább vagyok, szerintem körülbelül száz évvel van lemaradva az egyház a világhoz képest, de ez még így is rendkívül sok, főleg ahhoz képest, hogy ahogy a közhely is megfogalmazza a világ egyre inkább felgyorsult. Ha nem válik az egyház rugalmasabbá az idők változásaival szemben, akkor ne lepődjünk meg azon, hogy az úgynevezett fejlett országokban nemcsak a templomok fognak kiürülni, de még a mélyen a kultúrában gyökerező keresztény értékek is el fognak tűnni. (Már manapság is erőteljesen inognak, de még szerintem visszafordítható lenne a folyamat, de már nem sokáig.)

Ennyit szerettem volna bevezetésképpen elmondani, mielőtt rátérek a konkrét reformjavaslatokra. A számtalan változtatásra vonatkozó javaslat közül négy nagy csoportot szeretnék kiemelni, mert úgy érzem, ezek azok a sarkalatos pontok, ahol a legfőképp fejlődésre van szükség.

Ezek sorrendben a következők:

1. A katolikus egyház intézményi struktúrája, döntéshozó mechanizmusai

Bár ezt viszonylag kevesebb kritika szokta a világiak részéről érni, én mégis nagyon fontosnak tartom ezt a területet felülvizsgálni, mert, én is azt vallom, amit a politológia, hogy a legtöbb dolog a döntéshozásban résztvevőkön és a döntéshozásra befolyással bíró körülményeken múlik.

2. Az egyház szexuáletikai tanítása

Ez az egyházkritikák kedvenc témája, mind a világiak, mind természetesen életkori sajátosságukból kifolyólag a fiatalok részéről, úgyhogy én sem hagyhatom ki ezt a témát, különösen úgy, hogy szerintem ez az a dolog, ami a legtöbb embert arra késztette, hogy hátat fordítson a katolikus vallásnak, vagy az egyházon belül maradva keserítette meg az életét.

3. Az egyház bizonyos elavult szokásai és fegyelmi kérdései

Ide többek között a búcsúkat, a szentgyónás klasszikus formáját, az elváltak szentségekhez való járulását és a cölibátus kérdését értem, melyek mind eléggé vitatottak önmagukban is; mind az egyházon kívüliek, mind az egyházon belüliek részéről gyakran állnak a kritikák középpontjában.

4. A katolikusok és a világiak közötti kapcsolattartás és párbeszéd

Itt azért is szerintem különlegesen tragikus a helyzet, mert a fentebbi három ponttal szemben itt nem lehet arra hivatkozni, hogy a szent hagyomány ezt örökítette át a múltból a jelenbe. A katolikus egyház „marketingje” siralmas, sok esetben inkább káros, mintsem hasznos. Ez az a terület, ahol viszonylag a legkönnyebben lehetne fejlődni és óriási eredményeket lehetne elérni, de ehhez arra volna szükség, hogy a világiak gondolkodásmódjából kiindulva profi marketingszakemberek bevonásával kéne kidolgozni egy ténylegesen vonzó (és nem csak a katolikusok szempontjából vonzónak tartott) marketingstratégiát.

1. A katolikus egyház intézményi struktúrája, döntéshozó mechanizmusai

A katolikus egyház intézményrendszere lényegében a középkor óta változatlan, szemben az összes többi állam intézményrendszerével, mely mind átment kisebb-nagyobb, inkább nagyobb változtatásokon. Ez azt jelenti, hogy a ma általánosan jónak elfogadott demokráciával szemben a katolikus egyház megőrizte a múltból a hűbéri rendszeren alapuló szervezetét, mely lényegében a középkor feudalista felfogásán alapszik. Ebből az érint minket, hogy ebben az igen erőteljesen centralizált szervezetben az alulról (ezáltal a világ ügyes-bajos dolgaival leginkább kapcsolatban állók részéről) jövő kezdeményezések igen nehézkesen, megkésve és csak részlegesen képesek eljutni a vezetők elé. (Ez a dokumentumom is csak azért fog remélhetőleg eljutni magasabb szintre a döntéshozási hierarchiában, mert személyesen egy püspök kért meg rá.) Ennek az az eredménye, hogy túl azon, hogy amúgy is egy ekkora szervezet, mely több, mint egy milliárd tagot számlál, igen nagy tehetetlenséggel bír, a döntéshozás rendkívül rugalmatlanul követi a mélyben zajló eseményeket. A fő döntéseket lényegében egy ember, a pápa, de ha nagyvonalúak akarunk lenni, akkor is csak azt mondhatjuk, hogy egy szűk kör, a bíborosi testület hozza meg. A bíborosi testülettel az a gond, hogy a benne résztvevők abszolút nem képezik le reprezentatív módon az egyház tagjainak összetételét, ugyanis csak jómódú, idős (93%-uk betöltötte a 65 éves nyugdíjkorhatárt ), nőtlen, klerikális, férfiakról van szó, akiknek még a nemzetiségi hovatartozása is elég nagy aránytalanságokat mutat, a hívők nemzetiségi hovatartozásához képest (gondoljunk az európai, különösen az olasz bíborosok túlsúlyára a konklávéban). Ebből az következik, hogy a döntéseket egy olyan szűk csoport hozza meg, mely nem éli át testközelből a hívők túlnyomó többségének mindennapi kihívásait. Ez ahhoz vezet, hogy a vezetés elszakad a valóságtól, a maga elefántcsonttornyában (nevezzük Vatikánnak) olyan döntéseket hoz, melyek sok esetben irreálisak, mi több inkább ártalmasak. A hívők az így keletkezett feszültséget, mely az egyházi elvárások és a világi kultúra között húzódik, sok esetben úgy próbálják feloldani, hogy figyelmen kívül hagyják az egyházi előírásokat. Felmerülhet tehát a kérdés, hogy akkor mi értelme ennek az egész irányítási rendszernek. Az a véleményem, hogy egy szervezet akkor működik jól, ha minden résztvevője úgy érzi, hogy valódi beleszólási joga van a közös ügyekbe és valaki képviseli az érdekeit. Sajnos az Egyházban nem ezt tapasztalom. Albert Einstein mondta azt, hogy: „A józan ész az életünk első 18 éve alatt összegyűjtött előítéletek összessége.” Ha ezt a pápára vonatkoztatjuk, akkor azt kell mondanunk, hogy a mindenkori pápa a jelenlegi világhoz képest egy sokkal régebbi korban szocializálódott, vagyis egy teljesen más világ törvényszerűségei között, mint ami most van, emiatt nem is fogja igazán megérteni a kor kihívásait, nemhogy arra alkalmas választ tudna adni. Elismerve az idősebbek élettapasztalatából eredő bölcsességét, mely sokszor konzervativizmushoz vezet; szükség van az egyensúly fenntartásához a fiatalok radikális lázadásából fakadó liberalizmusára is, mely lehetővé teszi, hogy egy szervezet úgy legyen képes fejlődni, hogy megőrizze az értékeit is. Az egyházban ez a fiatal pólus nem tud igazán szóhoz jutni, melynek természetes módon lesz a következménye a megrekedés.

A diagnosztika felállítása után szeretném elmondani a reformjavaslataimat. A katolikus egyházban is el kéne fogadni a szubszidiaritás elvét, vagyis azt, hogy minden kérdést azon a hierarchiaszinten tárgyaljanak, ahol az felmerült. Ez szükségszerűen vezetne az egyház decentralizációjához (nem tartható fent, hogy egy ekkora szervezetet egy központból irányítsanak.) Nagyobb hatáskört kéne biztosítani a nemzeti egyházaknak, mert a különböző kulturális hátterű országok egyházaira nem lehet sikeresen egységes szabályrendszert felállítani. Túl nagy a különbség mentális téren a fejlett (európai és észak-amerikai) és a fejlődő (afrikai és dél-amerikai) országok között, ez ahhoz vezet, hogy gyakorlatilag kétfajta egyházról beszélhetünk. Vegyük például a liturgiában a díszes miseruhák használatát, amíg ez Európában visszatetszést keltő dolog, addig egy törzsi kultúrában kifejezetten fennkölt eleme lehet a szertartásoknak. Az ilyen és ehhez hasonló kérdések eldöntését a nemzeti egyházak zsinataira kellene bízni. A kornak megfelelően demokratikusabbá kellene válnia az egyháznak, nagyobb szerepet szánva a laikusoknak és a nőknek a döntéshozatalban. Makroszinten ez azt jelenti, hogy felül kéne vizsgálni a bíborosi testület összetételét, a hívők számarányának megfelelő számarányú bíborost kéne biztosítani az egyes országoknak, ezáltal megnövelve a lendületesen fejlődő afrikai és dél-amerikai „újegyház”-ból jövők döntési súlyát. Mikroszinten pedig az egyes képviselőtestületekben a plébános mellett nagyobb befolyást kéne kapniuk a világi tagoknak is. Ez tudom, hogy protestáns irányba vinné el a katolikus egyház szervezetét, de ha ez jobban működik, akkor ebbe az irányba kell fejlődni. Ezek a reformok elérhetnék azt, hogy a hívők inkább magukénak érezhetnék az Egyházat.

2. Az egyház szexuáletikai tanítása

Általánosságban elmondható, hogy a nyugati vallások (kereszténység, iszlám, zsidó), szemben a keleti vallásokkal (hinduizmus, buddhizmus, kínai filozófiák) nem tudták az élet szerves részévé integrálni a szexualitást, mely az mindig is megmaradt valamilyen szinten tabunak. Ebből rengeteg probléma származott és mind a mai napig származik. Szükséges lenne a papok részéről annak erőteljesebb hangsúlyozása, hogy a szexualitás Isten ajándéka, ami alapvetően jó. Gnosztikus gyökereken nyugszik az a felfogás, ami sokáig informális módon a katolikus egyházban is mainstream módon jelentkezett (jelentkezik), hogy a testiség bűnös dolog. Ez sok emberben okozott komoly bűntudatot, ami súlyos lelki sérülésekhez vezetett. A világi emberek között általánosan elterjedt tévhit, hogy a katolikus etika szerint csak akkor szabad házasságon belül szeretkezni, ha az gyereknemzés céljából történik. Ezt a félreértést jó lenne hivatalosan és a köztudatban is tisztázni. Fontos lenne kiadni egy pápai dokumentumot, mely kimondja és a világiak számára is elfogadható érvekkel (tehát nemcsak biblikus érvekkel) alátámasztja a katolikus egyház részletes tanítását a szexualitásról. Tudom több ilyen dokumentum is született az elmúlt időszakban , de szükséges lenne még egy, melynek elkészítésébe szexuálpszichológusokat is bevonhatnának, és amely összefoglalná a szexualitásra vonatkozó összes tanítást, valamint módosíthatná azokat, amelyek módosításra szorulnak. Fontosnak érzem azt kiemelni, hogy a világiak számára is érthető, köznapi nyelvezetet használjon a dokumentum, egyszóval legyen életszerű. A média úgyis rögtön rákapna a témára, úgyhogy attól nem kellene félni, hogy az emberekhez nem jutna el ennek a dokumentumnak a mondanivalója. A most következő részben szeretném sorba venni azokat a szexuáletikai szabályokat, melyek szerintem módosításra vagy kiegészítésre szorulnak. Mivel a terjedelem szűkössége nem teszi lehetővé azt, hogy mindegyiket kifejtsem, ezért csak a legjelentősebbeket emelném ki:

a) Fogamzásgátlás: Itt kifejezetten az óvszer használatának tilalmára gondolok. A katolikus egyház hivatalos tanítása azért utasítja el az óvszer használatát, mert ez mesterségesen kettéválasztja a szeretkezés két célját: az örömszerzést és a fogamzás lehetőségét, amely szerinte a természet rendjéből tartozóan elválaszthatatlan egymástól. Mi fiatalok nem érezzük úgy, hogy ez a két dolog ne lehetne szétválasztható, főleg akkor, ha egy házaspárnak született már annyi gyermeke, amennyit szerettek volna, és szeretnének továbbra is egymásnak testi téren is örömet okozni, anélkül, hogy kockáztatnák azt, hogy nem kívánt terhességbe essen a feleség, mely túlságosan megterhelné a család anyagi, idegi, szabadidőbeli és energiabírási képességét.

A másik indok az egyház részéről az szokott lenni az óvszer használata ellen, hogy ez kicsapongó szexuális élethez vezet. Ez teljesen hibás érvelés, körülbelül olyan, mintha valaki betiltaná a konyhai kések használatát arra hivatkozva, hogy a kések a konyhában családon belüli erőszakhoz vezetnek.

A harmadik érv az egyház részéről az óvszer használata ellen az, hogy a gyermek Isten ajándéka (eddig egyetértek), akinek a fogantatását nem lehet óvszerrel megakadályozni (ezzel nem értek egyet, mivel szerintem egy párnak a teremtésben együttműködés során igenis joga van eldönteni, hogy mikor szeretne gyermeket).

Az óvszer használatának engedélyezése mellett szól az, hogy ez rendkívül megkönnyítené a párok családtervezését.

További érv az óvszer használata mellett az, hogy Afrikában, ahol egyes országokban az AIDS fertőzöttek számaránya eléri a lakosság 40%-át, az óvszerhasználat (,melynek tilalmát ott az európaiakkal szemben komolyan is veszik) sokat segítene eme halálos betegség visszaszorításában. Véleményem szerint éppen emiatt a katolikus egyház ezen tilalma közvetett GYILKOSSÁG sok emberrel szemben.

b) Házasság előtti szeretkezés: A katolikus fiatalok kedvenc témája, gyakorlatilag nincs olyan vallásos közeg, ahol ez ne merülne fel. A katolikus fiatalok többsége az erre vonatkozó tilalmat nem fogadja el. Én mindenképpen szükségesnek tartanám, hogy az egyház hivatalosan is fogalmazzon meg, nemcsak biblikus alapon álló érveket a házasság előtti szeretkezés tilalma mellett. (Úgy, hogy azt a világiak is megérthessék.) (lásd: a függeléket)

c) Maszturbálás: Az előzőhöz hasonlóan szintén kedvelt vitatéma a katolikus fiatalok között, mely szintén sok emberben váltott már ki súlyos bűntudatot, amely több esetben ahhoz vezetett, hogy a bűntudat a későbbiekben lehetetlenné tette azt, hogy élvezetes és normális szexuális kapcsolatot létesítsen a fiatal a párjával. Úgy szintén fontos lenne szexuálpszichológusok bevonásával megvizsgálni az egyház tanítását és a lehetséges következményeket megvizsgálva eldönteni, hogy az egyház tanítása hogyan viszonyuljon a maszturbáláshoz.

d) Homoszexuálisok helyzete: Akármennyire is a katolikusok másokkal szemben toleránsnak mondják magukat, a homoszexuálisok az Egyház részéről megbélyegzettnek érzik magukat. Egy nem hívő számára, de sok esetben még a hívők számára is érthetetlen, hogy miért tiltja meg tőlük az egyház a szexualitást. Jó lenne az erre vonatkozó érveket, világosan, a nem hívők számára is érthetően, hivatalosan is megfogalmazni. Továbbá a homoszexuálisok számára is lelkigondozást és lelkigyakorlatokat szervezni, akár az ezzel a témával foglalkozó szakemberek bevonásával. Ezáltal ők is sokkal inkább úgy éreznék, hogy a közösség tagjai, akiknek igenis szerepe és feladata van az egyházban. Ezáltal sokkal inkább el tudnák fogadni magukat. Esetükben arra kéne helyezni a hangsúlyt, hogy Isten őket is szereti. Ez számukra érzelmileg rengeteget jelentene.

3. Az egyház bizonyos szokásai és fegyelmi kérdései

a) Búcsú nyerése: A katolikus egyháznak volt ebből már a történelem során elég nagy gondja, de mindmáig nem sikerült véglegesen rendezni ezt a kérdést. A modern ember számára nevetséges az, hogy túlvilági jogos büntetést ki lehet váltani evilági szent cselekedetekkel, melynek előírásai a pápai szándéktól függően néha változnak. Egyszer s mindenkorra el kéne törölni a teológiából a búcsú nyerés lehetőségét, megőrizve viszont a búcsújárás szokását, mint népszokást.

b) Szentgyónás klasszikus formája: Mi fiatalok azt tartanánk jónak, ha a szentgyónás egy kötetlen beszélgetés lenne (akár sétálás közben), melyben nemcsak a fájó bűneinket mondhatnánk el, hanem az örömeinket is. Jó lenne, ha a papok a szemináriumi éveik alatt komoly pedagógiai-pszichológiai (terapeutai) és mentálhigiénés képzést kapnának, ezáltal sokkal jobban meg tudnák érteni az emberek problémáit és megfelelőbb tanácsokat is tudnának adni. Erre mindenképpen nagyobb hangsúlyt kéne fektetni a papi képzésben. Sajnos sokunknak volt rossz tapasztalata a gyóntató papokról, akik nemhogy segítettek volna a hozzájuk betérőknek, hanem épp ellenkezőleg, még komoly lelki sérüléseket is okoztak, akár nem szándékosan is, abból kifolyólag, hogy nem voltak járatosak a pszichológiában. A gyóntatószékekből ki kéne tenni a gyóntatórácsokat és a térdeplőket, ezzel is nem a szégyent, hanem a bűnök letételéből fakadó megkönnyebbülést hangsúlyozva.

c) Elváltak szentségekhez való járulása: Tűrhetetlen az, hogy az egyház eltiltja az elvált embereket és a kiugrott papokat a szentáldozástól és a szentgyónástól, valamint a betegek szentségétől. Jézus sohasem tagadta meg a vele való találkozást azoktól, akik ezt kérték. Sőt kifejezetten kijelentette, hogy „Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek.” Amikor a házasságtörő (mai viszonylatban elváltat is mondhatnánk) asszonyt elé hozták, akkor Jézus fogadta őt, hogy lehetséges az, hogy ezzel szemben az egyház mégis megtiltja a szentségeket azoktól, akik ezt kérik. Pont azoknak lenne igazán szüksége a szentségekre, akiket az egyház eltilt. Ez teljesen szembe megy a krisztusi szemlélettel és tanítással.

d) Cölibátus: Folyamatosan vitatott pontja az egyháznak. Számtalan érv és ellenérv felhozható a cölibátus mellett és ellen. Mi fiatalok úgy gondoljuk, hogy az ellenérvek súlya többet nyom a mérlegen, mint a cölibátus mellett szóló érvek súlya. A cölibátus mellett szóló érveket, már több helyen kifejtették, úgyhogy a hely szűkössége miatt én az ellenérveket venném számításba:

– Ahogy a Teremtés könyvében is szerepel: „Nem jó az embernek egyedül lennie. Alkotok neki segítőtársat, aki hozzá illő.” A papoknak is véleményünk szerint szükségük van egy személyes testi, szellemi és lelki barátra, támaszra és segítőtársra, aki nemcsak támogatja őket, hanem tanácsokat is tud adni sok kérdésben. Ennek hiányában jellemzően az alakult ki, hogy a plébánosok mellé elszegődnek egyedülálló vénasszonyok, akik bár gondoskodnak a papok ellátásáról, de sokszor sebzettségeik miatt inkább csak megnehezítik a plébánosok életét. Sajnos sokszor jellemző az is a plébánosokra, hogy szeretethiányukat a cölibátus miatt máshogy próbálják meg kiélni: szerető(ke)t tartanak, pedofilok lesznek, pornót néznek, kutyákat sétáltatnak, alkoholisták lesznek, valamilyen szenvedélybetegségbe esnek, de elég az is, hogy megcsömörlenek. Ezek a rossz példák már emberek tömegeit távolították el a hittől.

– Ha a plébánosoknak feleségük lehetne, akkor az egyházközséget nemcsak férfi, hanem női szemszögből is tudnák látni a párjuk révén. Ez azt eredményezné, hogy sok olyan problémát is meg lehetne oldani, ami inkább „feminin” megközelítést igényelne. A papnék szerves részeivé válhatnának a közösségnek, akik jó értelemben „anyáskodhatnának” a plébánia közössége felett, hasonlóan a Jézus mellett sokszor az Újszövetségben felbukkanó édesanyjához, Máriához. Bizonyos gondokat, például házassági kríziseket ketten együtt, egy párként jobban tudnának terapeutaként kezelni. Ahogy a pszichológusok is fontosnak tartják a szupervíziót, úgy a plébánosoknak is szükségük lenne arra, hogy a hozzájuk forduló „páciensek” gondjait és az ő „terápiájukat” mással is átbeszéljék és erre a feleségek kifejezetten alkalmasak lennének.

– A papok családban élve sokkal jobban meg tudnák érteni a családosok gondjait, hiszen ők is a saját bőrükön érzékelnék a felmerülő kríziseket. Nem támasztanának emiatt irreális elvárásokat a hívőkkel szemben.

– A plébános nem prédikációival, hanem családja példamutatásával nevelhetne a boldog családi életre, ami emiatt sokkal inkább hatásosabb és elfogadhatóbb lenne a hívők számára. Ráadásul a fiatalok részéről sokszor megfogalmazott és sok esetben jogos kritika az, hogy olyan valaki ne beszéljen a házasságról és a szexuális életről, aki nem él benne, hiszen annak nincs igazi tapasztalata a dologról.

– Felnőtt férfiaknak igenis igényük van a rendszeres szexualitásra (csak egy testi érintésre pl:simogatásra is, mely Gary Chapman szerint az öt szeretetnyelv közül az egyik), ha ez nem adatik meg, akkor adott személyiségeknél komoly pszichés problémák jelentkezhetnek.

– Sok olyan pap, akit a cölibátus megsértése miatt függesztettek fel az egyházi szolgálatban visszatérhetne hivatásához, ezáltal nemcsak enyhítve a paphiányt, hanem végre ők is elnyerhetnék a lelki békéjüket.

– A cölibátus megszüntetése valószínűleg azt eredményezné, hogy a protestáns felekezetekhez hasonlóan nem lenne ennyire égető paphiány. Az égető paphiány mára már akkora mértéket öltött az európai országok többségében, hogy a cölibátus révén a plébánosok számára felszabadult idő és energiatöbblet teljesen elvész az egy papra jutó megnövekedett hívőszám miatt. Különösen katasztrofális a helyzet vidéken, ahol egy papra túl sok falu jut, így a szerencsétlen plébános egész vasárnap ide-oda cikázhat, hogy mindenhol meg tudja tartani a kötelező szentmiséjét. Egy ilyen létforma nagyon könnyen vezethet teljes kiégéshez.

A katolikus egyházban is létezik gyakorlat arra vonatkozóan, hogy papok házasságban élnek, de ez a görög katolikus felekezetre vonatkozik, éppen emiatt nem lehet biblikus alapja a cölibátusnak. Véleményünk szerint mindenképp át kéne gondolni ezt az égető kérdést és bárhogy is döntene az Egyház vezetése, szükség lenne arra, hogy jó alaposan, írásban is kinyilvánítsák az összes érvet és ellenérvet a cölibátus mellett és ellen, rámutatva arra, hogy mégis miért döntöttek úgy, ahogy.