Ha isten mindent tud akkor nincs szabad akarat?

Van itt összefüggés?

Mert én nem látom.

"Józsi évente 1000 órát jár edzésre, 600 gólt rúg és csak 900 ft-ot költ vitaminra."

Bocs a pontatlan reklámidézetért

tényleg nincs összefüggés. attól még lehet szabad akaratod, hogy tudja, hogy mit fogsz csinálni szabad akaratodból.

ez egy saját farkába harapó kígyó logika, amit csinál, de attól még lehet követni.

Ez nem egészen így működik, nincs összefüggés.

Istenre jobban szeretem azt a kifejezést használni, hogy mindenben hatalmas.

Hadd hozzak egy "hülye" példát:

Tegyük fel, hogy van egy gyereked, aki lusta, hanyag tanuló, tudod, hogy a tudása meglenne, de a szorgalma nincs, és pontosan tudod, hogy a következő dolgozatra is csak össze fogja csapni a tanulást (aztán lehet, hogy ennek ellenére mégis jól sikerül), de ezt nem te döntöd el, hanem ő, akárhogy is veszekednél vele.

A predestinációt, azaz az eleve elrendelést, előrerendelést a Katolikus Egyház is hiszi. Ez hittétel. „Valljuk az örök, csalhatatlan és változhatatlan isteni előrerendelést.” Viszont ez csak az üdvözültekre érvényes, azaz a Katolikus Egyház határozottan elveti, hogy Isten bárkit is a kárhozatra rendelt volna el. Azaz tagadjuk a kettős predestinációt, amit a reformátusok hisznek (az evangélikusok tudtommal nem hisznek ebben, bár Luther vallotta), és valljuk, hogy az embernek van szabad akarata, szabadsága, amellyel közreműködik mind az isteni előrerendeléssel, mind esetleges saját kárhozatba jutásával.

Nagyon jól összefoglalja a Quiercy-i zsinat (Kr. u. 853) a katolikus tanítást erről. Be is idézném:

(1 fejezet) A mindenható Isten az embert, aki bűn nélküli és hibátlan volt, szabad akarattal teremtette, és a paradicsomba helyezte, azt akarta, hogy az ember a szent megigazult állapotban végig megmaradjon. Az ember szabad akaratát rosszul használva vétkezett és elesett, és az egész emberi nem „elveszett tömeggé” (Szent Ágoston: 190. levél) lett. A jó és igazságos Isten pedig kiválasztotta ugyanebből az elveszett tömegből előretudása szerint azokat, akiket eleve elrendelt az életre (vö. Róm 8,29k; Ef 1,11), és eleve elrendelte nekik az örök életet, a többiekről pedig, akiket igazságos ítélettel meghagyott az elveszett tömegben, előre tudta, hogy el fognak veszni, de nem rendelte őket eleve arra, hogy elvesszenek; viszont, mivel igazságos, eleve örök büntetést rendelt nekik. És emiatt azt mondjuk, hogy Istennek csak egy eleve elrendelése van, amely vagy a kegyelem ajándékához tartozik, vagy a megigazulás visszaadásához.

(2. fejezet) Az akarat szabadságát az első emberben elvesztettük; azt Krisztus Urunk által visszakaptuk: és van szabad akaratunk a jóra, amit megelőzött és segített a kegyelem, és van szabad akaratunk a rosszra, amit elhagyott a kegyelem. De szabad a mi akaratunk, mert a kegyelem megszabadította, és a kegyelem a megromlottat meggyógyította.

(3. fejezet) A mindenható Isten „azt akarja”, hogy kivétel nélkül „minden ember üdvözüljön” (1Tim 2,4), bár nem mindenki üdvözül. Hogy pedig egyesek üdvözülnek, az Üdvözítő ajándéka: hogy pedig egyesek elvesznek, a veszendőknek az érdeme.

(Ajánlom ezenkívül a Katekizmus 306-324-es pontjainak az áttekintését.)

A predestinációval kapcsolatban tehát van néhány különbség a katolikus illetve jópár protestáns (elsősorban a kálvinista) tanítás között:

1. Először is, ami félreértések forrása szokott lenni: Az eredendő (vagy velünk született) bűnös állapot. Ezzel a „protestáns” fogalommal, még ha a katolikusok nem is szokták használni ezt a terminust, egyetért a Katolikus Egyház, sőt ez is hittétel (II. Orange-i zsinat: 9. és 20. kánon; Tridenti Zsinat: Határozat a megigazulásról: 3. kánon). Azaz az ember Isten kegyelme nélkül semmi jót nem tud cselekedni. Mindig Isten az, aki cselekszi bennünk a jót. Ám van szabad választásunk arra, hogy megtesszük-e, vagy nem, van szabad akaratunk (MTörv 30,15-20; Péld 1,24-25; Mt 23,37; Jn 5,39-40; Róm 1,20-21; Zsid 11,24-26; Jak 1,13-15)

2. A kálvinista tanítás szerint vannak olyanok, akik Isten akaratából eleve kárhozottak. Ezzel szemben a katolikus tanítás az, hogy Isten csak a választottakat rendeli el az üdvösségre, azokat, akikről mindentudása által eleve tudja, hogy szabad akaratukkal élve üdvözülni fognak, és őket a megfelelő kegyelemmel segíti, hogy üdvözüljenek is. Isten azt is tudja eleve, hogy ki fog elkárhozni, de őket nem a kárhozatra rendelte el, hiszen Isten mindenkinek az üdvösségét akarja (1Tim 2,3-4; 4,9-10; Tit 2,11), és senkit nem akar elveszteni (Ez 33,11; 2Pét 3,9). Számukra ugyanúgy megadja az isteni kegyelmeket, de a szabad akarat által ez visszautasítható. Arról, hogy akkor mégis hogyan választja ki Isten az üdvözülteket, a katolikus teológiában többféle (akár egymással szembenálló) nézet is van, hivatalos döntés nincs egyik javára sem.

3. A kálvinista tanítás szerint Jézus csak a választottakért halt meg. Ez az ún. korlátozott megváltás elmélete. Ezzel ellentétben a Katolikus Egyház vallja, hogy Jézus minden emberért meghalt, hogy Jézus halála nem csak elégséges volt, hanem túláradó elégtételt szerzett a világ bűneiért (vö. Jn 4,42; 1Jn 2,2; 1Tim 4,10), azaz nem csak annyi érdemet szerzett, amire az üdvözülteknek lesz szükséges, hanem minden egyes ember üdvösségéhez elegendőt. Tehát az üdvösség minden ember számára lehetséges, viszont nem minden ember fog élni vele, nem minden ember számára fog aktualizálódni, és Jézus nem is akart mindenkit üdvözíteni, hanem csak azokat, akik hinni fognak szavában és tettükkel követik is. Ergo van kárhozat. (Erről a következő frissítésnél valószínű, hogy már lesz fenn egy anyag a depositumon)

4. A következő az ún. ellenállhatatlan kegyelem tanítása. A kálvinisták azt tanítják, hogy ha Isten kegyelemmel fordul az ember felé, ami az ő üdvösségét teszi lehetővé, akkor az ember ennek nem képes ellenállni, hanem mindig engedelmeskedik neki, és elfogadja. Ezzel szemben a Katolikus Egyház azt tanítja, hogy a kegyelem visszautasítható (Sir 15,11-20; Mt 23,37; ApCsel 7,51), ám lényegileg mindig hatékony. Ezt a hatékony kegyelmet minden egyes ember megkapja, azaz minden egyes ember, még a nem keresztények is üdvözülhetnek, ha szívükbe fogadják ezt a kegyelmet, és megmaradnak benne.

5. Az ún. szentek állhatatosságának (vagy megőrzésének) kálvinista tanítása szerint, az az ember, aki a kegyelem állapotába került, azt soha többé nem képes elveszteni, egészen életének végéig benne marad, tehát üdvössége teljesen biztos. Ha valaki elhagyja a hitet, vagy a szent életet, akkor ez azt jelenti, hogy soha sem volt a kegyelem állapotában. Ehhez hasonló az a baptista tanítás, miszerint, ha valaki egyszer megigazult, akkor ez a megigazulás örökké tart, még akkor is, ha nagyon súlyos bűnöket követ el, azaz, hogy végső soron nincs a keresztények számára halálos bűn. A katolikus tanítás ezekkel szemben azt vallja, hogy az üdvösség elveszthető, hogy kikerülhetünk a valóságos kegyelmi állapotból (Jn 15,2.6; Róm 11,20-24; 14,15.20; Gal 5,1.4.; 1Kor 9,26-27; Fil 3,11-14), és hogy vannak halálos bűnök (www.depositum.hu/halalosbun.html).

MIT JELENT ISTEN EGYETEMES ÜDVÖZÍTŐ AKARATA ÉS AZ ELEVE ELRENDELÉS, ILLETVE HOGYAN LEHET ÖSSZEEGYEZTETNI ŐKET?

Válasz:

Isten egyetemes üdvözítő akarata azt jelenti, hogy Isten minden embert üdvözíteni akar, de nem jelenti, hogy minden ember üdvözül is.

Isten eleve elrendelése azt jelenti, hogy akik üdvözülnek, azoknak üdvözülését Isten öröktől fogva akarja és tudja. Ez azonban nem jelenti azt, hogy akik elkárhoznak, azoknak kárhozatát Isten szintén akarná, noha ezek kárhozatát is öröktől fogva biztosan tudja.

Az egyetemes isteni üdvözítő akarat és az eleve elrendelés összefüggése Isten örök titka, melyről azonban biztosan kijelenthetjük, hogy Isten jósága és igazságossága az alapja.

Magyarázat:

Isten egyetemes üdvözítő akaratáról csak az eleve elrendeléssel való összefüggésben lehet beszélni. Az isteni eleve elrendelés (prædestinatio) körül nagyon sok félreértés van, melyeket érdemes tisztázni. A Katolikus Egyház tanítja az isteni eleve elrendelést, ez azonban korántsem azonos a protestáns reformáció egyes felekezetei (főleg a kálvinizmus) által vallott predestináció-felfogással, mely a legtöbb embernek eszébe jut, ha az eleve elrendelésről hall.

A katolicizmus azt tanítja, hogy Isten minden egyes embert eleve elrendelt az üdvösségre (prædestinatio positiva). Ez jelenti Isten egyetemes üdvözítő akaratát. Ez azonban távolról sem jelenti azt, hogy minden ember üdvözülni is fog. Isten akarata ebben az esetben ui. feltételes akarás. Isten üdvözítő terve csak abban az emberben realizálódik, aki együttműködik ezzel az isteni tervvel. Ahhoz hasonlóan, amikor egy tanár így szól a diákjaihoz: „Én azt akarom, hogy mindenki a legjobb jegyet kapja.” Ez a kijelentés azonban a legkevésbe sem jelenti azt, hogy minden diák jelest is fog kapni, csupán azt, hogy a tanár jószándékán és lelkiismeretességén nem fog múlni, hogy mindeki elsajátíthassa az anyagot és igazságos osztályzásban részesüljön. A példa annyiban sántít, hogy a tanár előre nem tudhatja biztosan, ki fog jelest kapni, és ki fog megbukni, Isten azonban öröktől fogva tudja, hogy kik fognak üdvözülni. (Az ember üdvözülését nem determinálja, hogy Isten mit tud róla, ui. az ember nem azért fog üdvözülni vagy elkárhozni, mert Isten eleve tudja, hanem azért tudja Isten eleve az ember végleges sorsát, mert azt is tudja, hogy ki fog jól vagy rosszul dönteni örök életének kérdéseiben. Ez más megfogalmazásban azt jelenti, hogy az ember nem azért fog jót vagy rosszat cselekedni, mert Isten előre tudja, hanem Isten azért tudja előre, mert az ember jót, ill. rosszat fog cselekedni. Istennek ez a tudása csalhatatlan, éppúgy, ahogy minden ember üdvösségét akaró örök elhatározása is megváltoztathatatlan. Ez az akarat az üdvözülőkben valóra válik (prædestinatio perfecta), míg a kárhozatra kerülőkben saját hibájuk révén meghiúsul (prædestinatio imperfecta).

Ez a predestináció-felfogás szögesen ellenkezik a hitújítás egyes felekezeteinek elképzelésével, mivel ők azt vallják, hogy Isten egyeseket öröktől fogva az üdvösségre rendel, míg másokat érdemeiktől és erőlködésüktől függetlenül a kárhozatra szán. Az eleve elvetést (reprobatio) negatív predestinációnak is nevezik; míg az elmélet maga a kettős predestináció (prædestinatio duplicativa) néven ismeretes. A Katolikus Anyszentegyház ezt a szörnyűséges tételt, mely Istenből igazságtalan bírót, kegyetlen kényúrt farag, elveti és kárhoztatja. Pedig ennek az eretnekségnek nem is a torz istenkép a legfőbb bűne, hanem az emberi felelősség tagadása és a nyomában szorosan járó erkölcstelenség. Hiszen mi értelme a jóra törekedni, ha üdvösségem és cselekedeteim kérdése már születésem előtt megváltoztathatatlanul elrendeltetett? (Innen ered, hogy a profán használatban a predestináció egyenlő a megváltoztathatatlan sorsba vetett hittel.) Szerencsére a reformáció híveinek jóérzésű többsége – ha elméletileg vallja is – a gyakorlatban nem követi a kálvini merev tévedést, hanem ösztönös érzékkel a katolikus elrendelés és kegyelemtan szerint próbálja alakítani istenkapcsolatát és magánéletét.

A kettős predestinációt vallók az egyházatyák közül Szt. Ágostonra hivatkoznak, aki valóban vallotta, hogy kevesen üdvözülnek (hivatkozva a „multi sunt vocati sed pauce vero electi” /Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak – Mt 22,14/ igehelyre). Ez azonban szabad véleménye volt, mely nincs összefüggésben az eleve elrendeléssel, és éppúgy lehet találó, mint túlzás. A sok és kevés ui. – főleg a Bibliában – nagyon relatív fogalom. De valóban: Szt. Ágoston az eleve elrendeléssel kapcsolatban is tett félreérthető kijelentéseket, azonban figyelembe kell venni, hogy csak a túlzóan optimista és a kizáróan az emberi elemet és szabadságot hangsúlyozó pelagianista eretnekséggel vitatkozva teszi ezt. Kijelentéseit tehát azzal összefüggésben (szinopszisban) kell olvasni és értékelni. Az eretnekségek veszélye többek között éppen az, hogy a katolikus igazságot is bizonyos értelemben egyoldalú védelmi helyzetbe szorítja, mely később könnyen félreértéshez vezethet. Szt. Ágoston maga sohasem vallotta az írásaira alapozó szélsőséges augusztinianizmus tételeit. Szt. Ágoston ui. nem ír többet a predestinációról, mint hogy az „az isteni jótétemények előretudása és előrekészítése, melyek segítségével teljes bizonyossággal üdvözülnek, akik üdvözülnek” (August. Don. persev. 14,35). Maga is katolikus értelemben fogta fel tehát az eleve elrendelést, csak éppen az isteni akarat és az emberi szabadság összefüggéseit az eretnekellenes vita jegyében, máskor pedig misztikus mélységekben fejtette ki. Ám ezekben a műveiben is (August. De dono perseverantiæ. ill. De prædestinatione sanctorum) főleg a kegyelem ingyenességét és szükségességét akarta hangsúlyozni, olykor szónokias túlzással. Istent azonban nem tartotta igazságtalan zsarnoknak, hanem elimerte a kegyelem működésén túl az emberi felelősséget, sőt az ezzel összefüggésben lévő érdemszerzés lehetőségét is; tovább azt is, hogy Isten ismeri az előre rendelést az életre, de nem ismeri a halálra. Bőven igazolják ezt az ilyen kijelentések: „Ha nincs érdem és érdemtelenség, miképpen ítéli meg Isten a világot?” (August. Confes. IX. 34). „Isten jó, Isten igazságos; képes némelyeket üdvözíteni érdem nélkül, mert jó; de nincs mód benne, hogy valakit elkárhoztasson gonosz tettek nélkül, mert igazságos” (August. Contra Iul. III. 18,35).

Igaz ugyan, hogy a Biblia beszél választottságról és valóban van is választottság és egyeseknek adott kegyelmi többlet, de ez egyfelől nincs azok rovására, akik kevesebbet kapnak, másfelől némelyek választottsága inkább a mindenkinek szóló meghívottság következménye. Azaz azok a választottak, akik elfogadták a meghívást. Itt van tehát az ember felelőssége, és itt érhető nyomon Isten egyetemes üdvözítő akarata: mindenki meghívott, noha nem mindenki választott. Ha pedig azt mondjuk, hogy az elvetés és a kárhozat nem történhetik Isten valamilyen értelemben vett tudta és akarata nélkül, az is igaz: Isten tudja, hogy ki fog üdvözülni, és „akarja” annak kárhozatát, aki egész életével az örök kárhozat mellett döntött.

Tehát Isten nem vet el eleve senkit, legfeljebb nem választ ki eleve. És ezen a ponton csúszott félre Kálvin, mert a „nem kiválasztást” eleve kárhozatra vetésként értékelte. És felületesen kezelve valóban így is lehet érteni. Hiszen akit nem mentek ki a vízből, – mondhatnánk – azt hagyom belefulladni. Azonban még ezen a nagyon gyenge példán is érezhető, hogy más valakit nem kimenteni a vízből, és más a víz alá nyomni, még ha morálisan és következményeiben nem is sok választja el a kettőt. Ám ami az ember esetében igaz, nem igaz Isten esetében. Az ember ui. – a példánál maradva –, nem látja előre, hogy ki fog feltétlenül megfulladni és nem tudja ki akart önmaga meghalni, Isten azonban – kilépve a példából – előre biztosan tudja a jövendő emberi célokat, tetteket és indítékokat, de még a feltételesen bekövetkező eseményeket és a be nem következett lehetőségeket is. Kálvinnak tehát elkerülte a figyelmét, – és ezt nem lehet eleget hangsúlyozni – hogy nem azért kárhozik el valaki, mert Isten eleve nem választja ki, hanem Isten azért nem választja ki előre, mert előre tudja, hogy valaki bűnt fog elkövetni, abban meg fog átalkodni és el fog kárhozni. Ezért Isten ki sem választja. És ez ellenkező előjellel igaz az üdvözültekre is. Időrendben (a mi időfelfogásunk szerint) a kiválasztás és az elvetés előbb történik, de logikai sorrendben (az Isten minden idősíkban egyszerre való jelenlétét figyelembe véve) az emberi megtérés ill. megátalkodás történik előbb. Ez kiválóan látszik Jézus szavaiból aki „a világ kezdetétől” kiválasztja azokat, akik jót cselekednek: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot! Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom” (Mt 25,34).

Igazolás:

Isten üdvözítő akarata minden emberre kiterjed: „Ez jó és kedves üdvözítő Istenünk szemében, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére” (1 Tim 2,4). „Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak” (Mt 22,14). A „sok” és a „kevés” alatt itt „mindenki” ill. „nem mindenki” értendő. Ilyen értelemben beszél Biblia a „választottakról.”

Van tehát eleve kiválasztás: „Aztán így szól a király a jobbján állókhoz: Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot!” (Mt 25,34). „…akiket az Atyaisten előretudása birtokában kiválasztott, a Lélek megszentelő erejéből az engedelmességre és a Jézus Krisztus vérével való meghintésre” (1Pét 1,1).

Van eleve elrendelés: „Tudjuk azt is, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik, hiszen Ő saját elhatározásából választotta ki őket. Akiket ugyanis eleve ismert, azokat eleve arra rendelte, hogy Fiának képmását öltsék magukra, így lesz Ő elsőszülött a sok testvér között. Akiket előre erre rendelt, azokat meg is hívta, akiket meghívott, azokat megigazulttá tette, akiket pedig megigazulttá tett, azokat meg is dicsőítette” (Róm 8,29). „Áldott legyen az Isten, Urunk, Jézus Krisztus Atyja, aki a mennyeiek között Krisztusban minden lelki áldással megáldott minket. Mert Őbenne választott ki bennünket a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte. Szeretetből eleve arra rendelt bennünket, hogy Jézus Krisztus által – akarata és tetszése szerint – fogadott gyermekeivé legyünk; hogy magasztaljuk felséges kegyelmét, amellyel szeretett Fiában jóságosan megajándékozott minket” (Ef 1,3).

Nincs föltétlen eleve elvetés, azaz Isten senkit sem teremtett eleve azért, hogy elkárhozzon: „Amint igaz, hogy élek – mondja az Úr, az Isten –, nem lelem kedvemet az istentelen halálában. Inkább annak örülök, ha az istentelen letér útjáról és él. Térjetek meg, térjetek le gonosz utatokról!” (Ez 33,11). „Mert a halált nem Isten alkotta, Ő nem leli örömét az élők pusztulásában” (Bölcs 1,13).

Aki elkárhozik, saját bűnei miatt és nem az isteni előretudás miatt kárhozik el: „Távozzatok színem elől, ti átkozottak, az örök tűzre, amely a Sátánnak és angyalainak készült. Mert éhes voltam, s nem adtatok ennem. Szomjas voltam, s nem adtatok innom” (Mt 25,41). „Mert ki-ki a maga gonoszságáért hal meg; csak annak vásik el a foga, aki az éretlen szőlőt eszi” (Jer 31,30). „Nézd, minden élet az enyém: az apa élete éppúgy az enyém, mint a fiú élete. Aki vétkezik, az hal meg. Aki igaz, megtartja a törvényt, s az igazsághoz szabja tetteit, (…) a törvényeimhez igazodik és hűségesen megtartja parancsaimat, az ilyen ember igaz, és biztosan életben marad – mondja az Úr, az Isten. De ha erőszakos fiút nemz, aki vért ont és vétkes ezek közül (a bűnök közül) valamelyikben (…), ez a fiú nem marad életben. Mivel ezeket a szörnyű vétkeket elkövette, meg kell halnia és a vére rajta lesz. Ha ellenben olyan fiút nemz, aki látja apja minden vétkét, látja, de nem követi őket, (…) és a törvényeimhez igazodik, ez nem hal meg apja vétkei miatt, hanem biztosan életben marad. Apja meg, mivel erőszakos volt, rabolt, és azt tette népem körében, ami nem helyes, azért gonoszsága miatt meghal. Aki vétkezett, az hal meg, a fiú nem viseli apja vétkét, és az apa nem viseli fia vétkét, az igaznak az igazsága, a bűnösnek meg a bűne számít. De ha a bűnös szakít minden bűnével, amelyet elkövetett, megtartja parancsaimat, a törvényhez és az igazsághoz igazodik, életben marad és nem hal meg. Nem emlékezem többé elkövetett gonoszságaira, az igazságért, amelyet tettekre váltott, élni fog” (Ez 18,3). „Mindenki fölött a maga útjai szerint ítélkezem” (Ez 33,18).

A választottak többlete nem jelent hátrányt azoknak, akik relatíve kevesebb kegyelemben részesültek, vagy több szenvedés árán üdvözültek. Isten szuverén Úr, Ő tudja, hogy mit miért csinál, ill. kinek miért van szüksége több vagy kevesebb kegyelemre és megpróbáltatásra. Ennek példabeszéde: „A mennyek országa hasonlít a gazdához, aki kora reggel kiment, hogy munkásokat fogadjon szőlejébe. Miután napi egy dénárban megegyezett a munkásokkal, kiküldte őket a szőlőbe. A harmadik óra körül megint kiment, s látta, hogy mások is ácsorognak ott tétlenül a piacon. Megszólította őket: Menjetek ki ti is a szőlőmbe, és majd megadom, ami jár nektek. Azok ki is mentek. A hatodik és kilencedik órában újra kiment, s ugyanígy tett. Amikor a tizenegyedik óra tájban is kiment, megint talált ott ácsorgókat. Megkérdezte tőlük: Mit ácsorogtok itt egész nap tétlenül? Nem fogadott fel minket senki - felelték. Menjetek ki ti is a szőlőmbe - mondta nekik. Amikor beesteledett, így szólt a szőlősgazda vincellérjéhez: Hívd össze a munkásokat, és add ki bérüket, kezdve az utolsókon az elsőkig. Jöttek tehát, akik a tizenegyedik óra tájban álltak munkába, és fejenként egy dénárt kaptak. Amikor az elsők jöttek, azt hitték, hogy ők majd többet kapnak, de ők is csak egy-egy dénárt kaptak. Amikor átvették, zúgolódni kezdtek a gazda ellen. Ezek az utolsók csak egy órát dolgoztak - mondták -, s ugyanúgy bántál velük, mint velünk, akik viseltük a nap terhét és hevét. Barátom – felelte egyiküknek –, nem követek el veled szemben igazságtalanságot. Nem egy dénárban egyeztél meg velem? Fogd, ami a tied és menj! Én az utolsónak is annyit szánok, mint neked. Vagy nem tehetem a sajátommal azt, amit akarok? Rossz szemmel nézed, hogy jó vagyok? Így lesznek az utolsók elsők, az elsők meg utolsók.” (Mt 20)

A Szentírás ismeri a megengedő isteni akaratlagosságot, amikor úgy fogalmaz, mintha Isten tenne valakit bűnössé. Valójában itt csak az isteni okteljességet (ld. 120. kérdés) és előretudást hangsúlyozza, melynek az is része, hogy Isten megengedi, hogy ellene lázadjanak: „Szemüket elvakította, szívüket megkeményítette, hogy ne lássanak a szemükkel, és ne értsenek a szívükkel, nehogy megtérjenek és meggyógyítsam őket” (Jn 12,40). „Az Úr így szólt Mózeshez: »Ha visszaérkezel Egyiptomba, legyen rá gondod, hogy minden csodajelet, amelyet a kezedbe adtam, véghezvigyél a fáraó előtt. Én azonban megkeményítem a szívét, és nem engedi el a népet«” (Kiv 4,21).

Isten igazságosan ítél: „Néped fiai ezt mondogatják: »Nem igazak az Úrnak útjai«, jóllehet az ő útjaik nem igazak. Mert ha az igaz eltávolodik az igazságtól és gonosz tetteket visz végbe, akkor belepusztul. Ám ha a gonosz elhagyja gonoszságát és a törvény meg az igazság szerint jár el, emiatt életben marad. És még azt mondjátok: »Az Úr bánásmódja nem méltányos«” (Ez 33,17). „Márpedig tudjuk, hogy Isten ítélete igazságosan éri azokat, akik effélét művelnek. Azt hiszed talán, te ember, hogy kibújhatsz Isten ítélete alól, ha elítéled azokat, akik ilyeneket tesznek, amikor magad is ugyanazt műveled? Avagy semmibe veszed, hogy Isten végtelenül jó, türelmes és elnéző, s nem jut eszedbe, hogy irgalma bűnbánatra akar vezetni? Konokságodban és szíved megrögzöttségében csak büntetést halmozol magadra, a harag és az Isten igazságos ítélete megnyilvánulásának napjára. Ő kinek-kinek tettei szerint fizet: örök élettel annak, aki a jótettekben kitartva dicsőségre, tiszteletre és halhatatlanságra törekszik, haraggal és megtorlással annak, aki haszonleső, s nem hajlik az igazságra, hanem a gonoszsággal tart. Mindenkit, aki gonoszat művel, utolér a kín és a gyötrelem” (Róm 2,2).

előre rendelés (lat. praedestinatio): Isten örök döntése, mellyel a szabad akaratú teremtménynek mint egyénnek a végső célját meghatározza. - I. Általában. Mivel Isten mindentudó, azért ismernie kell az üdvrend végső kifejletét. Figyelembe véve abszolút uralmát teremtményei fölött, a végső állapot csak az lehet, amit előre eltervezett, és amit következetesen megvalósított. Az üdvösség útja nem abból áll, hogy az emberek leélik életüket, és Isten majd az ítéleten eldönti örök sorsukat. Az örök élet termfölötti állapot, amely magával hozza Isten színelátását és az Ő életében való részesedést. A termfölötti cél csak kegyelmi eszközökkel érhető el, amit Isten meg is ad mindenkinek, s hatékony kegyelme által úgy irányíthatja az ember akaratát, hogy az szabad marad és mégis Isten tervét hajtja végre. A kinyilatkoztatás arról is értesít, hogy Isten a kegyelmi ajándékokat szabadon osztogatja, kinek-kinek a rátermettsége szerint (Mt 24,15). Neki tehát megvan a lehetősége ahhoz, hogy öröktől fogva döntsön az ember végső céljáról. - Az ÓSz még inkább csak az egész nép végső célját szemlélte, nem az egyes emberét, továbbá elsősorban Isten uralmát hangsúlyozta, amelytől semmi sem lehet független. Ezért néha úgy beszél, mintha a bűnös tetteknek is Isten volna a szerzője, pl. megkeményíti a fáraó szívét (Kiv 4,21), lázadásra ösztönzi Absalomot (2Sám 17,14) v. Jeroboámot (1Kir 12,15). Az ósz-i teol. nem törekedett arra, hogy Isten szuverén rendelkezéseit és az emberi szabad akaratot összeegyeztesse. Ezt látjuk még a kumráni iratokban is, v. a velük egykorú apokaliptikus irod-ban. - Az ÚSz határozottan tanítja, hogy Isten előre rendelkezett választottai sorsáról. A kir. lakomáról szóló példabeszéd azt világítja meg, hogy Isten házának meg kell telnie (Lk 14,23). A Jel 6,11 is azt hangoztatja, hogy a választottak számának teljesednie kell. Krisztus az ítéleten az igazaknak a "világ kezedetétől nekik szánt országot" adja át (Mt 25,34). Pál ap. így fogalmazta meg a tételt: "Akiket Isten eleve ismert, azokat eleve arra rendelte, hogy Fiának képmását öltsék magukra, s így ő lesz elsőszülött a sok testvér között. Akiket pedig eleve elrendelt, azokat meg is hívta, akiket meghívott, azokat megigazulttá tette, akiket pedig megigazulttá tett, azokat meg is dicsőítette" (Róm 8,30). - Az Egyh. dogmaként tanítja az előre rendelés tényét, de csak az üdvözültekkel kapcsolatban beszél róla. Még a látszatát is el akarja kerülni, hogy Isten egyeseket már eleve, tetteik figyelembevétele nélkül kárhozatra (pokol) szánt. A kárhozottakra vonatkozóan inkább az elvetés (reprobatio) szót használja. Egyúttal tanítja, hogy Isten ezt a döntést a bűn és a megátalkodottság előre látása alapján hozza meg. Az egyh. hagyományban a kérdést érintik az ap. atyák, Antiochiai Szt Ignác, Szt Jusztinosz, Szt Ireneus, Alexandriai Kelemen és Órigenész. Szt Ágoston a manicheusokkal és a pelagiánusokkal szemben kv-et írt az előre rendelésről mint kegyelemtani problémáról. A korai skolasztikusok, élükön Canterbury Szt Anzelmmel igyekeztek összeegyeztetni Isten előre tudását, az előre rendelést, a kegyelmet és az emberi szabad akaratot. - Külön probléma volt az előre rendelés ingyenessége. Kétségtelen, hogy a teljes értelemben vett előre rendelést, amely magába foglalja a kiválasztást, a megigazulás kegyelmét, a jótettekre vezető hatékony kegyelmet és a jóban való megmaradás ajándékát, föltétlenül ingyenesnek kell mondanunk. De ha csak önmagában tekintjük, úgy, mint az örök élet ajándékát, akkor Isten úgy adja, mint az érdemek jutalmát, bár az érdemet is kegyelmének hatása alatt szerezzük. - A 16. sz. reformátorok az előre rendelést összekapcsolták a megigazulásról szóló sajátos tanítással és Isten föltétlen szabadságának, valamint az ember elesettségének kihangsúlyozásával. Így az a kép alakult ki, mintha Isten egyeseket érdemük nélkül már eleve üdvösségre, másokat pedig kárhozatra szánt volna. Luther szerint a ker. embernek erősen hinnie kell, hogy ő a predestináltak között van, s ezzel bizonyságot is szerez saját előre rendeléséről. A mai prot. teol. jobban emlegeti a közösségbe való kiválasztást. Maga az egyh. közösség a kiválasztott, Isten abba hív meg és abban tart meg (Moltmann). - II. Kat. értelemben az előre rendelésről a következőket mondhatjuk: 1. A Szentírás következetesen a Krisztusban való előre rendelésről beszél: a végső cél az, hogy Krisztus képmását öltsük magunkra, s így ő legyen az elsőszülött a sok testvér között (Róm 8,29). Fogadott fiúságunk is általa megy végbe az Atya akarata szerint (Ef 1,5), aki majd mindent az ő fősége alatt foglal össze a mennyben és a földön (Ef 1,10). A Szentlélek szerepe az, hogy a Krisztussal való egységet munkálja a kegyelem, a bűnbánat és a szeretet kiárasztásával. Így a megdicsőült világ a Fiú által a Szentlélekben tér vissza az Atyához (Ef 2,18). Amikor a Szentírás a választottakat emlegeti, az élet könyvéről beszél (Fil 4,3; Lk 10,20). Aki megigazult, az benne van az élet kv-ében, de hűtlensége miatt még kieshet belőle (Jel 3,5). Ezért a teol-ok megkülönböztetik a megigazulásra és az üdvösségre szóló előre rendelést. Csak az utóbbi végleges és változatlan. –

2. Az előre rendelés az Isten titka. Külön kinyilatkoztatás nélkül senki sem állíthatja magáról, hogy az üdvözültek között van. A hívő ember mégsem él félelemben és bizonytalanságban. Minden jogunk megvan, hogy reménykedjünk az irgalmas Istenben, aki megfizet gyermekei fáradozásaiért. A szeretet arra segít, hogy megnyugodjunk atyai gondviselésében, hiszen ő "kenyeret kérő gyermekének nem ad követ" (Lk 11,12). A hitben eljuthatunk arra a bizonyosságra, amely tudja, hogy "a remény nem csal meg", mert a Szentlélek a "foglalója örökségünknek" (Róm 5,5; 8,16). Ha ebben a reményben élünk, nem szükséges az előre rendelés jelei után kutatni. Mivel a főparancs a szeretet, azért annak komoly és kitartó gyakorlását úgy tekinthetjük, mint a kiválasztottság jelét. - 3. Az előre rendelés Isten titka azért is, mert nem ismerjük az üdvözültek számát. A Szentírásnak egyes szűkítő kijelentései nem okvetlenül arra vonatkoznak. A "sok meghívott" és "kevés kiválasztott" (Mt 20,16) inkább a zsidó népnek az evang-mal szembeni magatartását szemlélteti. A keskeny út és a szűk kapu (Mt 7,13) emlegetése csak azt az elvet mondja ki, hogy az Isten országához önlegyőzés és áldozat szükséges, és az ember nehezen éli bele magát ebbe a lelkületbe. - Isten egyetemes üdvözítő akarata (1Tim 2,5) szerint megadja mindenkinek a szükséges kegyelmet. De az üdvösség az egyéni érdemek jutalma is, tehát fölmerül a kérdés: vajon Isten valakit előre üdvösségre rendel-e, s a hatékony kegyelmet azért adja, hogy érdemszerző tetteket vigyen végbe (tomizmus), v. előre látja-e, hogy a kapott kegyelmet fölhasználja érdemszerző életre, s ennek alapján rendeli őt üdvösségre (molinizmus)? A kérdésről lehet vitázni, de eldönteni nem tudjuk. Így kiélezve a mai teol. nem is beszél róla. Istenben minden együtt van: az előre tudás, az abszolút uralom, az irgalom és az igazságosság. Biztos, hogy az előre rendelés összefügg azzal az atyai szeretettel, amely áldozatul adta Fiát a világ üdvösségéért (Jn 3,16). A kárhozottakkal kapcsolatban szintén misztériumba ütközünk. A Szentírásban ilyen kijelentés is olvasható: "Azon könyörülök, akin akarok, és ahhoz vagyok irgalmas, aki nekem tetszik" (Róm 9,15). De az ap. ezt csak Isten abszolút szabadságának jellemzésére hozza föl, mégpedig a zsidó nép üdvtört. szerepével kapcsolatban. A Biblia más helyen eléggé tanúskodik Isten végtelen irgalmáról, s főleg arról, hogy Fia által megmenteni akarta a világot, nem elítélni (Jn 3,17). Kétségtelen, hogy ő mindenkinek adhatna hatékony kegyelmet az üdvösséghez, s mi emberileg megkérdezhetjük, hogy miért nem ad más kegyelmet annak, akiről látja, hogy el fog kárhozni? Erre csak azt válaszolhatjuk, hogy Istenben több a szeretet minden ember iránt, mint bennünk egymás iránt, azért mindent megtesz üdvösségünk érdekében. Szabadságunkat azonban nem köti meg, hiszen akkor elvenné személyiségünket. Azonkívül mi túl kevéssé ismerjük tudatos tetteinknek, felelősségünknek struktúráját, s még kevésbé ismerjük a kegyelem hatásait, azért ebbe a titokba nem hatolhatunk bele. Hajlamosak vagyunk arra, hogy az ilyen kérdéseket elkülönítve vessük föl, nem pedig az egész kinyilatkoztatás összefüggésében. Isten egyszerre akarja saját boldogságát és teremtményei javát. Neki nincs szüksége arra, hogy egyeseken megmutassa irgalmát, másokon büntető hatalmát. Az előre rendelést az az Isten végzi, aki maga a szeretet (1Jn 4,16). Ha ilyennek mutatta magát az üdvösség tört-ében, akkor bizonyára ilyen az egyes ember sorsának intézésében is. Ő nem ember módjára gyakorolja hatalmát és irgalmát. Gyakorolhatja mindkettőt olyan összhangban, ami számunkra misztérium, de ami éppen atyaságának folyománya.

Luther és Kálvin szerint az embernek egyáltalán nincs szabad akarata, hanem csalhatatlanul és menthetetlenül azt teszi, amire a bűnös vagy nem bűnös hajlamai ragadják, és egyedül az Isten kegyelme az, amely ennek ellenére üdvözít, de csak azokat, akiket Isten erre a saját szabad közreműködésük nélkül eleve elrendel. A Szentírás pedig ezzel szemben folyton újra hangoztatja, hogy a kegyelem segítségén kívül igenis az embernek saját szabad jó vagy rossz akaratán múlik, hogy megtartja-e Isten parancsolatait vagy nem tartja meg s ezen az alapon veszi majd érdeme szerint az örök jutalmat vagy örök büntetést.

„Minden ember vagy az üdvösségre vagy a kárhozatra van eleve elrendelve. Szabadakaratunk a jóra nincs.”

Ez Kálvin János szörnyű tanítása, ami azonban szerintünk ellentmond a józan észnek éppúgy, mint az Isten igazságosságának. Miért is hirdeti akkor a Szentírás állandóan, hogy az Isten igazságos, ha eleve elrendelte, ki fog örök üdvösségre és ki örök kárhozatra jutni? Ha ő határozza meg eleve, ki üdvözülhet s nem is ad a jóra szabadakaratot? Büntet azért, amit nem is tehettünk másképp! Az az Isten, aki minket szabad elhatározásunk nélkül eleve esetleg a kárhozatra szánt, nem Isten többé, hanem szörnyeteg. Ezt Kálvin követői is érzik s azért mindenféleképpen el akarják magyarázni Kálvin rettenetes tanítását. Egyik magyar vezérük pl. úgy magyarázza az eleve-elrendelést, hogy hiszen aki hisz, annak nincs mitől félnie, az maga már biztosan az üdvösségre van eleve elrendelve. Igen ám, de a probléma a többi emberekre nézve akkor is megmarad a maga egész borzalmasságában. Azzal még nincs megoldva a kérdés, hogy az Isten minket, ezt vagy azt az embert, üdvösségre szánt. Mihelyt Isten csak egyetlenegy szerencsétlen négert vagy kínait eleve az örök kárhozatra szánt, az illető szabadakaratjától függetlenül, abban a pillanatban Isten nem Isten többé, hanem igazságtalan és kegyetlen zsarnok.

Kálvin erre azt mondja: Ez az eleve-kárhozatrarendelés nem igazságtalanság az Isten részéről, mert amit az Isten tesz, már azért is igazságos, mert ő teszi. Ez azonban tipikus szofizma s a kérdést sehogy sem oldja meg. Éppen arról van szó: tehet-e Isten olyasmit, ami nyilvánvalóan és felháborítóan igazságtalan? Valakit a saját egyéni és szabad-akaratbeli bűne nélkül eleve az örök kárhozatra szánni magában és fogalmilag is olyan rettentő igazságtalanság, amelyet semmiképp sem lehet fehérre mosni azzal, hogy az Istenre fogjuk rá. Vagy igazságos az Isten, s akkor semmi körülmények között nem akarhat ilyen eleve-elrendelést, vagy nem igazságos, hanem kegyetlen és gonosz, és akkor nem Isten többé.

„Maga a Szentírás is beszél eleve-elrendelésről, valamint Szent Ágoston és Szent Tamás.”

Igen, beszélnek, de vagy abban az értelemben, hogy Isten előrelátva az ember szabadakaratú cselekvését, ennek megfelelően öröktől fogva az üdvösséget vagy kárhozatot szánja neki megérdemelt jutalmul, illetőleg büntetésül s ez lényegesen különbözik a kálvini, abszolút s a szabadakarattól független pokolra-rendeléstől; vagy abban az értelemben, hogy bizonyos kegyelmeket és meghívásokat az Isten öröktől fogva s az ember érdeme nélkül is előre elhatároz neki, pl. a meghívást az igaz Egyházba, a magasabb életszentségre stb. De arra sem a Szentírásban, sem az egyház-tudósok közt nincs példa és bizonyíték, hogy Isten valakit érdemes vagy érdemtelen voltától függetlenül eleve a kárhozatra rendelne.

„A tapasztalat is mutatja, hogy az embernek a jóra nincs szabadakarata.”

A tapasztalat csak azt mutatja, hogy az embernek erős hajlama van a bűnre s a puszta emberi jóakarat a kegyelem segítsége nélkül nem elégséges arra, hogy ezeket a bűnös hajlamokat állandóan leküzdje. De hogy az embernek a jóra egyáltalán nem volna szabadakarata, ahogy ezt Luther mondja, ezt a tapasztalás sehogy sem bizonyítja. Ellenkezőleg, azt bizonyítja a tapasztalás, amit különben a Szentírás is hangoztat, hogy Isten erősítő kegyelmével "mindent meg tudunk tenni". (Fil. 4, 13.) Máskülönben mi jogon is parancsolná Isten a parancsolatokat, ha azokat megtartani nem is állna módunkban? S mi jogon fenyegetne örök büntetéssel, ha nem tehettünk másképp, mint ahogy tettünk? Hiszen akkor Isten lehetetlent követelne tőlünk s igazságtalanul büntetne, ami Isten tökéletességével összeegyeztethetetlen.

Te szerencsétlen! Minden topikba benyomod ezt a hosszú b*romságot, amit senki nem olvas el?

Mi volna, ha inkább linkelnél az oldalra, és aki akarja, majd elolvassa?

Majom.

Nem igaz, hogy senki sem olvassa. Valóban hatékonyabb lenne, ha ebből egy rövidített kivonatot tennél ide, a többit pedig a honlapodra, és belinkelnéd.

Olvastam a depositumot, jókat ír.