Miért kell meghalnunk?

Kedves Kérdésfelvető!

"A bűn zsoldja a halál" – olvashatjuk a Bibliában (Róma 6:23). A halál tehát nem a természet rendje, nem tartozik hozzá Isten eredetileg "igen jó" (I. Mózes 1:31) teremtéséhez. A halált "ellenségnek" nevezi a Biblia, ahogy ezt mi is érezzük, hogy a halál az ember, az élet és a boldogság ellensége (I. Korinthus 15:26). A halál a bűnnel együtt jött be a Földünkre: "Egy ember által jött be a világra a bűn és a bűn által a halál, és a halál minden emberre elhatott, mivelhogy mindenki vétkezett" (Róma 5:12). Mivel a bűn a halál "csíráit" eleve magában hordja, minden bűnnel fertőzött ember már eleve a halál hatalmában van, és végül: "A bűn teljességre jutva halált nemz" (Jakab 1:15).

Nagyon érzékletesen ír erről Pascal:

"Képzeljünk el magunknak egy csomó embert, láncra verve, egytől egyig halálra ítélve; naponta kivégeznek közülük néhányat a többi szeme láttára, akik pedig életben maradnak, a maguk sorsát látva társaikéban, fájdalommal, reménytelenül bámulják egymást, és várják, mikor következnek ők. Ez az emberi sors." (Blaise Pascal: Gondolatok, 199. töredék)

A bűn, az erkölcsi rossz lényege az önzés. Az önzés természeti törvényként a halálhoz vezet, mert az én-szeretet és az én-szolgálat az élet és a boldogság rombolója. Az ember esetében a következőképpen láthatjuk ezt: Az önzés miatt élete folyamán rengeteg harag, bosszúság, félelem, belső feszültség vonul át az emberen. Sok lelki stressz éri őt a többi ember önző magatartása miatt is. Az emberi test érzékeny szerkezete azonban nem ezekre a pszichikai viharokra és sérelmekre teremtetett. Ezenkívül a testét közvetlenül is pusztítja az ember a helytelen életmódjával. Ennek hatása a kopás, az öregedés, az ember "érlelődése" a halálra.

A halál meghatározása éppoly nehéz, mint az életé. A mai természettudomány leginkább úgy írja le e jelenséget, hogy az a "kapcsolatok szétesése" az emberi szervezetben, és ezáltal az élet kialvása. Ezt a halált azonban a Biblia csak "első halálnak" nevezi!

Az első halál még nem a személyiség végleges megsemmisülése a Biblia szerint! Isten igazsága, erkölcsi világrendje azt kívánja, hogy minden ember elszámoljon az élet ajándékával és az Isten által neki felkínált kegyelmi lehetőségekkel, akár jól, akár rosszul használta fel ezeket. Az összes ember megítélése és az egész földi, emberi történelem kiértékelése pedig csak a történelem végén, egyszerre történik meg minden emberre nézve, Jézus Krisztus visszajövetelekor, illetve az ún. utolsó ítéletkor. Erre az ítéletre – amely azonban nem egy pillanat, hanem egész folyamat – minden ember feltámad a Biblia tanítása szerint. Maga Jézus Krisztus mondta egyértelműen:

"Eljön az az óra, amikor mindazok, akik a koporsókban vannak, meghallják az ő szavát és kijönnek. Akik jót cselekedtek, az élet feltámadására, és akik a gonoszt művelték, a kárhozat feltámadására" (János 5:28–29).

Akik az élet joga örök elvesztésére ítéltetnek ekkor, azokat sújtja az ún. második halál, vagy a kárhozat halála. Ez a végleges megsemmisülés, az örök halál.

Remélem tudtam segíteni!

Üdvözlettel: Péter

Már elnézést kérek, de tényleg ezt kérdezted?

"A kérdező kommentje:

az emberi test alkalmas lenne az örök életre?"

Jártál valaha iskolába, vagy néztél legalább tükörbe?

MILYEN VOLT AZ EMBER A BŰNBEESÉS ELŐTT?

Válasz:

A bűnbeesés előtt az ember a megszentelő kegyelem és az eredeti épség állapotában volt, természete nem volt bűnre hajló, mentes volt a halál kényszerétől és a szenvedéstől, valamint egészen kiváló tudással rendelkezett.

Magyarázat:

A Teremtés könyve bemutatja, hogy az ember a teremtés után „beszélgetett" az Istennel, mintegy meghitt kapcsolatban volt vele. A megszentelő kegyelem állapotában lenni ui. éppen azt jelenti, hogy valaki — emberileg szólva — méltó arra, hogy az Isten szóba álljon vele.

Szt. Pál apostol is mindig megújításként, helyreállításként értelmezi azt az állapotot, amelybe a megtérés által kerülünk. Ezt jelend az eredeti épség (status integritatis), mely az alábbiakat jelenti. P. Schütz Antal mai párhuzama az ember paradicsomi állapotával:

„A mai etnológia valószínűvé teszi, hogy a „törpe primitívek" (pigmeusok) nem elfajult, hanem elmaradt, infantilis törzsek, melyek az emberi kultúrának tapasztalatilag elérhető legrégibb formáját mutatják. Már most ezek egyszerű, puritán erkölcsi élete, aránylag tisztult vallási fölfogásuk és istentiszteletük közvetlensége, foglalkozásuk jellege (a férfiak vadásznak: Ádám az állatoknak nevet adott; a nők növényeket és gyümölcsöt gyűjtenek: Éva vétke a tiltott fa gyümölcse) figyelemre méltó párhuzamot mutattak az első embernek a Szentírásban részint leírt, részint sejtett állapotával" (Schütz. Dogm. 82.§ 3)

Az első emberpár mentes volt az ún. rendeden kívánságoktól, vagyis a bűnre való hajlamtól. Ez nem azt jelentette, hogy nem volt képes vétkezni, hiszen bűnbe esett, hanem azt, hogy saját természete nem vonzotta őt inkább a rossz, mint a jó felé. Ezért az ember ebben az állapotban nem követhetett el bocsánatos (kisebb súlyú) bűnt, hiszen minden egyes cselekedetéről pontosan tudta, hogy az összhangban van-e Isten akaratával, továbbá természetének rosszra hajlása sem szolgálhatott még mentségül. Ezért nincs értelme feltenni a kérdést, hogy súlyos volt-e az első bűn. Az első emberpár ui. csak súlyosan tudott vétkezni.

A halál kényszerétől való mentesség nem teljesen azonos a halhatadansággal. Tehát az első ember bűn nélkül is meghalhatott volna, ha az élettel összeegyeztetheteúen helyzetbe kerül (pl. vízbe fullad, túl magasról leesik, levágják a fejét). Az erőszakos halálra tehát lett volna lehetősége. Ez következik testi mivoltából. A halál kényszerétől való mentesség azt jelenti, hogy az ember (és valószínűleg az egész élővilág) számára ismeretlen lett volna a természetes halál (elöregedés) és a betegség. Szt. Ágoston pontos megkülönböztetést tesz, amikor meghatározza, miben állt az emberi halhatadanság adománya: az ember eredeti állapotában „képes nem meghalni" (posse non mori). Ui. az igazi halhatadanság, vagyis, hogy valaki „nem képes meghalni" (non posse mori), csak Istenben van meg (August. Gen. üt. VI. 25,36). Arra a kérdésre, hogy hol fért volna el a korládanul szaporodó emberiség, azt lehet felelni, hogy egyrészt az univerzum végtelen, és az Isten barátságában élő embernek Isten bárhol élőteret készíthetett volna. Valószínűbb azonban, hogy Isten az embernek eleve természetfeletti szerepet szánt, és az ember megfelelő idő után úgy hagyta volna el a természetes világot, hogy - miként az áteredő bűn nélkül fogantatott Szűz Mária — nem kellett volna keserves haláltusát vívnia, és testét nem látta volna romlás.

Az egyházatyák az ember szenvedésmentességét abban látták, hogy az első emberpárt a mostani lét ezer nyomorúsága nem üldözte, hiszen arra voltak hivatva, hogy a „gyönyörök kertjében" a természettel és Istennel olyan harmóniában éljenek, hogy teljességgel mentesek legyenek a létharc küzdelmeitől (ld. Szt. Ágoston De Civitate Dei c. művét). Az embernek nem kellett ösztöneivel sem küzdenie, hiszen a megszentelő kegyelem állapotában ösztönei teljesen értelme uralma alatt álltak, ezért önmagával sem kellett küszködnie. Itt megerősítésül szolgál a pogány vallások szinte egyetemes meggyőződése, hogy az emberiség élete aranykorral (aurea prima) kezdődött.

Az első ember Istentől beléöntött tudása (scientia infusa) igen nagy volt, ám e tudása nem kizárólagosan ugyan, de elsősorban szellemi dolgokra terjedt ki. Ádám adott mindennek nevet, és a névadás a Biblia nyelvén az elnevezett dolgok feletti uralmat és azok kimerítő ismeretét jelenti, ám ezt az ismeretet nem kell végletesen eltúlozni. Aquinói Szt. Tamás megfogalmazásában: „Ádám rendelkezett azzal az ismerettel, melyre szüksége volt mint az emberiség fejének és mint első embernek" (Thom Aq. STh. I. 93. 3,4). Evilági tudása mindenképpen korlátozott volt. Ez egyrészt következik abból, hogy tanulásra képes volt, másrészt látszik abból, hogy a Sátán viszonylag könnyen rá tudta szedni.

Igazolás:

Az első ember kegyelmi állapotára vonatkozó szentírási szakaszok: „Isten az embert igaznak alkotta" (Préd 7,30). „Majdnem isteni lénnyé tetted, dicsőséggel és fönséggel koronáztad" (Zsolt 8,6). Szt. Pál apostol a kegyelmi állapot visszaszerzéséről beszél: „A kegyelemmel azonban nem úgy áll a dolog, mint a bukással. Mert ha egynek bukása miatt sokan meghaltak, Isten kegyelme, s az egy embernek, Jézus Krisztusnak irgalmából nyert ajándék még inkább kiárad sokakra. A kegyelemmel tehát másképpen van, mint az egy ember bűnével. Az ítélet ugyanis egynek bűnéért rótt ki büntetést, a kegyelem pedig sok vétekből megigazulásra vezet. Mert ha egynek bűnbeesése következtében egy miatt uralomra jutott a halál, mennyivel inkább uralkodnak az egy Jézus Krisztus által az életben azok, akik a kegyelem és megigazulás bőséges ajándékát kapják" (Róm 5,11).

A bűnös hajlamtól való mentességre utaló szakasz: „Mind az ember, mind az asszony meztelen volt, de nem szégyenkeztek egymás előtt" (Ter 2,25).

A halál nem szerepelt az Istennek emberről alkotott tervében: „Isten ugyanis halhataüanságra teremtette az embert, és saját lényének képmásává tette. A Sátán irigysége révén azonban a világba jött a halál" (Bölcs 2,22). „A halált nem Isten alkotta, Ο nem leli örömét az élők pusztulásában. Hisz mindent azért teremtett, hogy legyen, és a világ teremtményei az üdvösségre szolgálnak" (Bölcs 1,13). A halál a bűn büntetésszerű következménye: „Arcod verítékével eszed kenyeredet, amíg vissza nem térsz a földbe, amiből lettél. Mert por vagy és a porba térsz vissza" (Ter 3,19). „Egy ember által lépett a világba a bűn, majd a bűn folyományaként a halál, és így a halál minden embernek osztályrésze lett, mert mindnyájan vétkeztek" (Róm 5,12).

Az első ember kiváló tudása: „Az Úristen megteremtette még a földből a mező minden állatát, s az ég minden madarát. Az emberhez vezette őket, hogy lássa, milyen nevet ad nekik. Az lett a nevük, amit az ember adott nekik" (Ter 2,19). „Felruházta őket saját erejével, saját képmására teremtette őket. Minden élő előtt félelmessé tette, az állatok s madarak urává rendelte. Ő alkotta száját, nyelvét, szemét, fülét, s hogy gondolkodjék, szívet adott neki. Eltöltötte őket érteni tudással, s megmutatta nekik, mi a jó, mi a rossz" (Sir 17,3).

"az emberi test alkalmas lenne az örök életre?"

Nem.

Meg kell hali,ez olyan,mintha azt kérdenéd,minek kell lefeküdni aludni?

Szerintem azért kell meghalni,hogy új testet kapjunk,visszatérhessünk tanulni,de a halál után tarthatunk egy kis szünetet,ha nem voltunk annyira szerencsétlenek,hogy gonoszak voltunk,meg ilyesmi,mert akkor irány a "bal ajtó" és pihenés nélkül jöhetünk vissza egy újabb anyaméhbe...persze ezt itt inkább csak én vallom,amúgy mindenki mást gondol a halálról,ezt el kell fogadni..

érdekes,mert pár embert már visszahoztak,és a többség szép zenét,békét,és egy sötét alagutat látott,nem lehet kollektív álom,szóval ezért is terjett el az a mondás,hogy "már látom a fényt az alagút végén"

(és csatt,elütötte a kocsi! :D bocsi)