Miért kell meghalnunk?

halál (lat. mors): az emberi élet vége. - 1. Az orvostudományban a biológiai halál a szervezet életműködésének visszafordíthatatlan megszűnése, melyet változó sorrendben a szervrendszerek, szervek és szövetek elbomlása követ (exitus letalis). Előfordul, hogy csak egy szerv működése áll le, bomlik el, ilyenkor részleges v. helyi elhalásról beszélünk. A halál ritka formája az ún. élettani halál, mely a szervezet természetes elöregedésének, végelgyengülésének eredménye; a halál ált. kóros folyamatok, erőszakos behatások következtében áll be (pathológiás halál). A látszólagos v. tetszhalál lényege a szívműködés és légzés olyan fokú csökkenése, mely csak specifikus vizsgálatokkal állapítható meg. Igazságügyi orvostani értelemben beszélünk természetes és erőszakos halálról. Utóbbi lehet gyilkosság, öngyilkosság v. baleset eredménye. Kórbonctani értelemben a halál oka lehet elsődleges (életfontos szervműködések leállása) v. másodlagos (betegség szövődménye). - A halál jelei: a központi idegrendszer működésének, a légzésnek, a szívműködésnek a leállása, sápadtság, lehűlés, hullamerevség, hullafoltok, rothadásos jelenségek. A halál alapvetően nem állapot, hanem folyamat, melynek kezdeti, még visszafordítható szakaszát klinikai halálnak nevezzük. Jellemzői a légzés-keringés leállása, melynek következménye a központi idegrendszer tevékenységének megszűnése. Az agy és különösen a szürkeállomány anyagcseréje ált. 4-5 perces keringés-megállást, oxigénhiányt visel el. Ezen túl többnyire visszafordíthatatlan károkat szenved. Súlyos agykárosodás mellett a keringés és légzés rendezett lehet. Utóbbiak mesterségesen helyettesíthetők (műszív, gépi lélegeztetés). A központi idegrendszer nagyfokú károsodását agyhalálnak nevezzük. Az agyhalál értelmezésében még nem született egységes álláspont, jóllehet ennek a szervátültetések szempontjából, a szervdonorok kijelölésében orvosi, jogi, vallási, gazd., morális szempontból rendkívüli jelentősége van (a szívműködés akár 4 órás keringés-megállás után is újraindítható). - Az agyhalál 1998: érvényes kritériumai: a) tisztázott eredetű eszméletlenség, agykárosodás, az eszméletlenség visszafordítható okának kizárása (anyagcserezavar, gyógyszer, gyulladás, lehűlés); b) 35 C°-nál magasabb testhőmérséklet; c) agytörzsi reflexek teljes hiánya; d) a légzés teljes hiánya; e) legalább 6 órája fennálló mély kóma. - A halál beálltának megállapítása és értelmezése nem a hit v. erkölcs feladata. Az orvosok felelőssége, hogy a legpontosabban használják föl a különböző klinikai módszereket és műszeres eljárásokat a halál biztos kórismézésére, annak érdekében, hogy ne nyilvánítsanak betegeket halottá és ne bánjanak velük mint holttesttel, amikor még nem haltak meg. Tekintéllyel bíró módon járult hozzá ehhez a Pápai Tudományos Akadémia, amikor megfogalmazta: „Az egyén akkor hal meg, amikor visszavonhatatlanul elveszti minden képességét teste fizikai és mentális működéseinek rendezett egységbe fogására (integrálására és koordinálására). A halál akkor következik be, amikor a) a spontán szívműködés és légzés végérvényesen (definitive) megszűnt; b) minden agyi tevékenység visszavonhatatlanul (irreverzibilisen) leállt.” -

2. A Szentírásban. Az ÓSz a halált az ember teremtett mivoltával magyarázza: porból vagy és porrá leszel (Ter 2,7). Ez minden testi létező útja (1Kir 2,2; Jób 16,22), ezért az élet a legnagyobb jó (Péld 3,16). Isten az ura az életnek és a halálnak, ő ad hosszú életet és ő veszi el azt. A halál annak kifejezője, hogy az ember nem Isten, hanem teremtmény, akinek földi élete véges. A halál büntetés, a bűnbeesés következménye (Ter 3), a korai és hirtelen halál még inkább az. Isten életre teremtette az embert, de az bűnével elszakadt tőle, azért elvesztette az élet ajándékát (élet fája). Így a halál az Istentől való elfordulás kifejezése is (Zsolt 88,6; Iz 38,11). Izr-ben tilos volt a halottkultusz: aki halottat v. sírt megérintett, maga is tisztátalanná vált. A halálban az ember megtér atyáihoz, leszáll a sötétség birod-ába (seol). - A halál elsősorban a teljes elerőtlenedés, az összes életerő elenyészése. Ami a halál után az emberből marad, az csak árnyék (a héb-ben a refaim = az elesettek, gyengék); léte a régi K-i fölfogásnak megfelelően a holtak országában vigasztalan, földi életének tetteitől függetlenül (Zsolt 9,14; 107,18; Péld 7,27; Jób 28,22; 30,23; 38,17; Jel 20,13). Az életerő az utolsó lélegzetvétellel hagyja el az embert (Jób 11,20; Jer 15,9), ill. fölszáll a frissen kiontott vér párájával, amelyet az életerő székhelyének tekintettek (Lev 17,11.14; MTörv 12,23). Ezzel rokon az a fölfogás, amely szerint a halál a lélegzés megszűnése (1Kir 17,17; Jób 27,3; Sir 9,13; Dán 10,17; vö. Ter 2,7; 7,22). Egy másik nézet szerint, melyet főleg a későbbi irod. tükröz, az életet az Isten adta lélek (ruah) tartja fenn; ha Isten megvonja az embertől v. az állattól a lelket, akkor beáll a halál (Jób 34,14; Zsolt 104,29; 146,4; Préd 12,7 stb.). De sem a nefes, sem a ruah nem olyan része az embernek v. az állatnak, amely a halál után is fönnmarad és leszáll az alvilágba (seol). Az alvilágba maga a halott megy le. A vallásos ember számára a halál olyan rettenet volt, amelyet csak a magas kor enyhített, amely Isten jóságát és hűségét bizonyította. E fölfogás összefüggött Izr. közösségi szellemével és szemléletével: Jahve elsősorban a nép egészének sorsát viselte szívén; irgalma és jósága az egyén iránt inkább csak a közösség tagjaként nyilvánult meg: a halál a kiszakadást jelentette e közösségből. Mindamellett idővel egyre erősödött a tudat, hogy az ember mint egyén is kedves Istennek, s ezzel a remény is fölébredt, hogy a halál nem jelentheti a véget (Zsolt 73,26). - A Bölcsesség könyvében az emberi természet hellén hatásra anyagi és szellemi részből állónak mutatkozik, a halál e kettő szétválása. Mindazonáltal a Bölcs-ben a halál hagyományos értelmezése is megtalálható. Így az általános héb. embertani fölfogástól eltérően a 3,1 a lélek (pszükhé) testen kívüli továbbéléséről beszél; a 9,15 Platón szellemében a halandó testet tehernek minősíti a gondolkodó szellem számára (vö. 8,19). Megszemélyesíti a halált a Zsolt 49,15; Iz 25,8; 38,18; Jer 9,20; Oz 13,14; Róm 5,12.14 stb. A megszemélyesített halálon a pestist kell érteni a Jel 6,8; a LXX-ban a Kiv 5,3; 9,3; Jer 21,7; Ez 14,21. - Az ÚSz-ben is a halál a bűn mellett az ember legnagyobb terhe, sőt egyenesen az embernek az Istentől való távolságát fejezi ki. Tovább élnek az ósz-i képzetek: a pneuma, ill. a pszükhé nélkül a test halott (Mt 2,20; 16,25; 20,28; 27,50; Mk 3,4; Jn 10,11.15.17; 13,37; Lk 8,55; 23,46; 1Jn 3,16; 19,30; ApCsel 7,59; 17,25; Jel 11,11; 13,15). Másrészt azonban a halál alapvetően új értelmet nyer attól, hogy Isten megtestesült Fia, a 'valóságos ember' Krisztus is halandó, és ezt Ő egészen a keresztáldozatig vállalta. Krisztus átélte a halálfélelmet és az elhagyatottság érzését (Mt 27,46; Mk 15,34). Föltámadása a halál legyőzése. halála és föltámadása megnyitja az ember előtt az örök életre vezető utat, és véglegesen megszünteti azt az űrt Isten és ember között, ami a bűn következménye. Jézus világosságot hoz azok számára is, akik a halál országának árnyékában ülnek (Mt 4,16). Megváltása és annak üdvöthozó kegyelme az egész személyt érinti minden emberi állapotában: betegségében, szenvedésében és halálában is. Aki hisz benne és a szeretet törvénye szerint próbál élni, meghal a bűnnek (Róm 6,2; 1Pt 2,24) és megszabadul a halál hatalmától (1Jn 3,14). -

Szt Pál ap. igehirdetésének alapja Jézus két nagy üdvrendi tette: halála és föltámadása. Az ap. az emberi létet az élet és a halál ellentétében látta. Ádám bűne miatt jött a világba a halál (Róm 5,12), és kényszerének mindenki alá van vetve. Az ósz-i törv. tehetetlen volt vele szemben, sőt amennyiben célján kívül szaporította a bűnt, azért a törv. szolgálata egyúttal a halál szolgálata is volt (2Kor 3,7). A törv-t a test tette erőtlenné, amennyiben kívánságai törv-szegésre indították az embert. Isten úgy készített megváltást, hogy Fia a bűn testéhez hasonló alakban jelent meg, de egyúttal már a lélek törv-ét is birtokolta. A lélek törv-e mentett meg bennünket a halál és a test törv-étől (Róm 8,2). Testünk ugyan még alá van vetve a fizikai halálnak, de a megigazult emberben ez már Krisztus halálában való részesedés, s a bennünk lakó Szentlélek a föltámadás biztosítéka. Ezt az ap. főleg a keresztségről szóló tanításban fejti ki. A keresztségi alámerítés jelképezi Krisztus sírbaszállását és föltámadását (Róm 6,3-6), ezért a szentségen keresztül egybenövünk az ő halálával és föltámadásával. Mindezt Isten ereje műveli bennünk (Kol 2,12). A megváltás misztériumába való beöltözésnek elsősorban erkölcsi követelményei vannak. Krisztussal együtt meghalunk a bűnnek, hogy Istennek éljünk. Aki azonban a test szerint él, az a halál útját választja (Róm 8,13). Amennyiben magunkon hordozzuk Krisztus halálát és föltámadását, annyiban megéljük a testi halál relativizálását, hiszen a halálban már benne van az élet ígérete. -

3. A keresztény hagyomány szerint a halál pillanatában a lélek elválik a testtől. Ez magában foglalja a test-lélek kettősségének és a lélek szellemiségének tanítását. A test és lélek szétválását azonban nem szabad úgy fölfogni, mintha a lélek egyszerűen elhagyná a testet és külön életet élne. - A halál annyiban büntetés, amennyiben Isten kegyelmi adománya kezdetben megadta az embernek a képességet, hogy ne haljon meg, hanem más módon költözzék át az örök életbe. E kiváltságot azonban az első ember maga és utódai számára elveszítette. A megigazulás annyiban veszi el a halál büntetés jellegét, hogy tudatosítja a Krisztus halálában való osztozást és a vele való föltámadást. Az Egyh. tanítja a halál egyetemességét is, az ÓSz Hénochról és Illésről szóló elbeszélése nincs ellentétben e tétellel. Mindkettő arra utal, hogy Isten az igazat különleges gondviselésében részesíti. Ha Krisztus vállalta a halált, akkor föl kell tételeznünk Mária halálát is, bár őt nem terhelte az áteredő bűn. Az örök életbe való beöltözéshez szükséges valamilyen átalakulás, amely lényegében egyenlő a halállal és a föltámadással (1Kor 15,51). - A halál a földi élet végleges lezárása, melyben az ember sorsa örökre eldől (DS 854, 1000, 1070, 1488). A ker. hagyomány tehát tagadja a lélekvándorlást és az újra kezdődő világciklust (apokatasztaszisz) is. - A halált úgy kell vennünk, mint ami az egész embert érinti, nemcsak a testet. A halál csak ilyen értelemben lehetett Krisztus áldozata: odaadta egész emberségét engedelmességből; csak így lehet számunkra is a cél kapuja, az üdvösségbe való beöltözés, ill. mindennek elvesztése a kárhozatban. Ezért a halál engedelmes elfogadása a személynek sokkal radikálisabb döntése, mint bármilyen más erkölcsi tette. A test és a lélek elválásáról annyiban beszélhetünk, hogy a lélek mint szellemi életprincípium más viszonyba lép azzal, amit testnek mondunk. Ennél többet nem állapíthatunk meg róla. Azt is mondhatjuk, hogy a halál a tudatos ember földi vége, amely létének értelmét és célját érinti, nem pusztán olyan jelenség, amely elénk állítja a test tehetetlenségét. Az embernek mint Isten teremtményének végérvényessége fejeződik ki a halálban, s a teol. nyelvnek ezt érzékeltetni kell. A lélek különben is a test egységesítő, éltető princípiuma, s ezért a személy kifejezője is. A földi élet folyamán a test anyagi része állandóan cserélődik, s az új részek mindig uabba a kapcsolatba kerülnek a lélekkel. A lélek viszont nem a platoni fil. szerinti külön, független létező, amely börtöneként éli meg a testet, hanem olyan szellemi princípium, amely lényege szerint a testre irányul, s ezt a jellegét a halálban sem veszítheti el, de titok marad számunkra, hogy ez a jelleg a föltámadásig hogyan realizálódik. K. Rahner lehetségesnek mondta, hogy a lélek az egész kozmoszra támaszkodik, pánkozmikus lesz, de mivel a túlvilági élet termfölötti, vagyis olyan többlet, ami a kozmoszban nincs meg, azért ott kegyelmi hatásokat is föl kell tételeznünk. Annál inkább, mivel az ember már itt a földön a kegyelem hatása alatt él. A kegyelem valójában a föltámadt Krisztus élete bennünk, tehát már azt a megdicsőült állapotot képviseli, amely az üdvösség létezési formája. Ha föltételezzük a lélek kitárulását az egész kozmosz felé, akkor pl. a tisztulás folyamatát úgy is fölfoghatjuk, mint megélését annak, hogy a lélek milyen diszharmóniában áll még az Istentől elgondolt világrenddel és üdvrenddel. Éppen ezeket a hiányokat kell még rendbehoznia. - A halál lényeges jegyei: a végérvényesség és a beteljesedés. Nem egyszerűen az ember létének vége, nem is átlépés a túlvilági életbe, hanem az idővel szemben az örökkévalóság kezdete, már amennyiben az örökkévalóságban kezdetről beszélhetünk. A földi vándorlás befejezését sem gondolhatjuk el csupán úgy, hogy az élet Isten rendelkezéséből a halállal véget ér. Ez nem volna elég érv a lélekvándorlás tana ellen. A biológiai halált inkább úgy kell néznünk, mint a sajátos emberi szabadsággal összefüggő eseményt, ahol az ember önértelmezése végérvényes lesz, és ahol az ember vállalja az elkerülhetetlen emberi sorsot is. A végnek ebben a tudatában az ember szabadon dönt magáról, ill. elfogadja kilétét, ahogy azt egzisztenciálisan és erkölcsileg megélte. Az elfogadásban benne van egy lehetséges ítéletnek az elfogadása v. visszautasítása is, s a hívőt éppen itt segíti az a tudat, hogy az irgalmas Isten elé kerül, aki nem csupán gyarlóságait akarja számonkérni, hanem erényeit jutalmazza. Az ember tehát egyrészt tehetetlenül kénytelen elfogadni a halált mint a jelen élet végét, másrészt kifejezheti benne önmagát, és azt akkor saját halálává teheti.

A halál másik vonása az, hogy magán viseli a homályt, a bizonytalanságot. Lehet elszenvedés és lehet személyes tett. Kifejeződhet benne a megsemmisülés és a valamivé válás, a büntetés és a jutalom. Lehet osztozás Jézus halálában és lehet a magárahagyatottság alkalma. Éppen ebben a teremtményi bizonytalanságban van meg az alap a hit és a kegyelem befogadásához, ill. fölébresztéséhez. A halálban benne van az elszakadás nemcsak a földi értékektől, hanem magától a léttől is. A term-ben nincs olyan erő, amelybe bele lehetne kapaszkodni. A meghalás tehát kifejezi a term. ősi esetlegességét és tehetetlenségét. Mivel az ember a lét elvesztését idegennek, ellentétesnek érzi, azért a halálban kifejeződik a büntetés is. Ezt nevezi a kinyilatkoztatás az áteredő bűn következményének. A ker. hit azzal jön segítségünkre, hogy beavat Krisztus halálába és föltámadásába. A hit és a kereszténység Krisztushoz, az élet szerzőjéhez kapcsol, és ez az egyetlen biztosíték az örök élet mellett. A kegyelemközlő eszközök, főleg az Oltáriszentség, az élet kenyere annak a biztosítéka, hogy a hívő ember valóban az Úrban nyugszik el. A szentek szóhasználatában a halál az Isten követe, Assisi Szt Ferencnél a halál az ember testvére mint Isten akaratának hordozója (Naphimnusz). ars moriendi -

4. Az erkölcsteológia a haldoklóval és a környezetével kapcsolatos magatartásformák és normák megítéléséhez elfogadja és figyelembe veszi a tud. által megállapított kritériumokat, melyek a halál beálltát bizonyítják (eutanázia, szervátültetés). Az ember az egyetlen élőlény, aki tud halandóságáról és a halálról. Földi életének felelős formálásával kell eljutnia végső céljához, Istenhez. A földi életet, mint egyszeri lehetőséget ajándékul kapta, hogy a véges időben az örök és vég nélküli életét megszerezze. Hogy ennek a lényeges feladatnak teljesítéséhez elég idő állt-e rendelkezésre, azt egyedül Isten, az élet kizárólagos ura és az örökkévalóság ajándékozója tudja: ezért nem szabad az embernek sem a saját, sem felebarátja halálát szándékosan előidéznie v. siettetnie. Az ember nem rendelkezhet sem a maga, sem mások élete v. halála fölött. Ezért súlyos bűn a gyilkosság és az eutanázia minden formája, de a halálnak az a felfogása is, mely azt a még élvezendő élet abszurd végének látja, ill. szabadulásnak a már értelmetlennek tekintett létezéstől. - Hívők részéről a halál közeledte megköveteli, hogy tudatuknak teljesen birtokában legyenek, amikor bizonyos cselekedeteket elvégeznek, különösen a kiengesztelődést jelentő találkozást Istennel a bűnbánat szentségében. Emellett a halál közeledtével időszerűvé válik az ember családja iránti kötelességeinek teljesítése, esetleges jogi ügyek elrendezése, harmadik fél iránti lekötelezettség megoldása stb. (végrendelet). - A halálban véget ér az az idő, amit az ember érlelődésére fordíthatott: alapállása Isten és környezete iránt állandósul, végérvényes lesz. A ker., aki a kinyilatkoztatásból ismeri hivatását és tudatában van annak, mit jelent ennek az életfeladatnak teljesítése v. elmulasztása, azt is tudja, hogy a halállal nemcsak az átmenet vár ránk a várva várt hazába, hanem utolsó ítélet (ami a kárhozat is lehet) és a végső tisztulás is (tisztítótűz).

Minap hallottam, hogy a halál az élet beteljesülése.

Vigyázzunk magunkra, hogy sikerüljön megöregednünk, aztán már nem kérdezzük, hogy miért kell meghalnunk, hanem várjuk azt felkészülve.

Szerintem a halál az, ha elüt egy autó, ha vízbe fulladunk, vagy valami értelmetlen dolog miatt hagyjuk itt az élővilágot.

Egy elöregedő, törékeny, meghibásodó testben nem lenne célszerű örökké élni, nem éri meg. A biológusok tudják, hogy vannak olyan élőlények, amelyeknek olyan a szaporodása, hogy gyakorlatilag önmagukat teremtik újra, tehát biológiailag örökéletűnek is nevezhetők. De ez több energiát igényel (a javítgatások miatt), mint a többség által választott kétnemű szaporodás.

Másrészt meddig akarod ugyanabból a nézőpontból szemlélni a világot? Nem lenne unalmas, ha 500 év múlva is itt élnél, és ugyanúgy járna az agyad, ugyanazt fújnád? Bocs, nem bántalak, de szerintem nagyon jó úgy, ahogy van, az információ (érzelmek, tudás, tapasztalatok)nem vesznek el, de ez a kérdés messze vezet.

Mivel a vallás szekcióban tetted fel a kérdést, gondolom a halál élettani, biokémiai és sejttani része nem érdekel.

Ügyeletes lélekpurgálásra meg itt van az oldalakat bekontrolcéző fanatikus elvtárs, ha van türelmed, olvasd végig a maszlagját.