Miért olyan visszataszító sokszor az istenhit (benne a kereszténység) a legtöbb embernek?

Ez itt eléggé tömör meghatározás:

"A keresztények ájtatos, istenfélő, emberbarát álarca legtöbbször kétszínűséget takar, akik úgy tesznek, mintha egy kis boldog közösség részei lennének és mintha ők lennének a jók, a többi (nem keresztény elvűek) és esetleg ateisták pedig a bűnös és "pogány" külvilág, mely csak rossz hatással van őrájuk. És csak ők a szentségeik által juthatnak a mennybe az istenhez. Na ettől az ostoba utópisztikus idilltől van hányingerem."

Ettől a felsőbbrendűségi tudattól nekem is hányingerem van. Éppen azért, mert Krisztus-követőnek tartom magam, akinek nincsen semmiféle előjoga, érdemei alapján a nem hívőkkel, vagy más vallásúakkal szemben. Számomra nem "ciki" ővelük gondolatot cserélni. Azt vallom (és következetesen teszem, ahogy tudom), hogy küldetésem lebeszélni a többieket is a "magas lóról". Szerintem, az "istenfélő arc" legtöbbször álarc, mert ha nem sikerül a nemes jellem tetteit megvalósítani, akkor "látsszunk legalább a külsőségekben istenfélő, happy, áldott, megszentelt embernek!" Azért nehéz ennek a képmutató állapotnak a felismerése, mert ez már egy standard viselkedési mintává vált az egyházi közösségekben. Belül alig tűnik fel.

Éppen ezért van gyógyítóan kiábrándító hatása a másként gondolkodókkal folytatott eszmecserének. Stílszerűen, egy közismert bibliai személy viselkedésére hívom fel a figyelmet: ő volt az, aki kereste a tisztátalan, a kiközösített, a beteg, a nyilvánvalóan bűnös, nem mintahívő, a pogány vallású, a hitehagyott, a megszálló római hatóság számára vámot szedő emberek társaságát. Nem azért, hogy különbnek érezze magát náluk, hanem, mert a saját bőrén is érezte az elit farizeusok, a "tudós" betűrágó írástudók megvetését, kiközösítését, és azok álnok képmutatását. Gondolom, rá lehetett ismerni, akire célzok. Hol jár vajon ettől a gondolkozástól és azonosulástól a mai keresztény átlag?