Miért nem fogadják el egymás istentiszteleti formáját az egyéb keresztény irányzatokhoz tartozó hívők? Miért kell kirekesztőnek lenni az esetleges külsőségek miatt?

Történelmi egyházban nem vagyok megkeresztelve, hanem egy protestáns kisegyháznál merítkeztem be felnőttként.

Tehát a családomból hit tekintetében nem hoztam magammal semmit, hanem magam kerestem-kutattam ki a dolgokat. Először valami miatt a protestáns vonalon indultam el, olyan közösségekbe jártam évekig.

Majd azt követően elindultam keleti tanok felé és a hinduizmus (NEM a krisnás mozgalom!) egyik irányzatát követtem, részt vettem hindu templomi szertartásokon Indiában egy tanulmányút során. Ott otthon éreztem magam, ellentétben a protestáns keresztény közösségekkel.

Jó ideje figyelmem ismét a kereszténység felé fordult. De ezúttal a római katolikus irányzat felé. Nagyon elmélyültem benne, sokat olvastam róla.

És két-három hete el is látogattam egy vasárnapi misére.

Az élmény, amit ott kaptam: feledhetetlen! Ekkor ismét azt éreztem, hogy "itthon vagyok". Nem zavartak a szobrok, tudva, hogy NEM azokat imádjuk, nem zavartak a Mária-énekek, hiszen csodálatos a hangzásuk, a gyertyafény pedig annyira meghitté tette a kis templomot és az istentiszteleti alkalmat, hogy az leírhatatlan szóval.

Én ebből arra következtettem, hogy mindenki számára másra van szükség, hogy megérezhesse a jelenlétet, hogy Isten megérintse.

Van, akinek a puritán (egyszerű) református imaház és az ahhoz tartozó énekek jönnek be, van akinek a görög katolikus ikonosztázs (ami nekem pl. túl sok külsőség tekintetében) és van, akinek a római katolikus templom (pl. nekem). Tehát kinek mire van szüksége az elmélyüléshez, attól függően kellene megválasztania, hogy melyik irányzathoz akar tartozni és azt követni hűségesen, de anélkül, hogy kritizálnánk, bírálnánk a többi irányzatot.

Ugyanis Isten Egy van, és minden ember saját természetének megfelelően közeledhet hozzá Jézuson keresztül.

Az egészben az az érdekes, hogy még mielőtt a protestáns közösségbe elkezdtem volna járni, már akkor támadtam a katolikusokat...olyan hitvita területén, ha lehet így fogalmazni. Így még misére se voltam hajlandó ellátogatni kívülálló, szemlélőként sem.

De az említett legelső alkalom, az tökéletes volt, szavakkal leírhatatlan, és most már tudom, hogy talán hibáztam, amikor alapból elutasítottam a katolicizmust. Ugyanakkor talán szükségem volt a kerülőutakra, hogy most már ismerettel és ne csak fanatikus vak hittel járjak közösségbe, mert "kell" vagy "illik". Hanem egy tudatos, elmélyült lelki életet szeretnék élni.

Mit gondoltok a leírtakról? Ti hogyan látjátok e témát?