Katolikusok, hogyan tértetek meg?

Amíg Máriát fogod keresni, addig Istent nem fogod megtalálni. Istenhez kell imádkozni, nem Máriához, Istentől kell kérni a megtérés gyönyörűségét. Azt hiszem a katolikus egyház ezt valahogy elfelejti közölni a hívekkel.

A megtérés nagyon jó, mint amikor szerelmes lesz az ember. Kívánom minden katolikusnak, hogy ezt átélje.

Katolikus vagyok és megtértem. 20 éves koromban megnéztem a Názáreti Jézus c. filmet. A film leforgása alatt az Úr átalakította az életem. Megszabadított minden bűnös szokásomtól és új életet adott. A Biblia lelki táplálékom naponta azóta is.

Csak azért írtam le, hogy megnyugtassam a protestáns testvéreimet, hogy vannak katolikusok, akik átadják az életüket az Úrnak. Egyébként gondolkodtam, hogy protestáns felekezetet választok, mert a protestáns "lelkiség" az egyszerűsége miatt közelebb áll hozzám, de pontosan ezek az ítélkezések, amit egyesek tesznek taszítanak a protestantizmustól.

Sziasztok!

Ami engem illet, boldogult katolikus koromra visszaemlékezve, egyetlenegy olyan eset nem volt, hogy a pap megtérésre buzdított volna.

A Katolikus Egyházban sajnos nincs megtérés, pedig a SzentÍrás nagyon sok helyen beszél ennek fontosságáról.

A katolikus vallást követők túlnyomó többsége "beleszületett", és/vagy "úgy nevelték". Ugyanez a helyzet a vízkeresztséggel is: "csak úgy jött" (csecsemőkorban).

Jézus viszont nem erről beszélt: "Térjetek meg ÉS keresztelkedjetek meg" - tehát nem lehet egyikbe se beleszületni, hanem meg kell(ene) tenni és azt is bibliai módon ugyebár...

Nem, a katolikus hívőknél szó sincs ilyesmiről: a kereszténnyé válás alappillérei teljesen hiányoznak.

A katekizmusukat (vagyis a hitvallásukat) is csak elenyésző számban ismerik, ismereteik népi hiedelmekből fakadnak, amit kiegészítenek a miséken hallottakkal...

És régóta nem a SzentÍrás meghallása és befogadása áll a középpontban. Számukra a "tanítói" egyház állásfoglalása sokkal fontosabb. Na, így születtek meg a Mária-tanítások, a védőszentek tana, a purgatórium, stb. - mind-mind olyan tanítások, melyek még köszönőviszonyban sincsenek a SzentÍrással.

Jézus sohasem mondott olyat, és a kereszténység korai apostolai: Pál, Péter, Jakab, Júdás, János SEM mondtak olyat, hogy a Szentséget képeken, szobrokon, gyertyákon keresztül lehetne megközelíteni, és nem hallottak Mária - Istenhez hasonló - titulusairól sem.

Nekem erről a Márk 7/7-8 jut eszembe.

Sajnos teljesen ideillik.

Ez minden.

Mondom ezt úgy, hogy sokáig voltam katolikus; tehát van némi rálátásom a dolgokra.

@ ma 00:54 - 12-es válaszadó

Köszi hogy válaszoltál.

Engedd meg hogy pár szóval kifejtsem én is az érvelésemet.

Szóval, részemről nem tagadom, hogy a film nézése közben Isten Szent Szelleme által más emberré lettél. Isten Kenete ma is működik, és csodálatos dolgokat képes megtenni az emberrel.

Annak is örülök, hogy a Bibliát tápláléknak tekinted - hiszen ahogy Jézus mondta, nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden Igével, ami Istennek a szájából származik -, és ezt napi rendszerességgel magadhoz is veszed.

Viszont gondolj arra is, hogy amennyiben valaki ténylegesen átadja az életét az Úrnak - főleg Te, aki azért napi rendszerességgel olvasod a Bibliát -, azért van mit újra gondolni.

Nevezetesen azt, hogy a megtérésed bibliai volt-e.

Mi a helyzet a vízkeresztséggel (és itt nem csecsemőkeresztségre gondolok, mert a SzentÍrás nem erről beszél)

Mi a helyzet a Szent Szellem-keresztséggel?

Különben ne az ítélkezést lásd a protestanizmusban.

A protestanizmus jóval több ennél: arról szól, hogy Krisztus követését a SzentÍrásban és a Szent Szellem figyelésében (és tanulmányozásában) látják, de olyan tanításokban soha, amik ezeket nem követik.

A protestanizmus Jézusban, mint IGÉT látnak (lásd János ev 1. fejezet), és úgy tekintenek a SzentÍrásra, mint legfőbb tekintélyre, és így a kereszténység alapjára.

Olyan tanításokat viszont teljességgel elutasítanak, amik nem állják meg a helyüket a SzentÍrásban (lásd: pápaság intézménye, Mária-titulusok, védőszentek tana, purgatórium), és azt is, amik fizikálisan próbálják megragadni a szentséget (lásd: keresztvetés).

Nem vonom kétségbe, hogy sok katolikus van, aki azt hiszi, hogy átadta magát Istennek, viszont ha a kereszténnyé válás alappillérei (megtérés, vízkeresztség, Szent Szellem-keresztség) hiányoznak, valamint ha az illető olyan tanításokat követ, ami teológiailag abszurdum (mivel a SzentÍrás függvényében megengedhetetlenek), akkor NAGYON NEM JÓ úton halad az illető).

Nagyjából ezek azok, amin érdemes elgondolkodni.

Üdv: kzs

" A megtérés Isten ajándéka és egy pillanat alatt is megtörténhet. Amiről te beszélsz az törekedés arra, hogy Istennek tetszően éljünk.

Viszont én úgy látom, hogy katolikusoknál nincs megtérés. Ez azért elkeserítő."

Csak annyiban értek egyet, hogy a megtérés Isten ajándéka. De az ember élete egy folyamatos utazás az örök boldogság felé, és az ember sokszor letér a helyes útról. Ezért kell mindig folyamatosan megtérni. Olyan nem létezik, hogy egyik napról a másikra felkel valaki és megtért, aztán onnantól kezdve minden jó.

Amúgy nem kéne ítélkezni, hogy a katolikusoknál nincs megtérés. Ezt általában azt mondja, akinek fogalma sincs arról, hogy mi az Egyház és mi a tanítása és pár eset alapján általánosít, pedig "farizeusok" mindenhol vannak. Én sem mondom katolikusként, hogy nincs megtérés a protestánsoknál, vagy a Jehova Tanúinál vagy a Hit Gyülekezeténél. Nem mondhatok ilyet, mert ilyen mélységbe csak Isten láthat bele.

Mivel a katolikus egyházból indultam, ezért tudom mik a tanítások. Attól mert valaki ismeri a Bibliát és olvassa minden nap, az még nem farizeus. És bizony van egyik pillanatról a másikra megtérés, több ilyen embert ismerek, én is közéjük tartozom.

Nem az egyházhoz kell ennyire hűségesnek lenni, hogy bármi áron, még értelmetlen sértegetések árán is véditek, hanem Jézushoz. Nem az egyház fog megmenteni, hanem Jézus. Ha azt látnám, hogy a saját gyülekezetem elfordul Jézustól és valami más, teljesen Biblia ellenes tanításba kezdene, akkor egy szó nélkül ott hagynám, mert bár a közösség nagyon fontos, de a tiszta tanítás méginkább.

15 éves lány vagyok, a dolog pedig idén, kb. 3 hónapja történt. Kamasz vagyok, és szerintem a kamaszkor remek indok arra, hogy miért lehetetlen, hogy valaki azért higgyen valamit, mert azt nevelték bele. Az ember (én legalábbis) mindent 20-szor megkérdőjelez ilyenkor, amit a szülei mondtak, vagy tanítottak neki. Annak ellenére, hogy egy fiatalokból álló katolikus közösség tagja voltam, az istenkapcsolatom kb. a nullán tengett, nem tartottam fontosnak, és a létezésével kapcsolatban is kételyek merültek föl bennem. Aztán ezzel a kis csapattal elmentünk egy hétvégi lelkigyakorlatra. Korábban több lelkigyakorlaton is voltam már, de ez különleges volt: nagyon sokat gondolkodtam, és imádkoztam akkor, és nagyon megérintett az egész, a korábbiakhoz nem hasonlíthatóan. Volt egy alkalom, amikor egymásért imádkoztunk, illetve külön-külön, minden emberre időt szánva - mindenkiért. Amikor értem imádkozott 15 ember, az nagyon különleges érzés volt. Isten nagyon gyengéden megszólított. Pedig ez még csak a dolgok eleje volt. A lelkigyakorlat előtt nagyon komoly problémáim voltak az önkielégítéssel, minden nap szenvedtem tőle. Azóta eltelt 3 hónap, és soha. Mi ez, ha nem hatalmas Istentől származó kegyelem?

A lelkigyakorlatról hazaérve másnap ismét iskolába mentem. Aztán leültem a közeli téren egy padra, és imádkozni kezdtem. Egy ismerős megszakított. Miután elváltunk, én hazamentem, és otthon megpróbáltam megismételni az imát. Azt hiszem, talán olyan lehetett, mint mikor egy szerelmes találkozik a rég nem látott párjával. Ömlöttek belőlem a szavak, megteltem örömmel. A lelkigyakorlat alatt, és az után is rengeteget vívódtam azon, hogy vajon teljesen át merjem-e adni magamat, az életemet Istennek? Talán egyszerű dolognak tűnik ez, de én éreztem a dolog felelősségét (nem akartam Neki olyan dolgot ígérni, amit később nem tartok be), és ezért hosszúnak tűnő ideig nem mertem megtenni. És végül is megtettem. Szinte nehéz volt elszakadni Isten közvetlen közeléből, de lassan hozzáláttam a tanulásnak. Nem is tudom miért - az irodalommal kezdtem. Csak annyi volt a feladatunk, hogy elolvassuk a következő óra anyagát - Szent Ágoston Vallomásainak Kerti jelenetét. És amikor olvastam, alig hittem a szememnek, alig fogtam fel - ugyan azt olvastam, amit percekkel azelőtt átéltem. Azt a vívódást, amit Szent Ágoston is leír. A történetnek jelentős motívuma a "Tolle, lege!" felszólítás. Úgy éreztem, csak ez hiányzik az én történetemből, így a Szentírásért nyúltam. Talán felesleges lenne ezt elmondanom, mert igazából úgy érzem, az adott résznek személyes üzenete van, de Sír 47,16-nál nyílt ki. Ez volt az egésznek a tetőpontja...

Én úgy gondolom, hogy ha valaki valamit meggyőződésből hisz, azt valamilyen megtérés-élménynek kell megelőznie, ami pedig hatalmas Isteni kegyelemből fakad. Az, hogy valaki esetlegesen gyakorolja a katolikus hitét, annak ellenére, hogy ezt a kegyelmet még nem kapta meg, de megkapni reméli, szerintem tiszteletre méltó.

Aki pedig valamiféleképpen annak ellenére vallja magát katolikusnak - kereszténynek - hogy ezt a kegyelmet nem kapta meg, és erre nem is számít, azért szerintem inkább kellene imádkozni, mint itt megvitatni, hogy milyen - elvileg keresztények vagyunk, nem?...