Ti mit gondoltok, mi lesz veletek a halálotok után?

Nagyon érdemes végignézni:

[link]

Ha eltemetnek megesznek a kukacok, ha elhamvasztanak pur, isa, es hamu vagymuk.

A többit én csak humbugnak tartom. Addig él a lelked, amíg gondol rád valaki. Ha kihalnak az ismerőseid, akik szerettek, megszűnsz létezni gondolatban is.

A testünk elenyészik, a tudatunk megszűnik, lélek meg nem létezik.

Egy ateista

Új testben születsz le.

Ezt egyre több minden támasztja alá, bár tudományosan bizonyítani nyilván lehetetlen.

Ez független attól, hogy van-e Isten vagy nincs.

Remélem újjá születek. Csak az a baj, hogy nem emlékszem a mostani életemre, így abból nem okulhatok.

Meg hát kérdés, hogy én döntöm el, hogy mikor és kinek a testébe születek újjá, vagy nem?

Mert a jelenlegi életem mindkét kategóriába elfogadható lenne.

Szia!

A halál a Biblia szerint a „kapcsolatok szétesése”, mert felbomlik az az „összetétel”, amely az emberi személyiséget, kinek-kinek a saját, egyedi énjét alkotja. Az emberi lény felépítéséről így ír a Szentírás:

„Formálta az Úr Isten az embert a föld porából, és lehelte az ő orrába életnek leheletét, s így lőn az ember élő lélekké.” (I.Mózes 2,7). Tehát elvész, vagy visszavonatik az „élet lehelete”, ajándéka. Ennek következtében az „élő lélek” azonnal eltűnik, megszűnik létezni. A test pedig felbomlik, porrá lesz. Így jelentette ki Isten a halál valóságát az embernek mindjárt a bűneset után: „Por vagy te, és ismét porrá leszel.” (I.Mózes 3,19) Az Istentől nyert „élet lehelete” nélkül nincs élő lélek, emberi személyiség, hanem csak por, holt anyag. Nem azt mondja a fenti ige, hogy a test lesz porrá a halálban, hanem hogy „te magad vagy por” és „leszel ismét porrá”, mert nem is létezel önmagadban, Isten nélkül.

A Biblia szerint nincs a testtől különválasztható és a halál után tovább élő, halhatatlan lélek. Sokan fő keresztény hittételnek tekintik a lélek halhatatlanságát, vagyis a lélek azonnali továbbélését, illetve túlvilági életét a halál után. A középkori keresztény egyházban lett uralkodóvá ez a nézet, és a XVI. századi reformáció nyomán született protestáns egyházakban is nagyrészt megmaradt ez a felfogás, főleg az egyháztagok tömegei szintjén. Teológiai szinten azonban mind a katolikus, mind a protestáns egyházakban egyértelmű a megállapítás, hogy a lélek halhatatlanságának gondolata idegen, pogány forrásból jött be a kereszténységbe, főként egy ókori filozófiai irányzat, az ún. újplatonizmus közvetítésével.

Az első halál még nem a személyiség végleges megsemmisülése a Biblia szerint. Isten igazsága, erkölcsi világrendje azt kívánja, hogy minden ember elszámoljon az élet ajándékával és az Isten által neki felkínált kegyelmi lehetőségekkel, akár jól, akár rosszul használta fel ezeket. Az összes ember megítélése és az egész földi, emberi történelem kiértékelése pedig csak a történelem végén, egyszerre történik meg minden emberre nézve, Jézus visszajövetelekor, illetve az ún. utolsó ítéletkor. Erre az ítéletre – amely azonban nem egy pillanat, hanem egész folyamat – minden ember feltámad a Biblia tanítása szerint. Maga Jézus Krisztus mondta egyértelműen:

„Eljön az az óra, amikor mindazok, akik a koporsókban vannak, meghallják az Ő szavát, és kijönnek. Akik jót cselekedtek, az élet feltámadására, és akik a gonoszt művelték, a kárhozat feltámadására.” (János 5,28–29)

Akik az élet jogának örök elveszítésére ítéltetnek ekkor, azokat sújtja az ún. második halál, vagy a kárhozat halála. Ez a végleges megsemmisülés, az örök halál.

Az ember úgy éli át a halál és a feltámadás közötti állapotot és időt, mint egy alvást. Mind az Ó-, mind az Újszövetség egyaránt ezt a hasonlatot alkalmazza:

„[A halottak] az egek elmúlásáig sem ébrednek, nem költetnek fel az ő álmukból.” (Jób 14,12)

Pál apostol írja: „Nem akarom..., hogy tudatlanságban legyetek azok felől, akik elaludtak, hogy ne bánkódjatok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük. Mert hisszük..., hogy Isten előhozza azokat, akik elaludtak.” (I.Thesszalonika 4,13–14)

Az egyetlen reménység a haláltól való szabadulásra nézve az, ha annak okozójától, a bűntől szabadulunk meg a megváltó Krisztus kegyelme által.

Mert így már jelenlegi, földi életünkben „átmegyünk a halálból az életre”. Az utolsó ítélet felmentő ítéletéig mi sem szabadulhatunk meg ugyan a haláltól, de az „örök életük már megvan” (János 5,24). Jézus visszajövetelekor „mint utolsó ellenség töröltetik el a halál” számunkra (I.Korinthus 15,26).

Aki Krisztus által bűnbocsánatot nyer, és teljes hitbeli igyekezettel halad az igazzá válás útján, az nem fél a haláltól. Íme Jób (i. e. 2000 körül élt) vallomása a messze régmúltból:

„Mert tudom, hogy az én Megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll. Miután ezt a bőrömet megrágják, nem e testben látom meg az Istent, akit magam látok meg magamnak, az én szemeim látják meg őt, nem más.” (Jób 19,25–27)

„Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg..., mert megnyugosznak fáradságuktól, és cselekedeteik követik őket.” (Jelenések 14,13)

Üdv. Péter