Hogyan kérjek Istentől valamit ha az sem biztos hogy ahhoz az Istenhez imádkozom aki van?

Legyél spontán,Pl:... Hé, te ott fenn, isten! Segítsél már nekem, mert.... bajom van és már csak te rád számíthatok! Cserébe elégetek, vagy elások egy szép, egészséges almát, hogy valamit valamiért. Tudom, hogy nincs szükséged rá, de azért mégis. Előre is kösz!

Nem kell vallásokat, meg imákat mormolni, hanem egyszerűen beszélsz hozzá. Ha meghallja, akkor talán segít (már ha van), ha meg nem... akkor is csak egy almát vesztettél.

Isten mindig hall téged, de a válasz csak Jézus áldozata miatt 'garantált', hogy úgy mondjam.

Jézus Krisztus áldozatát kell neked saját döntésedből elfogadnod, és akkor léphetsz igazi kapcsolatba Istennel. De ez egy olyan élő kapcsolat lesz akkor, mintha egy másik emberrel lenne, akit látsz! :)

De előre szaladtam. Előbb meg kell értened, hogy hogy jön az egészbe Jézus, és miért nem fordul el az emberektől Isten, még ha imádkoznak is:

Az első, hogy minden ember bűnös. Ezt magadról is el kell ismerned. A Biblia azt mondja, hogy "mindenki vétkezett, és híjával van az Isten dicsőségének" (Róm 3,23) Utána pedig azt mondja, hogy "a bűn zsoldja (büntetése) halál" (Róm 6,23). Azt is mondja, hogy a bűn az, ami elválaszt Istentől. Isten tökéletes, és benne nincsen bűn. És undorodik a bűntől, rá sem tud nézni. Ezért esik nehezére meghallgatni a bűnös embert.

Viszont itt jön a képbe Jézus. Mert Isten nem szerette volna, hogy mindenki meghaljon, akit teremtett, ezért itt van a "bűn zsoldja halál" mondat második fele: "az Isten kegyelmi ajándéka pedig az örök élet Krisztus Jézusban, a mi Urunkban." (Róm 6,23)

Azt mondja Isten, hogy Jézus az ő Fia. És azt mondja, hogy az ő áldozata, a kereszthalála elég neki, hogy elnézze az összes bűnödet! Ebben kell hinned, hogy ez igaz. Hogy Jézusról Isten valóban azt mondta, hogy a fia, és hogy Jézus halála valóban kifizeti a bűneidért járó büntetést.

"Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen." (Jn 3,16)

Ebben a mondatban csak egy feltétel van: 'aki hisz őbenne'. Ezért mehet mindenki Istenhez, de csakis az, aki Jézusban hisz, és hiszi, hogy minden amit ő mondott, azt Isten mondatta vele. Jézus pedig ezt mondta:

"Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam." (Jn 14,6)

És így Isten már bűntelenként tud rád tekinteni, és így meg is hallgat, szívesen fordul feléd, mert már nem lát bűnösnek - hanem az ő Fiát látja benned, akiben azt mondta, hogy "gyönyörködik".

Bennem is gyönyörködik? X)

Jó má' nekem!

A bibliai isten is ugyanaz. Biztos olvastad már a tízparancsolatot... Az első az, hogy egyedül őt ismerd el istenednek, ne legyen más "előtte", vagyis nála magasabb nincs, ez ő.

Sehol nincs olyan, hogy el kell tudnod képzelni, vagy tudnod kell, hol van, mit csinál... Olyan sincs, hogy meg kell személyesíteni, bár minden kétséget kizáróan akármit mondasz rá, bizonyos értelemben igaz rá. De sokan lepontoznak majd ezért, pedig így igaz. Így igaz, mert semmi nincs, ami nem Isten. A fejedbe épített rögtönítélő bíróság nagy erőkkel ellene lehet ennek, de a tény tény marad. Valahol ő maga az is, aki gonosz dolgokat visz véghez, de persze nem Ő az személyesen, hanem csak annyira, amennyire te vagy Isten maga: fogalmad sincs az egészről, te te vagy és kész - szerinted. Fontos határ ez, hogy a különállásod illúziója tökéletes. De azért jó tudni, hogy csak ennyire vagy Isten tenyerén, hogy nem is lehet másképp, sose volt, és sose lesz másképp. Aki szán időt arra, hogy ezt mélyen átérezze, az képes lehet halványan felfogni, mekkora ajándéka ez a teljes létezésnek, hogy még a leggonoszabb is annak köszönheti élete következő másodpercét, hogy Isten folytatja a dolgok fenntartását, és ő is maradhat.

Valahogy úgy érdemes ezt elképzelni, hogy ami csak létezik, mind-mind a Mindenható figyelmének fókuszában van. Rettentő sokat lehet elmélkedni ezen az egy gondolaton, főleg a pár éve feltűnt ijesztő kvantumfizikai kísérletek tükrében. Az a létezés, hogy Isten határtalan "képzelete" fenntartja az egész teremtett világot, az utolsó kósza kvarkig. Lehet ezt elutasítani, de attól még így van.

Tehát bármit is kérsz Istentől, nem kell messzire menjen. Igazából egyedül Isten hallja azokat a néma imákat, amik valóban megszületnek az emberben, tehát nem csak motyog valamit, hogy mit szeretne, vagy minek örülne.

Az, hogy nem érzed személynek, reális. Igazából ahogy te se vagy csecsemő, ő se személy. Képes rá, és kénytelen néha valamennyire személybe sűrűsödni, hogy más, személybe kövült teremtményeknek valami érthetőt villantson...

Ha az a kérdés, hogy hogy nevezd, szerintem az a jó válasz, hogy próbáld egyértelműsíteni, ha akarod, de elég, ha tudod, hogy arra gondolsz, aki minden fölött áll.

Az ima igazából nem a fő kapcsolatod vele. A legfontosabb szál az, amit te teszel érte, és ez válasz az összes többi kérdésedre. A legelső, amit tehetsz érte, az annyi, hogy felajánlod magadat jobbkéznek. Tegyen veled bármit, elfogadod, mert tudod, hogy a legjobb az, amit ő tesz. Miután így "neki dolgozol", és semmilyen kétely nem merül fel benned vele kapcsolatban, akkor jönnek az érdekességek. Aztán megijedsz, és elmúlnak, de még a megtörtént furcsa "véletlenek" is hirtelen megmagyarázhatók racionálisan. Aztán rájössz, hogy talán mégiscsak jobb Isten kezében élni. És újból ez a kellemes, kissé meseszerű világ dolgozik mindenben. Talán egyszer úgy maradsz, és jöhetnek a komolyabb feladatok, kemény, igazi áldozatok: nehéz tettek és szenvedés is, ha úgy hozza a sors (ami persze csak gyűjtőszó ebben a kontextusban az útra, amit Isten neked szán, amikor úgy döntesz, rendelkezzen ténylegesen mindeneddel).

Fontos, hogy a felelősségedet nem fogja átvenni, és a félelmeiddel se fog szembenézni helyetted. Igazából semmi extra nem történik (külső szemszögből), mert Isten szándéka az is, ami van, az is, hogy kedvedre tévelyegsz, és az is, hogy az önátadásodat követően is te maradsz te, és továbbra is a te döntéseid érvényesek rád, Isten legfeljebb néha megkegyelmez, és elősegíti a fejlődésedet, meg persze rajtad keresztül sokakét még.

A fejlődés pedig igazából visszafejlődés, de persze a jó irányba. Kevesen tudják, de épp olyanok lennénk, mint Isten. Ezt jelenti a "maga képére és hasonlatosságára". Nem hibázott, még abban sem, hogy megadta a lehetőséget, hogy önzők, ártani akarók, más kárára vicceskedők, vagy tetszőleges egyéb módon istentelenek legyünk. Van Tolkiennek egy jó kis története, a Szilmarilok kötet első története, az Ainuk muzsikája, abban gyönyörű és egyértelmű metaforával eléd tárul a kezdeti önmagad.

Merész dolgok, igazából én is csak igaznak érzem őket, nincs sajnos kőkemény észérv mellette, maximum az az egy, hogy jónak lenni teljesen logikus...

Az én egyéni meglátásom szerint (ami eltérhet bárki másétól): ha van Isten, akkor mindent megtesz értünk amit módjában áll. Kérés nélkül is. Más dolgokat azért nem tesz meg, mert az nem az ő feladata hanem a miénk, és nem teheti meg helyettünk.

Az imádkozás - ismét csak az én véleményem szerint - nem abból áll, hogy kívánságokat sorolunk föl, és várjuk hogy Isten megjavítsa azt amit mi elrontottunk. Az imádság egy bensőséges, értelemmel föl nem fogható kapcsolat Istennel. Nem megalázza az embert, hanem fölemeli. (Nem tartalmaz könyörgést, de hálát igen.)

Látom TLDR vót...

"Tehát bármit is kérsz Istentől, nem kell messzire menjen. Igazából egyedül Isten hallja azokat a néma imákat, amik valóban megszületnek az emberben, tehát nem csak motyog valamit, hogy mit szeretne, vagy minek örülne."

"elég, ha tudod, hogy arra gondolsz, aki minden fölött áll."

"Az ima igazából nem a fő kapcsolatod vele. A legfontosabb szál az, amit te teszel érte"

Válaszok.

Vagy ha senki sem érti, amit írsz, akkor talán próbáld kifejteni, nem fog megharapni a jeti vagy ilyesmi.