Jól látom hogy akik nem fogadják el Istent, hosszútávon boldogtalanabbak?

Szerintem nem jól lárod, akiknek isten nélkül nincs értelme az életnek, azokkal más baj lehet.

Nekem eddig még életemben soha nem volt olyan helyzet, amikor szükség lett volna egy isten létére ahhoz, hogy elégedett legyek.

Pedig már sok nehéz helyzetben voltam, ami igy közel 60 éves létemre mindenki számára valószinüsithetö, hogy eddig sem volt problémamentes az életem.

De eddig minden gondot sikerült a családommal, párommal túlélni, más segitségre nem volt szükség.

Nem jó látod.

Egyetértek azzal, hogy akinek isten nélkül értelmetlen az élete, azzal súlyos bajok vannak. Szerintem az emberi lét értelme többek között a saját boldogulásunk, boldogságunk megtalálása a magunk útján. Ha valami nem megy, én vagyok a hibás, és nem más vagy "isten", és nem is fog segíteni rajtam senki, ha én nem segítek magamon. A boldogság rajtunk áll, nem egy fantazmagórián.

Sok maradandó dolog van: szeretet, szép emlékek, jó és rossz pillanatok, emberi kapcsolatok, helyek, amikhez kötődünk, dolgok, amik iránt érdeklődünk. isten számomra egy nem létező, kitalált mesefigura, így nem is maradandó számomra. Nem kívánok felnőtt emberként egy télapó szintű lényhez könyörögni és tőle várni a megoldást...

Az a probléma, hogy attól, hogy valaki vallásos, még nem biztos, hogy meg is éli a hitéletet. Ha nem éli meg, akkor semmivel nem különb mint egy világi bűnös, sőt még rosszabb, mert képmutató.

Induljunk ki a legjobból: élő, mindennapi közössége van Istennel.

Egyértelműen boldogabb.

Mitől lehet, hogy ha valaki mondjuk ateista, mégis azt állítja, hogy legalább úgy boldog ő is?

Attól, hogy az Istennel járás egy belső, személyes kapcsolat, amit kizárólag az a személy tapasztal meg.

Aki soha nem élte át, -tehát ateistára gondolok, -ő is gondol valamire, ha elhangzik az a szó, hogy boldogság.

Természetesen egyáltalán nem ugyanarról beszélünk, de ők azt hiszik, igen.

Ez nagy különbség.

Mi, akik Istennel járunk, éltünk a világban, éltünk a világgal-és tudjuk milyen élet volt. Emlékszünk. Megtapasztaltuk azt is és éljük a mostanit, tehát egyedül a hívők kompetensek ehhez valóságban hozzászólni, hiszen egy ateistának életében soha nem volt Istennel élő közössége, így olyanról beszél szükségszerűen, amihez semmi köze nem volt sohasem.

Ez még változhat.....

"egyedül a hívők kompetensek ehhez valóságban hozzászólni"

Ezek szerint, egyébként gondoltam, a kérdésed nem kérdés, hanem kijelentés.

Tudod, azok lesznek hívők, akiknek affinitásuk van hozzá, és mivel hívők, és senki nem kényszeríti őket, nyilván ezt gondolják jobbnak, de ez nem feltétlenül így van.

Engem rohadtul nem érdekel, hogy ki miben hisz, vagy hisz-e egyáltalán, de azt azért elvárnám, hogy a hívők ne osszák az észt, és ne tegyenek úgy, hogy náluk van a tuti.

Thomas Harrisnek van egy érdekes gondolata. A "Vörös sárkány"-ban írta le. Valahogy így hangzik (bocsi, nem szó szerint): Az ember legfőbb célja, hogy Istenné váljon. Ezt leginkább úgy érheti el, hogy utánozza. És mit tesz Isten a leggyakrabban? Gyilkolja a teremtményeit... És nem tenné, ha nem élvezné!"

Emiatt nem vagyok én boldogtalan. Nem akarok Isten lenni és soha nem is akartam.

kedves kérdező.

egyet értek Kedves Yuda, utolsó mondatával.

Magam is éltem világi életet, és van különbség a kettő között.Nem is kevés...

Arra a következtetésre jutottam, hogy ha újra kezdhetném így tennék, s nem úgy ahogy világiként.

Pál apostol, és Jézus is beszélt a maradandó, értékekről és a hiába valóságokról.

Ezt azok akik nem értik, csak magukban és a veszendő pénzben és egyéb értékekben látják a boldogságot.

Az örök élet, egészségben halál nélkül, sokkal maradandóbb, minden kincsnél amit ez a világ felkínál.

Katy Weaver