Álmodtál már Istennel?

Végre egy igazán jó kérdés!

Én még sosem álmodtam Istennel.

Az előbb egy kis időre véletlenül "elaludtam" a fürdőkádban, de nem álmodtam semmi különöset :D

Egyzser talán kisebb koromban álmodtam Istennel, de már nem vagyok benne biztos, hogy én álmodtam azt, vagy csak olvastam valahol:)

(mindenfélét összeolvasok, azt is amit nem kellene)

Tulajdonképpen csak egy sima álom volt, mert semmi nem változott meg utána az életemben.

Habár nem biztos, hogy Isten volt.

A lényeg, hogy valami fény jelent meg fentről a szobában, ami arra kényszerített, hogy a kezemben lévő kést magamba szúrjam. Nem tudtam neki ellentmondani és a melkasomba nyomtam. Arra emlékszem, hogy szomorú voltam, hogy miért akarja ezt...De nem fájt. Azt hiszem, akkor felébredtem.

Ez egy nagyon érdekes elképzelés, lehet benne vmi... én sem álmodtam még Istennel, pedig hiszek benne.

És valóban érdekes dolog, mert ugye a mai tudományos ismeretek szerint azzal álmodunk, ami foglalkoztatja a gondolatainkat, vagy amit megéltünk napközben, vagy valamikor.... végülis az agyunk az álommal (is) dogozza fel a velünk történteket. Álmodunk a munkahelyünkkel, iskolánkkal, egy nemrég (vagy épp fordítva: rég) látott film szereplőivel, barátainkkal, családunkkal, stb. Akkor ha én egyébként sokat gondolok Istenre, például egy adott időszakban sokat olvasgatom a Bibliát, imádkozom, elmélkedem Róla, akkor ezt miért nem dolgozza fel az agyam azzal, hogy Vele is álmodom?

Nagyon jó és érdekes a kérdésed, most erősen elgondolkodtam ezen... valahol én is egyfajta bizonyítéknak érzem a létezésére... úgy érzem, hogy Ő az, aki "nem engedi" az agyunknak, hogy Vele álmodjunk, csak kivételes személyeknek, kivételes helyzetekben, pont azért, mert a Vele való álomnak mindig jelentősége van.

Kíváncsi vagyok, mások hogy látják ezt.

Érdekes az elképzelés, amit itt levezettetek, bár nem hinném, hogy valami kiváltságról beszélnénk, sokkal inkább azoknak van részük benne, akiknek erre van szükségük. Induljunk ki abból a feltételezésből, hogy Isten létezik, nem azt adja az embernek, amit kér, hanem, amire az embernek szüksége van egy bizonyos cél eléréséhez, és próbál kommunikálni az emberrel, aki ugye képtelen ezen a világon befogadni Istent teljes valójában. Álmunkban a tudatunk más állapotba kerül, mondhatni, kinyílik, és olyasmiket tapasztalhatunk meg, amiket a valóságban sosem (legalábbis kábítószer nélkül). A hittől sem hinném, hogy függenének ezek az álmok, ha már egyszer így neveztétek, hiszen ezek egyfajta visszajelzések, jó úton haladsz-e, vagy sem. A felismerni akarás az egyetlen, ami függővé teheti ezeknek az álmoknak az intenzivitását. Van, aki elmegy mellettük, és van, akinek az egész addigi életét teljesen megváltoztatja. Az egyetlen gond, hogy az álom nem bizonyíték semmire, hiszen bárki állíthat bármit, és a tudomány még nem tart azon a szinten, hogy ennyire mélyen belenyúljon - vagy inkább fel tudja dolgozni számunkra értelmezhető módon az emberi agyban zajló eseményeket.

Ha valamit nem akarsz észre venni, fejre is állhat az orrod előtt, akkor sem fogsz törődni vele. Viszont, ha keresel valamit, azonnal észreveszed, ha a közeledbe kerül. Ellentmondva magamnak azzal zárnám le: ezek az álmok talán az Istent - nem vallást, nem közösséget, nem szabályrendszert, hanem csak és kizárólag az Élő Istent - kereső emberek kiváltságai lehetnek.

Istennel csak egyszer álmodtam életemben és ennek hatására tértem meg újra felnőttként. Itt a tanuságtételem:

"Kiskoromban jártam katolikus hittanra, énekkarba, voltam elsőáldozó, de a nevelésem azért nem volt igazán keresztényinek nevezhető. Szépen lassan ahogy teltek az évek kezdett magába szippantani a világ, de azért templomba még sokáig jártam. Aztán amikor 19 éves koromban jött egy nagy törés ami miatt évekig rossz hangulatom volt és nem tudtam sehogy se segíteni rajta. Egy ideig még jártam templomba, de aztán amikor rájöttem hogy ez nem segít abbahagytam. Úgy gondolkodtam akkor hogy megpróbálom leélni az életemet minél jobban, de Isten nélkül, mert Ő úgy látszik nem törődik velem.

32 éves koromra az idő telésével szépen lassan rendeződött az életem és egyre javult ezzel a hangulatom is de Istennel még mindig nem tudtam kibékülni. Ekkor történt hogy nyaralni voltunk Krétán, és ott a befizetett idegenvezetős program keretében egy félórára benéztünk egy görög-keleti orthodox kolostorba. Nagyon szép volt, körülnéztünk kb. 10 percig aztán mentünk tovább. Aznap este azt álmodtam hogy abban a kis kolostorban lévő kápolnában vagyok (egy nagyon régi és nagyon kicsi kápolna volt ez) és mintha az elmémbe lenne helyezve egy új ismeret, egy ideig 100%-os bizonyossággal tudtam hogy Isten létezik. Korábban is hittem benne, de akkor arra a rövid időre nem hittem, hanem tudtam hogy létezik. Ez egy természetfeletti tapasztalat volt, korábban soha nem tapasztaltam ilyet. Később megtudtam hogy a kolostor szent Györgynek van szentelve, akinek a közbenjárását hitben való megerősítésért szokták kérni, mint ahogy nekem is a hit erősítésében segített. Ráadásul Szent György a védőszentem, ezért gondolom ő segített a közbenjárásával."

Ezután később találkoztam ébren is a Szentlélekkel ami egy nagyon intenzív élmény volt. És voltak más olyan álmaim is amik szerintem nagyon nagy jelentőségűek. Ezekben a mennyből és a pokolból is láttam egy kicsit, egyszer beszéltem egy már elhunyt rokonnal, találkoztam gonosz lelkekkel és a tisztítótűzből is kaptam egy kis megtapasztalást.

8-as válaszoló felidézi egy emlékemet:

Én is éreztem egyszer azt, amit Te álmodban, de én ébren. Konkrétan azt, hogy nem hiszek benne, hogy Isten létezik, hanem TUDOM. Ez nagyon érdekes, mert manapság is (sajnos) sokszor merülnek fel bennem kétségek, miközben tudatosan világosan emlékszem erre az élményre, de újraélni nem tudom. Én templomban voltam és imádkozni próbáltam, amikor magával ragadott ez a nagyon erős bizonyosság-érzés. Egyszerűen annyira biztosan tudtam, hogy Ő van és velünk van, hogy nem értettem, mások ebben hogyan tudnak kételkedni. Az érzés olyan erős volt, hogy majdnem felugrottam a helyemről és kedvem lett volna hangosan nevetni és ujjongani.

És érdekes, hogy emlékszem rá, mégis, folytatódott tovább az életem, és újra és újra vannak kétségeim, akaratlanul, mert hinni akarok, a kétségeim nem akaratlagosak és próbálom magam visszaterelni Hozzá, de mégis...

Valami hihetetlen nagy ajándékot kaptam akkor, azzal az élménnyel.

De maradjunk a kérdésnél: nem, akkoriban sem álmodtam Vele. (egyébként 5-ös voltam.)