Hogyan zajlott a megtérésed?

Bár én beleszülettem római katolikus családba, mégse nekik köszönhető, hogy erős hitem van. Apám álszent, képmutató hazudozó, aki bántja anyut is, engem is, de templomba masírozgat.

No, de nekem volt egy nagy szerencsém, hogy olyan emberek vettek körül kicsi koromtól a családon kívül, akiknek hálás vagyok mai napig. Általános iskolában a napközis tanítónénink tanította a hittant, aki rendszerváltás után néhány évvel visszamehetett apácának, ami eredetileg volt, csak a rendet betiltották abban a korban. Az ő tanításai megragadtak, valahogy nagyon értett a gyerekek nyelvén hit tekintetében. Később, mikor már más hitoktató vette át a szerepét, sokan elmaradtak az iskolában, és a végén csak én maradtam hittanos, mikor átmentem máshoz hittanra a plébániánkon belül, és egy évvel később csatlakoztam az ifjúsági kórushoz, ami mára egy sikeres gospel kórussá nőtte ki magát. Ők többet adtak mind hitben, mind más téren, mint a családom. És nekik hála, hogy apám miatt még nem golyóztam be.

Volt egy érdekes dolog, mikor általános iskolás alsós voltam, ebédeltünk, és 4 fős asztaloknál ültünk. Mögöttem csak a közlekedő volt, és valaki megérintette a vállamat, de nem állt mögöttem senki, viszont nagyon megnyugtató volt, és biztos nem képzelődtem.

Mivel gyerekkorom óta olvasom a Bibliát (senki nem kényszerített rá, vagy adta a kezembe, egyszerűen vonzott), gyakorlatilag sokban azzal a tudattal nőttem fel, hogy Istennek van egy terve a világgal, és benne az én életemmel. Ehhez ugye szabályokat is adott. Szóval, először ezek alapján kellett megtérnem, bár sajnos sok esetben nem értettem a teljes igazságot.

Később, mikor érettebb lettem, már egyértelműbb volt a választás a világi és szellemi élet között. Sok tekintetben a világit választottam, és sokszor még nem is voltam tudatában.

23 éves voltam, mikor történt egy haláleset, ami nagyon mélyen érintett. Akkor éreztem igazán először, hogy Isten ott van és szeret, vígasztal. Egész életemben sosem volt kétségem a létezéséről, sem Jézus szerepéről. Mégsem tudtam megmaradni, ami miatt vádolt a lelkiismeretem, míg egy nap (jóval az eset után) végleg átadtam Neki az életem. Azóta járok az Úton, és talán olyan óriási botlásaim már nem voltak. Hitbéli barátokat, testvéreket is kaptam, így már érzem, hogy valóban Krisztus Testéhez tartozom, bár hagyományos értelemben vett gyülekezethez nem tartozom. A változás óriási, még úgy is, hogy kimondottan "jó gyereknek" tartottak sokan, a kamaszkorom sem volt annyira gáz. Mégis feltűnik annak, aki igazán ismer, hogy már nem vagyok ugyanaz az ember. Aki nem ismer igazán, annak meg úgyis csodabogár voltam mindig. :)

Én is katolikus vagyok. Fiatal koromban elsőgyónó, elsőáldozó, majd bermálkozó is voltam, majd nem jártam tovább misére, hittanra, nem imátkoztam. Ez az állapot elég sokáig fenn állt, mígnem kb. 4 éve, egy ismerősöm megkérdezte, hogy van-e kedvem egy kórusban énekelni. Nem tudtam milyen kórus, de elmentem és kiderült, hogy egyházi ifjúsági kórusról van szó. Elkezdtem járni, és lassan viszajött minden: ima, miselátogatás, Biblia olvasás...Eljártam zarándokatokra, lelkigyakorlatokra. Ma már a szentmisén én olvasom fel a szentleckét, vagy olvasmányt, és természetesen énekelek a kórusunkban, igyekszem példát mutatni a hasonlókorúaknak, illetve fiataloknak, mert sajnos nálunk nagyon kevés az, aki valóban a hite miatt jár templomba.

A Jóisten senkihez nem fog odamenni, és elkapni a grabancát, hogy most azonnal gyere velem...oda megy, és ha nyitott vagy rá, lassan, óvatosan megfogja a kezed és ha nyitott maradsz vele mész, ha nem, akkor....

Emlékszem a visszatérésem alkalmával történt gyónásomra...ilyet azelőtt nem éreztem, és nem csak a megkönnyebbülésre gondolok, hanem arra, amit a gyóntatószékben éreztem, illetve, amíg az elégtételt imátkoztam...ezt hitetleneknek nem is lehet elmondani, csak akiknek már volt hasonlóban részük.

Nem történt semmi törés az életemben, és hála, újra az Ő utjára léptem. Ma már tudom, hogy Isten nélkül nem megy semmi...és ebben biztos vagyok, mert egy hosszabb időszakot éltem Nélküle. Gondolom, ha kb. 8 évvel ezelőtt valaki nekem ezt mondja, amit leírtam, tuti kiröhögöm, és olyan véleménnyel vagyok, mint a gúnyos hozzászólók...De hála Neki ma már nem, és ennek szívből örülök. Arra már rájöttem, hogy hiába mondják, hogy milyen jó Istennel, ha saját magad nem jössz rá, akkor minden szó hiába való.