Komolyan hívő keresztények! Mit tegyek, ha a nagykorú gyermekemmel megromlott a kapcsolatunk?

# 9:

Lehet, hogy igazad van. De azt szokták mondani, hogy mindenkinek a maga keresztje a legnehezebb. Neked van egy problémád, ami tartósan fennáll valamennyi ideje. Biztosan nagyon nehéz lehet, kicsit irigylem is a kitartásodat, és sok erőt kívánok neked a jövőben is.

Nekem már sokféle súlyos problémám volt, és sokat harcoltam is ezek miatt, de belefáradtam már ebbe a hosszú évek során. Sokszor fogtam padlót, és azt gondoltam, ennél rosszabb már nem lehet. Eddig még mindig talpra álltam, de utána mindig jött a következő pofon. Fogakat összeszorítva küzdöttem néha, és csak azért is imádkoztam, ahogyan írtad Te is. De most már nem nagyon tudok. Talán megpróbálom, mert sok erőt és biztatást kaptam most néhány válaszolótól és privát üzenetek által.

Voltak és vannak nagyon jó dolgok is az életemben, jó bizonyságok, imameghallgatások, megnyert csaták, sikerélmények. A lányomnak úgyszintén. Azt is tudom, hogy másoknak a mieinknél sokkal súlyosabb gondjaik vannak. Amikor ilyenekkel szembesültem régebben, az is segített sokszor egyenesbe jönni, mert elszégyelltem magam, hogy milyen kicsik az én gondjaim azokhoz képest, így egy szavam nem lehet. De már belefásultam ebbe is.

# doktorrossz:

Nem gondolom, hogy normális dolog lenne, ha mindent én csinálnék egyedül, ő meg semmit sem. Volt olyan időszak is még kisebb korában, amikor igazán keveset segített, pedig az idejébe belefért volna. Sokáig nem is volt ezzel bajom, mert úgy gondoltam én is, hogy ő fontosabb dolgokkal foglalkozik. De ma már nem így látom, mert egy felnőtt ember nem várhatja el, hogy teljeskörűen kiszolgálják, részt kell vállalnia mindenből. Nem gondolom, hogy olyan kényelmetlen lenne az élet mondjuk napi egy óra házi munkával, hogy ne lehetne kibírni. Különösen, hogy a pénzt is én keresem mindkettőnkre, tehát ő nyugodtan tanulhat, nem kényszerül dolgozni mellette. Sok egyetemistának és főiskolai hallgatónak nincs ilyen szerencséje. Persze másoknak meg ennél is nagyobb van, mert jobb anyagi körülmények között élnek.

# Hazardteam:

Ismét köszönöm a nem sablonos válaszod. :)

Rátapintottál a lényeg egy részére, mi nagyon különbözőek vagyunk a lányommal. Ízlésben, gondolkodásban, egyebekben. Vannak közös pontok az érdeklődési körünkben, de elég sok az eltérés is. Sokszor "csodálkozunk" mi magunk is, hogy anya és lánya hogyan lehetnek ennyire másak. Mindkettőnknek nehéz elfogadni ezeket az eltéréseket így a mindennapokban, de azért törekszünk rá, és sokat már sikerült is. Azok az "elfojtásos, fogszívásos békanyelések" megvannak nálunk is, és a kitörések is. :(

Meg fogom nézni Ábrahám és Lót példáját, és meghallgatom azt is, amit küldtél, megígérem.

Ami most rögtön eszembe jutott, hogy ők különváltak egyszer. Remélem, nem erre gondoltál, mert ez szerintem nem járható út nálunk. Volt már erről szó többször is, amikor kiborultunk a konfliktusoktól, de önálló jövedelem nélkül nem lehet, komoly munka mellett pedig nem bírná a tanulást. Ő egyszer már ki akart volna rohanni a vakvilágba nemrég, csak úgy, hogy majd lesz valami. Én próbáltam az eszére hatni, hogy gondoljon a jövőjére, mert még fiatal és tapasztalatlan. Akkor is kötöttünk kompromisszumokat, és próbáljuk ezekhez tartani magunkat, csak nem mindig sikerül.

Az említett elvet értem, de nem értek egyet vele, mert mint ahogyan Te is írtad, azért az nem olyan egyszerű. Sokszor gondoltam én is erre, és így is cselekedtem, de most éppen úgy látom, hogy ez hiba volt. Bonyolult ez az élet...

# 14:

Köszönöm a válaszod. Én is gondoltam a lázadásra, ami egy kicsit elhúzódott a mi esetünkben. :(

Szerencsére más területeken nem lázadt a lányom, nem voltak olyan komoly problémáink, mint amilyenek világi vagy akár sok keresztény családban is előfordul.

Ő bizonyára csak a korlátokat látja, amiből pedig tényleg nincs sok szerintem. Mint a kérdésnél is írtam, szabadon járhat el, nem szoktam tiltani semmitől. Szerencsére olyan helyekre nem is akart menni, amitől tiltani kellett volna. De ő teljesen független, korlátok nélküli életet szeretne, úgy látszik, pedig szerintem olyan nincs.

A neheztelésekkel, haraggal mindig próbálok küzdeni, és nyeltem a békákat inkább sokszor, csak hogy ne legyen veszekedés. Az utóbbi időben viszont bekeményítettem, és ebből viták lettek. Hiába próbáltunk nyugodtan beszélgetni, mindig veszekedés lett belőle.

Közösen csak kicsi korában imádkoztunk, aztán már csak ritkán, az utóbbi években már egyáltalán nem. Pedig tudtuk, hogy ez biztosan jó lenne, de mégis így alakult.

Nem tudom, mire gondoltál meglepetésként. Amennyire megengedhetem magamnak, szoktam venni neki néha valamit, tavaly kapott például új CD-lejátszót és új telefont. Idén sajnos semmi extra, mert jócskán megcsappant a jövedelmem, mivel elmúlt 20 éves, és így már nem jár sem a családi pótlék, sem a családi kedvezmény. Eddig konferenciákon, táborokban is többször volt évente, idén csak egyszer, mert ezek sem olcsó mulatságok.

Dicsérni sokszor szoktam őt régebben, most már azért nem annyit, mint egy kisgyereket, de ha elismerésre méltó dolgot tesz, természetesen megdicsérem, például egy-egy vizsgáért, ZH-ért, vagy bármilyen egyéb eredményért. Mielőtt valaki meggyanúsítana azzal, hogy csak feltételekkel szeretem, ez nem igaz, mert mindig csak annyit vártam el tőle, amennyire képes, nem szidtam le, ha nem tökéletesen alakultak a dolgok.

Az engedelmesség és a leuralás elég bonyolult, mert itt nagyon különbözően gondolkodunk. Sok dologban amit én alapnak tartanék, azt ő túlzásnak gondolja, a személyes életébe való beavatkozásnak, leuralásnak. Nem mindig tudunk közös nevezőre jutni. Oktatni meg már rég nem hagyja magát, nagyon erős személyisége volt kicsi korától kezdve, és most már tényleg felnőtt, így még a segítő szándékú javaslatokat is kioktatásnak veszi sokszor. Én úgy gondolom, hogy sok területen a többszörösét nyújtotta annak, amire egy átlagos tini vagy fiatal felnőtt képes. Ez mindenképp tiszteletre méltó, mindig el is ismertem, büszke voltam rá, és egy kicsit magamra is, mert amiben tudtam, segítettem neki, például a tanulásban még középiskolában is, amikor kérte, meg néhány vizsgára való felkészülésben. Én úgy gondolom, hogy ez szülői kötelesség is, de nem kötelességből tettem, hanem szeretetből, és azért, hogy könnyebb legyen neki.

Sokat gondolkodtam azon, hol rontottam el, mit hibáztam el, hogy mégis így alakult, és rá is jöttem néhány dologra. De a múltat már sajnos nem lehet megváltoztatni, csak a kialakult problémát kezelni valahogyan. Már ha lehet egyáltalán.

Azért is nem értem ezt az egészet, mert próbáltam jó irányba orientálni több területen, szerencsére sikerült is. Sokan Isten különleges áldásának tartották ezt a gyermeket, én magam is. Sokszor nagyon jól tudtunk együttműködni bizonyos területeken. Tudom, hogy senki nem tökéletes, így én sem és ő sem. Csak nagyon nehéz ez így, hogy pont kettőnk között vannak problémák. Írtad, hogy nem tudod, mennyire durvult el a helyzet. Nem nagyon szeretném már bővebben kifejteni, mert elég bonyolult. Írtam fent, hogy olyan, mintha idegenekként élnénk egy lakásban, de annyit módosítanék, hogy ha ritkán is, de még egész jól kijövünk egymással. A nagyobb veszekedéseken is általában gyorsan túllépünk, vannak jó beszélgetéseink, tréfálkozunk egymással, vannak közös tervek és célok, de mindig ott vannak közbe-közbe a kis szurkapiszkák, összezördülések. A bizalmas kapcsolat pedig szinte teljesen hideggé vált. Még régebben úgy gondoltam, hogy ez a problémakör egy szellemi támadás, ami a kettőnk közös munkája ellen irányul, és aminek ellene kell állni. De hát nem tudtunk, így elbuktunk. :(((

Remélem, még van visszaút. :)

# 16:

Köszönöm a válaszod. :)

Teljesen egyetértek veled, ugyanezek a gondolatok merültek fel bennem, amikor elkezdődtek a nagyobb problémák. Ez akkor volt, miután bekeményítettem, amiről már írtam. Miután több lett az elvárás, mint régebben. Néhány hónap után mondtam el a problémát a már említett testvéreknek, ők is ugyanezeket mondták, azaz, mint írtam, lényegében nekem adtak igazat. De sajnos nem tudtuk ezt megbeszélni a gyermekemmel, mert ő úgy érezte és érzi, hogy túl magasak az elvárások. Más nézeteltérések is voltak, és ő úgy gondolja, hogy ezek így együtt már a gyermekek ingerlésének kategóriájába tartoznak. Ragaszkodott ahhoz, hogy a szolgálat mindenek felett, és a barátai egyetértenek vele. Ezután neki a tanulás jön, ezzel én egyet is értek, attól nem lehet időt elvonni. Ezek után pedig nem marad annyi ideje, amennyi szükséges lenne.

A támogatás most még nem aktuális, tehát ennyire tényleg nem súlyos a helyzet. Remélem, soha nem is lesz szükségem az ő támogatására a jövőben sem.

A második igerészről az jutott eszembe, hogy én nem tudtam teljesen jól igazgatni a magam házát, mert nem tudtam engedelmességben tartani a gyermekemet. Tudom, ez az én hibám is. Azt gondoltam, saját maga belátja majd idővel, min kell változtatnia, hiszen keresztény. Néhány esetben ez így is történt, más esetekben sajnos nem. Én is változtam, próbáltam javítani a saját hibáimat, de nekem sem sikerült minden. Most ezeknek isszuk a levét.

# 17:

Ez már régebbi probléma, akkor is megvolt, amikor még jobb szellemi állapotban voltam. Hiába imádkoztam, nem történt semmi. Volt némi javulás, de más területeken csak súlyosbodtak a problémák. Nem csak emiatt törtem le, de ennek is nagy szerepe volt abban, hogy nem kívánkoztam már a gyülekezetbe. Tudom, hogy nem emberekre kellene nézni, de nem tudom kettéválasztani a kereszténységet és ezt a viselkedést. Nekem is sok hibám és rossz szokásom volt és van sajnos, tehát nem vagyok mintakeresztény. Ő ezt többször is a fejemhez vágta, ugyanúgy azt is, hogy nem járok közösségbe. Mintha attól felsőbbrendű lenne valaki, vagy nem is tudom. Azt is mondta, hogy nem hivatkozhatom majd arra, hogy miatta nem járok, és miatta nem élek olyan életet, mint régebben, mert ez nem áll meg. Nem tudom, mi az igazság ebben.

# Hazardteam:

Ismét köszönöm a válaszod, amit a 17-esnek írtál. Teljesen egyetértek veled mindenben. Voltam már pár évvel ezelőtt nehéz helyzetben, akkor sem tudtam mit kezdeni a sablonszövegekkel. Foglalkoztam is emberekkel, és tudom, hogy azzal a legkönnyebb lerázni valakit, hogy olvasson Bibliát és imádkozzon sokat. Nem mintha ez nem lenne jó általában, de vannak speciális esetek. Ha "csak" ennyi elég lenne, nem lenne annyi kereszténynek problémája egy-egy területen. Én már többször éreztem úgy, hogy megrepedt nádszál vagyok, amit Isten nem tört el, kegyelmes volt. De most nem tudom, van-e még visszaút. Tudom, hogy idővel behegednek a sebek, akárhogyan is alakul a helyzet, de most még nagyon rossz. Nem látom az alagút végén a fényt, alig pislákol a remény.

Köszönöm a megértésed.