Milyen volt az újjászületésed?

Olyan jó kis viccet akartam írni, hogy latinul hörögtem stb.., de nem akarom hülyeséggel szétbombázni az oldalt.

Viszont ha már írtam, írok valamennyire hasznosat, legalábbis megpróbálok.

Neten van fent csomo anyag ilyen halálközeli élményekről. Ezeket vagy elhiszed vagy nem.

Ami velem kapcsolatos:

Néha volt olyan alvás előtt, hogy éreztem hogy elkezd búgni a fejem. Nem is tudom mire hasonlított, nem a fülemmel halottam. Nagyon nyers volt. Hasonlít a hangszoró hangjára, amikor közel van mellette a telefon. De annál sokkal erősebb. A fejemben olyan zsibbadó érzés hangként. Nem lehet elmondani. Ha a fazékről vakarsz valami fémmel, talán annak hasonlít rá minimálisan a hangja a telefonnal, de az sem.

A lényeg, hogy kezdetben mindig megijedtem nagyon és Istenhez imátkoztam. Aztán elmúlt és felébredtem az ágyban.

Mostnában nem nagyon van ilyen. De volt, hogy úgy éreztem kicsit kiszálok a testemből és a végén már vágytam erre az érzésre, hogy hátha meghalok majd.

Ezeken kívül 2 furcsa dolog volt. Amikor egyszer éreztem ilyen fejbúgást, úgy kezdődött, hogy valami fénytláttam a szobajatónál és úgy éreztem látok a sötétben.

Egyszer volt egy szomorú érzésem, amit nem szeretnék többé. Talán ez illik ide a legjobban.

Hogy volt nálam egy kés és láttam valami fényt. Nem tudom, hogy mi volt az, de "álomban" hiába erölködtem neki nemet mondani a kést egyre és egyre közelebb toltam magamhoz és a végén magamba szúrtam. Ekkor szintén felébredtem.

Előtte is hittem Istenben, most is. Csak gondoltam leírom, hátha szeretnél egy kis ilyet is hallani.

Néhány éve nagyon sokat kételkedtem Isten létezésében, rengeteget vívódtam, hogy van-e értelme az egész vallásnak. Arra jutottam, hogy ha nincs Isten, nincs igazán értelme az életnek. Halálos bűnök tömkelegét követtem el, rémálmoktól szenvedtem ebben az időszakban, és egyre méyebbre csúsztam depressziómban. Tesóm vett rá, hogy vegyek részt a Tábor Hegyi Napokon. Egyáltalán nem akartam menni, de mégis megígértem neki, csak hagyjon már békén... :)

Először hihetetlenül rosszul éreztem magam. Tele rengeteg sebbel, és nem éreztem méltónak magam, hogy abból részesüljek, amit a többi táborozó átélt. Ott szembesültem azzal, hogy félek kilépni ebből a körből, a régi, boldogtalan, üres, fájdalmas, de megszokott életemből.

Ezeknek a félelmeknek a levetkőzése volt fájdalmas. (válaszolva az egyik kérdésedre)

De Isten egyáltalán nem volt erőszakos. Ha valaki, akkor Ő igazán ismer. Tudja, milyen érzékeny, és sebzett vagyok. Tapintatosan, kedvesen, fokozatosan jött hozzám. :) Még ebben a táborban megtapasztaltam jelenlétét, végtelen szeretetét. Sok sebemet begyógyította.

Nehéz leírni egy földöntúli érzést földi szavakkal. Olyan volt, mintha "csak" visszataláltam volna Hozzá. Mintha már valahol, a szívem legeslegmélyén, tudatomraébredésem óta erre az állapotra vágytam, ami a lényemtől nem idegen, hanem annak része. Amikor betölt Szentlelkével, Szeretetével, olyan, mintha kiegészítene. Minden kerek, minden rossz dologról olyan egyértelmű, miért történik... Isten szeretete nagyon nagy. És minden Érintése gyógyít.

Azóta elhatároztam, bármennyire is nehéz, követni fogom Jézust. És P egyre közelebb enged magához. Tudom, hogy a teljes egyesülés a Golgotán jön el.

Újjászületésem/ megtérésem óta megváltozott az életem. Nem azt mondom, hogy azóta nem történt velem semmi rossz, nem szenvedtem, vagy valami. DE volt miért felkelnem. És Ő segített. Értemet adott minden fájdalomnak. Ha a hullámok teljesen összecsaptak a fejem fölött, akkor is a szívemben megmaradt a nyugalom, Jézus békéje. És Ő mindig visszavezet magához, mert átadtam Neki életem.

És folyamatosan gyógyít.

"Szándékosan nem írtam magyarázatot, mert aki érti, érti. :)"

Nagyon keresztény hozzáállás, látszik, hogy vágod mit akart megértetni és mit sugallt egész magatartásával Jézus és főleg látszik, hogy újjászülettél.

Egyáltalán nem mondanám "fájdalmas"-nak, sőt inkább egy öröm-ünnephez tudnám hasonlítani, boldog meghalás, temetés, és feltámadás Krisztussal együtt. Valami olyasmi, hogy: "EZ AZ" és "VÉGRE", amit kimondatlanul is egész életember vártam, amire lettem rendelve/teremtve, amit - nem tudva is - akartam, ami Istenhez kötött, amiben megmutatta szeretetét, és kegyelmét, hogy meggyógyít a bűn nevezetű betegségből, hogy megajándékoz azzal a maggal, az Övével, ami nem romolhatatlan, nem múlik el a Jézus Krisztus vérének érdeméért. Szóval inkább a túláradó örömöt tudnám mondni, mint ami az újonnan születésem tapasztalata, ami Isten Szellemtől és nem érzésekből, testből, akármiből van.

Halleluja Istenünknek és Atyánknak, aki Fián, Jézus Krisztuson keresztül megajándékozott az örök reménységgel és elmúlhatatlan élettel!