A keresztényeknek helyes vagy helytelen a fizikai hadviselés?

Első válaszoló láthatólag elsiklott Jézus pár alapkijelentése felett.

"Ha megdobnak kővel, dobj vissza kenyérrel"

"Tartsd oda a másik orcádat is"

"Szeresd az ellenséged"

Ezek elég egyértelműek, kivételesen még félremagyarázni se nagyon van rajta mit. Aki tényleg Jézus szellemében kíván élni, annak a fentiek szerint minden erőszak tiltott.

A konfliktusrendezés jézusi módja a szeretet, az elfogadás és a hit. Épp ezért került Jézus is a keresztre, és épp ezért nem hittek benne a zsidók se, mert ők is harcos-megváltót váltak, de ehelyett egy abszolút pacifistát kaptak, aki az abszolút békét és szeretetet hirdette.

Röviden: jézusi minden, ami szeretet, és nem-jézusi minden, ami erőszak. A keresztényeknek pedig elvileg jézusinak kellene lenniük.

Más kérdés persze, hogy a keresztények mind mai, mind pedig a történelem során tanúsított viselkedése láttán szegény forogna a sírjában, ha ott lenne... Így, gondolom, csak szomorú szegény, de nagyon-nagyon.

Szerintem, ha már ilyen pontozós kedvében van valaki, először azt kellene tisztázni, hogy ki nevezhető kereszténynek? Az első századi Krisztus-követők talán még bele esnek ebbe a kategoriába, igaz? És utánuk?

Ez már kényesebb kérdés! Ha tök liberális akarok lenni, akkor szinte minden magát kereszténynek vallót elfogadnám, csak mert annak vallja magát.

És valljuk be, a kérdés kényességére való tekintettel, ma a legtöbben ezt a 'békülékeny' álláspontot képviselik.

Ma ez a divat.

A Föld lakosságának körülbelül az egyharmada kereszténynek vallja magát. A világ mégis erőszakosabbnak tűnik, és politikailag megosztottabbnak is, mint ezelőtt bármikor. Vajon ez azt jelenti, hogy az a fajta keresztényiség, amelyről Jézus beszélt, híján van valaminek? Vagy a hiba inkább abban van, ahogyan sok ember alkalmazza Krisztus tanításait?

De létezik-e hitelesnek mondható történelem, mely képes - legalábbis a korlátozott kereteken belül - megmondani a valót?

Bár az első keresztények arra törekedtek, hogy jó állampolgárok legyenek, de hitük visszatartotta őket attól, hogy más életét kioltsák, vagy hogy a saját életüket az államnak áldozzák. Egy enciklopédia kijelenti: „ A korai egyházatyák, köztük Tertullianus és Origenész is, határozottan állították, hogy a keresztényeket meggátolta valami abban, hogy emberéletet oltsanak ki, egy alapelv, mely visszatartotta őket attól, hogy részt vállaljanak a római hadseregben” (The Encyclopedia of Religion). C. J. Cadoux professzor a könyvében ezt írja: „Legalább Marcus Aurelius uralkodásáig [i. sz. 161—180-ig] egyetlen keresztény sem lett katona a keresztelkedése után” (The Early Church and the World).

Vajon miért nem tekintik ezt napjainkban ugyanígy a kereszténység egyházainak a tagjai? A negyedik században bekövetkező gyökeres változás miatt. Egy katolikus mű ezt így magyarázza: „Sok kereszténynek . . . a pogány császárok idején vallásos kételyei voltak a katonai szolgálatot illetően, és határozottan visszautasították a fegyverfelvételt, vagy leszereltek. A Zsinat [az arles-i, melyet i. sz. 314-ben tartottak], figyelembe véve a Konstantin által bevezetett változásokat, tudatta, hogy a keresztények kötelesek a háborúban szolgálni . . . mivel az egyház most békének (in pace) örvend olyan uralkodó alatt, aki jóindulatú a keresztényekhez” (A History of the Christian Councils). Annak következményeként, hogy elhagyták Jézus tanításait, attól kezdve mind ez idáig a kereszténység papsága arra buzdította nyájait, hogy szolgáljanak a nemzetek hadseregeiben, bár néhányan a katonai szolgálatot lelkiismereti okokból megtagadták.

Mit eredményezett ez?

Több száz évvel Krisztus halála után a keresztényiségnek egy eltorzult változatát elfogadott vallássá nyilvánították a Római Birodalomban. E névleges keresztényiség egyes tagjai hamarosan Róma politikai és társadalmi életének középpontjában forgolódtak. A keresztények többé nem voltak nemkívánatos kívülállók. E változás láttán az egyházi vezetők — Ágoston például — elkezdték tanítani, hogy Isten várva várt Királysága végre elérkezett. Azt mondták, hogy Isten akarata az újonnan szerzett politikai és vallási befolyásuk révén fog megvalósulni a földön. Ezzel az emberi erőfeszítések kaptak hangsúlyt a föld ügyeinek irányításában.

Ebből kifolyólag sokan arra jutottak, hogy egy kereszténynek szerepe van a politikai életben. És a legtöbben úgy gondolják, hogy ehhez időnként alá kell rendelnie bizonyos szempontból a hitnézeteit a társadalmi elvárásoknak. Sok keresztény például azt állítja, hogy elkötelezte magát a szeretet és a béke mellett, melyről Krisztus tanított, ugyanakkor a véres háborúkat is támogatja. Ugyanebből az okból az egyházak is arra buzdíthatják a híveiket, hogy imádkozzanak Isten Királyságáért, de támogatják a hatalmon levőket is, akik elnyomják az embereket.

Ez a fajta keresztényiség csak egy hamisítvány, nem az a vallás, melyet Jézus létrehozott. Ez egy emberek alkotta másolat, és ma a legtöbb névleges keresztény ezt gyakorolja. Kétségtelen, hogy a keresztényiségnek ez a változata kudarcot vallott, amit az is bizonyít, hogy a kereszténységen belül nagyon sokan figyelmen kívül hagyják a bibliai alapelveket.

Nem tudom ki kíváncsi rá, de gondolom fontos kérdés, mellesleg a kiírt kérdéshez tartozik, hogy mit tanított valójában Jézus?

Néhányan talán meglepődnek azon, hogy Jézus valójában azt mondta, hogy a követői ’nem lehetnek része a világnak, mint ahogy ő sem része a világnak’ (János 17:15, 16). Miért ösztönzi Krisztus a tanítványait arra, hogy ilyen álláspontot foglaljanak el? Jézus szeretett tanítványa, János apostol megadta a választ. Ezt írta: „az egész világ a gonosz hatalmában van” (1János 5:19).

Ezért Krisztus tanításai nem emberi szervezetekhez, hanem Isten égi Királyságához irányítanak minket, mint ami igazságos társadalmat fog létrehozni a földön (Máté 6:10). Ami Jézust illeti, ő a legkisebb jelét sem adta annak, hogy bele óhajtana avatkozni az akkori társadalmi ügyekbe. Nyíltan visszautasította a politikai tisztséget (János 6:15). Nem volt hajlandó erőszakhoz folyamodni, hogy rendezze a nézeteltéréseket (Máté 26:50–53; János 18:36). Nem hagyott hátra alkotmányt, sem polgárjogi törvénygyűjteményt. Nem foglalt állást kora politikai kérdéseiben. Nem vált például aktivistává, aki a rabszolgák jogait védelmezi, és nem vett részt a zsidók Róma elleni küzdelmében sem.

De ez nem jelenti azt, hogy Jézust nem érdekelték az emberek és a problémáik. Nagyon sokat tanított a mások iránti egyéni felelősségről. Becsületes adófizetésre ösztönzött, és kiemelte, hogy fontos, hogy az ember alárendelje magát azoknak, akikre a törvény hatalmat ruházott (Máté 22:17–21). Megtanította, hogyan kell törődni a szükséget szenvedőkkel. Azt is megtanította, hogyan lehet becsben tartani mások méltóságát, és hogy mit jelent az együttérzés, a megbocsátás és az irgalom (Máté 5—7. fejezet). Jól ismert tény, hogy Krisztus tanításainak középpontjában az Isten és az embertársak iránti szeretet áll (Márk 12:30, 31).

Ugye hogy az emberek ma ezt TELJESEN másként képzelik el?

Meg is látszik a világon!

Második válaszolónak:

(Én vagyok az első.)

Szép dolog a Bibliából idézgetni, de aztán ha jön a török meg a nemtomki, akkor azért kellenek a keresztény seregek, nem igaz? Ezzel tán még a pápa is egyetért. Tudod a magam nevében oda tarthatom a másik orcámat, de egy támadás során hogy magyarázom meg a családomnak, hogy amíg az orcámat tartottam az ellenség felé, a feleségemet megerőszekolták, a gyerekemet elvitték, az anyámat lemészárolták.

Miután nem csak magamért felelek e világban, igenis fegyvert kell fogni - bár ha az én lelkem el is vész - a családért és a hazáért.

Jujj, de nagyon lepontoztak... Valakiknek nagyon fáj az igazság. ;)

(Második)