Mit jelent: "fordítsd oda a másik orcádat is"? Mi ennek a tanításnak a lényege? Miért jó az, hogy ha valaki rosszat tesz nekünk, akkor "segítjük", hogy még többet tegye?

Nem vagyok vallásos, ezért úgy érzem hogy objektíve a következő a lényeg:

Ha más neked rosszat tesz, és te arra rosszal válaszolsz, akkor az adok-kapoknak sohasem lesz vége. Ellenben ha te jót teszel a másikkal ilyenkor, talán ő is elgondolkodik, és kevesebb gyűlölet lenne.

Persze ez csak vélemény, a vallásosak biztosan jobban megtudják ezt értetni velünk.

Egyetértek az elsővel.

Ez egyike azon dolgoknak, amit a legtöbb keresztény nem ért, és ezért nem is tart be (tisztelet a kivételnek!), pedig ez az egyik legfontosabb elve az egésznek.

Sajnos azonban van ezzel egy gond is, nevezetesen az, hogy a rossztevők egy igen jelentős hányada soha nem gondolkodik el (épp ezért rossztevő), és egyszerűen csak még lelkesebben és még nagyobb élvezettel használja ki mindazokat, akik hagyják kihasználni magukat.

Ez leginkább csak akkor működik, ha az egész nagy nyilvánosságot kap, és a széles nyilvánosság is annyira felháborodik már az egészen, hogy valamiképp közbeavatkozik - lásd pl. Gandhi és India függetlenségének kivívása. De nagy általánosságban sajnos ritkán éri el az eredeti célt.

Mindent egybevetve jóval célravezetőbb szerintem az, ha az ember határozott, kiáll magáért és megvédi magát, viszont ha valami mód adódik rá, akkor próbálja valamiképp ráébreszteni a rossztevőt, hogy rossz úton jár. Csak sajna még ez sem lehetséges mindig.

Szia!

Én azért úgy gondolom 40 év tapasztalata alapján, hogy ez az elv tökéletesen működik. Ahhoz, hogy megértsük, miről is szól ez a tanítás, érdemes ismerni a körülményeket is!

Miután a zsidók gyakran érintkeztek római katonákkal, sokszor volt alkalmuk az elkeseredésre. Hadosztályok állomásoztak Júdea és Galilea különböző helyein, amelyek folyton eszükbe juttatták nemzeti megaláztatásukat. Elkeseredéssel hallgatták a harsogó kürtszót, és nézték a zászló köré gyülekező csapatokat, amikor a katonák a hatalmi jelvények előtt tisztelegtek. A nép és a katonák közti gyakori összetűzések miatt a helyzet egyre rosszabbodott. Ha a római tisztviselők kíséretükkel egyik helységből a másikba utaztak, gyakran kényszerítették a mezőn dolgozó zsidó földműveseket, hogy csomagjaikat és terheiket helyettük vigyék fel a hegyre, vagy egyéb szolgálatot végezzenek nekik. Ilyen parancsok megtagadása mindig megaláztatást és kegyetlen bánásmódot vont maga után. A római iga alól való szabadulás vágya napról napra erősebbé vált, és különösen a nyers és bátor galileaiak között a lázadás szelleme terjedt.

Kapernaumban is állomásozott ilyen helyőrség, és amikor Jézus prédikált, elvonulhatott mellettük egy csapat, amely eszükbe juttathatta keserű elnyomatásukat. Vágyakozva, reménykedve várta a nép Krisztustól, hogy a rómaiak büszkeségét megalázza.

Jézus azonban szomorúan tekintett a feléje forduló arcokra, amelyekről csak bosszúvágy volt olvasható. Amikor látta a nép hatalmi vágyát, amellyel az elnyomókat akarták megsemmisíteni, bánatosan mondta nekik: "Ne álljatok ellene a gonosznak, hanem aki arcul üt téged jobb felől, fordítsd felé a másik orcádat is."

Ezek az igék csak az ószövetségi tanításokat ismételték meg. Az általános szabály ugyan Mózes törvényében: "Szemet szemért, fogat fogért" volt, azonban ez csak a törvényszékeknek szólt. Senkinek sem állt jogában bosszút állni, mert az Úr szava így hangzott: "Ne mondd: bosszút állok rajta" (Péld 20:22). "Ne mondd ezt: Amiképpen cselekedett énvelem, úgy cselekszem ővele" (Péld 24:29). "Ha éhezik, aki téged gyűlöl, adj enni néki kenyeret; és ha szomjúhozik, adj néki inni vizet" (Péld 25:21). "Mikor elesik a te ellenséged, ne örülj; és mikor megütközik, ne vigadjon a te szíved" (Péld 24:17).

Jézus egész földi életében ez az alapelv nyilatkozott meg. Elhagyta mennyei otthonát, hogy ellenségeinek az élet kenyerét vigye, és - bár a jászoltól a sírig csak rágalmazás és üldözés volt osztályrésze - mégis a megbocsátó mennyei szeretet élt szívében. Ésaiás próféta által mondta: "Hátamat odaadám a verőknek, és orcámat a szaggatóknak, képemet nem födöztem be a gyalázás és köpdösés előtt" (Ésa 50:6). "Kínoztatott, pedig alázatos volt, és száját nem nyitotta meg, mint bárány, mely mészárszékre vitetik, és mint juh, mely megnémul az őt nyírók előtt; és száját nem nyitotta meg" (Ésa 53:7). Golgotai keresztjéről minden időkön át hangzik imája gyilkosaiért, és a remény üzenete a haldokló latorhoz.

Isten jelenléte övezte Krisztust, és semmi sem érhette azon kívül, amit az Isten végtelen szeretete a világ áldására megengedett. Ez volt részére a vigasz forrása, és ez a mi részünkre is. Akiben Krisztus Lelke lakozik, az Krisztusban marad, és a támadás, amelyet ellene irányítanak, az magát Krisztust éri, aki jelenlétével veszi körül. Csak az történik, amit Krisztust megenged. Nem kell ellenállnia a gonosznak, hiszen Krisztus védi. Semmi sem érheti az Úr beleegyezése nélkül, mert "Tudjuk, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van, mint akik az ő végzése szerint hivatalosak" (Róm 8:28).

Üdv. Péter

szia, én is az első hozzászólóval értek egyet. Gandhi mondta: a szemet szemért törvény betartása végül az egész világot vakká teszi. Igaza volt.

Ez a törvény nem tesz gyengévé téged, erre Gandhi volt a legjobb példa, aki a bibilia elvek megvalósításával (amúgy hindu volt) a briteket fegyver nélkül kiebrudatla Indiából, egyszerű, békés, passzív ellenállással.

Azt pedig ne felejtsük el, hogy egy kereszténynek nem az a fontos, hogy egy gonosz világban mennyire életképes, hiszen tudjuk, milyen embernek kell lenni ahhoz....

"A kereszténység azt követeli, hogy aki minket arcul üt, annak tartsuk oda az arcunk másik felét is. Ez lehet a gyávák és lakájok vallása, de nem önérzetes, gerinces embereké." - A kereszténység alázatosságot s meghajlást követel Isten előtt s az ő parancsai, rendelkezései, kinyilatkoztatásai előtt; tiszteletet követel a tőrvényes elöljárók, szülők, egyházi s világi felsőbbségek előtt, türelmet s nagylelkűséget még az üldöztetésben is; azonban nem követel szolgai hajlongást olyanok előtt, akik azt meg nem érdemlik. A keresztény alázat nem szolgaság s nem lakájkodás.

Ellenkezőleg, a kereszténység férfias megvallása és követése éppen ma sokszor igen magasfokú önérzetességet s bátorságot követel. Sokkal többet, mint az a lelkület, amely Isten előtt restell meghajolni, de földig alázkodik, valósággal csúszik-mászik holmi földi hatalmasságok előtt: pártvezérek, politikai diktátorok, üzleti főnökök előtt, akiktől a pénzeszacskó s az előmenetel ügyeiben várhat valamit, érdekes következetlenség! Ezek az emberek természetesnek találják, ha valaki térdre omlik egy festett arcú színésznő, egy szép asszony előtt, annak nem röstell kezet csókolni, ellenben felgerjed s dühös szavakat ont, mihelyt azt látja, hogy a hívő katolikusok kezet csókolnak a pápának, a püspököknek, a lelki atyjuknak, akikben Krisztus helyettesét tisztelik.

"Valóságban azonban senki sem tartja oda a másik arcát az arcul verőnek!" - Nem bizony, mégpedig azért nem, mert Krisztus Urunknak ez az intése nyílván nem szó szerint értendő parancs, hanem elvi eligazító, amely azt a hatalmas igazságot fejezi ki, hogy jobb az egyéni megszégyenülést vagy kárt békén elviselni, még ismétlődés esetén is, mint a rosszat rosszal viszonozni s így a gyűlölködésnek és örökös versengésnek szabad pályát nyitni.

Mennyivel boldogabb lett volna a századok folyamán az emberiség, ha ezt az elvet követi! Mennyi háborút, vérengzést, családi perpatvart, gyűlölködést s társadalmi versengést lehetett volna megakadályozni, ha az emberek megtanulnak engedékenyek s türelmesek lenni inkább, mint azonnal hajba kapni s véget nem érő marakodásba és hadakozásba bonyolódni!