Mit gondoltok az alábbi Biblia részletekről?

Igen, le kéne írnod, hogy melyikről mit akarsz tudni, vagy mi a problémád vele. Azért egyet kiemeltem:

(Cselekedetek 17:24) "Az Isten, aki alkotta a világot, és mindent, ami abban van, mivel ő égnek és földnek Ura, kézzel készített templomokban nem lakik"

A konkrét vers arról szól, hogy Isten jelenlétét nem szabad egy ember által készített házhoz kötni, mivel a Mindenhatót nem korlátozza semmi. A hívek összejövetele, a gyülekezet sem azért fontos, mert ott van Isten is, hiszen Ő mindenhol megtalálható!

Tehát bármily csodálatos és milliárdos költségű egy templom, az nem egy "misztikus hely", ahol inkább megtalálható Isten, mint máshol.

Persze, szövegösszefüggést figyelembe véve, sokkal több dolgot lehetne róla írni.

„Megmondatott azonkívül: ’Aki elválik feleségétől, adjon neki válólevelet.’ Én pedig azt mondom nektek: ’Mindaz, aki elválik feleségétől, kivéve paráznaság miatt, házasságtörésnek teszi ki őt, és bárki, aki elvált asszonyt vesz feleségül [vagyis olyat, aki nem szexuális erkölcstelenség alapján vált el], házasságtörést követ el” (Máté 5:31, 32).

Némelyek a zsidók közül csaló módon bántak feleségeikkel és a leggyöngébb kifogások alapján váltak el tőlük (Malakiás 2:13–16; Máté 19:3–9). A szájhagyomány lehetővé tette egy férfinak, hogy elváljon feleségétől akkor is, ha csupán „elrontott egy ételt” vagy „jobb feleséget talált őnála” (Misna).

Az igazság üzenete, az Isten Igéje úgy működik, mint egy „kard” és időnként élesen elválasztja egymástól a család tagjait. Maga Jézus az ilyen helyzetekről szólva azt mondta: „Azért jöttem, hogy szakadást okozzak... Valóban az ember ellenségeivé válnak majd a saját családjának tagjai.” (Máté 10:34–36) Természetesen kívánatosabb a családi egység, és azoknak, akik hallgatnak a Bibliai üzenetre, mindent meg kell tenniük annak érdekében, hogy elhárítsák a Sátán által támasztott akadályokat és így a „Krisztusról szóló dicsőséges jó hír fénye” átragyogjon a család más tagjaira is. — 2Kor 4:4.

Itt a közvetlen és a tágabb szövegösszefüggés nagyon fontos:

(Máté 10:34–37) "Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békét hozzak a földre; nem békét hozni jöttem, hanem kardot. Mert azért jöttem, hogy meghasonlást támasszak az ember és apja között, a leány és anyja között, a fiatal feleség és anyósa között. Az embernek bizony a saját háznépéhez tartozók lesznek ellenségei. Aki jobban vonzódik apjához vagy anyjához, mint énhozzám, nem méltó hozzám; és aki jobban vonzódik fiához vagy leányához, mint énhozzám, nem méltó hozzám."

Vagyis Jézus tanítása megoszthat családokat, ha valaki ragaszkodik ezekhez, de ez nem lehet indok arra, hogy a bibliai igazságot elhagyjuk. Nem lehet indok az, hogy elhagyjuk az igazságot, ha szülő, házastárs, vagy bárki, aki közel áll hozzánk, ellenségeskedik velünk Krisztus miatt.

Sokan mégis ezt teszik, a másiktól való félelem, vagy a rosszul értelmezett, rossz irányban kimutatott lojalitás rabságában vannak!

(Máté 23:9-10) "Ezenkívül senkit se hívjatok atyátoknak a földön, mert e g y a ti Atyátok, az égi. »Vezetőnek« se hívjanak benneteket, mert e g y a Vezetőtök, a Krisztus."

Itt nem polgári foglalkozásokról, vagy címekről van szó, hanem vallási címekről. Ezen volna jó elgondolkozni minden egyházi elöljárónak! Folytatás, szövegösszefüggés:

(Máté 23:11-12) "Hanem aki a legnagyobb köztetek, az legyen a szolgátok. Aki felmagasztalja magát, megaláztatik, és aki megalázza magát, felmagasztaltatik."

Helyénvaló az „atya” egyházi cím? Ez széles körben használatos a római katolikus és az anglikán egyházban. A „padre”, aminek jelentése „atya”, szintén széles körben használatos. Jézus azonban erre tanította tanítványait: „Atyátoknak se szólítsatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, a mennyei” (Máté 23:9, Ökumenikus fordítás) A Katolikus fordítás-ban hasonlót olvashatunk: „Atyának se szólítsatok senkit a földön.” Miért nem engedelmeskednek a papok és követőik az Úr Jézus Krisztus ezen parancsának?

A római pápát gyakran „szentatyá”-nak szólítják. Olasz személyzete azonban gyakran szólítja őt Santissimo Padre címen, aminek jelentése: „legszentebb atya”. A „szent atya” olyan cím, ami csak egy alkalommal tűnik fel a Bibliában (János 17:11). Ez a Legfőbb Lény kizárólagos címe. Helyénvaló földi és tökéletlen teremtményeket ilyen címen szólítani?

Máté 5:32

A házasságtörés súlyos bűn, és ennek számít már az asszony megkívánása is, mert ennek folyománya szokott lenni a házasságtörés. Keleti férfi saját feleségével szemben nem mindig követ el házasságtörést, mert a többnejűség megengedett volt de a nő igen. A férfi csak akkor követett el házasságtörést, ha más feleségét vitte bűnre, tehát más jogát sértette meg. A szem kivájása és a kéz levágása azt akarja hangsúlyozni, hogy a házasságtörés önmagában súlyos bűn, amit mindenkor kerülni kell. Különös eset az elválás, amikor a férfi válólevelet ad feleségének valami okból ez az ok lehetett komoly ok is, de az enyhébb felfogás szerint bármilyen apró ok is. A Mózestől megengedett házassági elválás az Úr Jézus szemében házasságtörésnek számít. Nem lehet feleségül venni még a házasságtörés címén elbocsátottat sem, amikor az elbocsátás jogos.

Hogy ezen helyet jól megértsük, egybe kell azzal vetnünk a többi helyeket is, melyek szintén a házassági elválásról szólanak (Márk 10,11. Luk. 16,18. Kor. I. 7,10.11.39.). Márknál és Lukácsnál az elbocsátás föltétlenűl el van tiltva, ez igékkel: A ki elbocsátja feleségét és mást veszen, paráználkodik; ellenben Jézus Máténál megengedi az elbocsátást házasságtörés esetében. E látszólagos ellenmondást eloszlatja sz. Pál a korintusiakhoz küldött levelében, az idézett helyen ezt írván: „Azoknak pedig, kik házasságban vannak, nem én parancsolom, hanem az Úr: hogy a feleség el ne váljék férjétől. Hogyha elválik, házasság nélkül maradjon, vagy férjével békéljen meg. És a férfiú el ne bocsássa feleségét… Az asszony kötelezve van a törvényhez, a meddig férje él; hogyha férje meghal, fölszabadúl; menjen férjhez a kihez akar, csakhogy az Úrban.“ Sz. Pál az elvált nőnek nem engedi meg a házasságra lépést mindaddig, míg férje él, s ezzel kimondja, hogy a szövetség, mely a házasság által köttetett, nincs föloldva; mert ha e köteléket felbontottnak tartotta volna, meg kellett volna engednie az új házasságra való lépést. Egyszersmind megengedte, hogy az elvált nő, ha férjével nem békűlhet ki, elváltan maradjon. Ezen engedményből és az új házasságra lépés tilalmából következik: hogy az elbocsátás oly értelemben, melynélfogva a házassági kötelék felbontatik, ellenkezvén a keresztény törvénynyel, helyt nem találhat, és semmi esetben sem engedhető meg; de az elbocsátásnak oly értelemben, hogy az csak ágy- és asztaltól való elválás legyen, s az együttlakás megszüntetéséből álljon, van helye, s az megengedhető, csak az elvált rész, a felbonthatlan kötelék fenntartása miatt, új házasságra lépni ne törekedjék. Sz. Márk és Lukács evangélisták az elbocsátást a kötelék fölbontásának értelmében veszik, s azért azt föltétlenűl tiltják; sz. Máté pedig az elbocsátást az ágy- és asztaltóli elválás értelmében veszi, s azért hozzáteszi a kivételt, melynek következése lehet ugyan az elválás, de nem a kötelék felbontása. Egyébiránt mind a három evangélista hozzáteszi sz. Pál értelmében, hogy az elvált felek semmiesetre sem léphetnek új házassági szövetségre. Némelyek a görögöt így fordítják …a ki elbocsátja feleségét, még házasságtörés miatt is stb. De e fordítással, ha azt a szólásmód szerint a másik mellett igazolni lehetne is, ellenkezik a fönebbi Máté 5,32. és az egész őshagyomány, mely mindig a fönebbi értelemben fordította. Az anyaszentegyház is, melynek kiváló joga van az irás valódi értelmét meghatározni, egybehangzólag minden sz. atyákkal, ezen helyet az itt előadott módon értelmezi. A trienti egyetemes gyülekezet határozata így hangzik: Ha valaki mondja, hogy az anyaszentegyház téved, midőn az evangéliom és az apostol tanítása nyomán azt tanította és tanítja: hogy a házastársak valamelyikének házasságtörése miatt a házassági kötelék föl nem bontható, és hogy egyik sem, a házasságtörésre okot nem adott ártatlan fél sem léphet a másik fél életében házasságra; és hogy az, ki a házasságtörő nőt elhagyja, és mást veszen, és mással kel egybe, házasságtörést követ el: átok alatt legyen (24. ül. 7. határ.). Továbbá: Ha valaki mondja, hogy az anyaszentegyház téved, midőn különféle okoknál fogva azt határozza, hogy a házasok közötti elválásnak, mi a házaságyat vagyis az együttlakást illeti, bizonyos vagy bizonytalan ideig helye lehet, átok alatt legyen (8. határ.).

Ld. még: [link]

Jézus kinyilatkoztatása alapján az ószövetségi házassági válást (MTörv 24,1-4) Mózes csak a zsidók „keményszívűsége” miatt engedélyezte, azonban Jézus az Újszövetségben visszaállította a házasság felbonthatatlanságának eredeti isteni tervét. Emiatt a Katolikus Egyház – egyedüliként az egész kereszténységen belül – tanítja, hogy a házasságot soha nem lehet felbontani, az „holtomiglan-holtodiglan” tart. A protestánsok (illetve az orthodoxok), annak ellenére, hogy mind Márk, mind Lukács és Szent Pál, valamint az ókeresztény Egyházatyák is egyértelműen tanítják, hogy semmilyen esetben sem lehet felbontani egy keresztény házasságot, a fenti, ún. mátéi kitételre („hacsak nem paráznasága miatt”) hivatkoznak, amikor engedélyezik – egyre kisebb indokok alapján – a válást, illetve az új házasságot. A gond ott van, hogy a kitételben szereplő „paráznaság” (görögül: porneia) szót „házasságtörés” értelemben magyarázzák, pedig a házasságtörést a görögben a moicheia szóval adják vissza mindenütt. A porneia jelentése minden görög szótárban és lexikonban: „törvénytelen szexuális kapcsolat”. Azaz a fenti kitételben nem az szerepel, hogy az asszony „házasságtörést” követett el, és ezért házasságtörés nélkül elvehet mást a férj, hanem ha az asszony „parázna”, törvénytelen kapcsolatban áll a férfivel (pl. vérfertőzés, házasság nélküli kapcsolat), akkor az elbocsátás jogos, és nem köti az embert.

ApCsel 15,28-29 – „tartózkodnotok kell a bálványoknak áldozott eledeltől, a vértől, a fojtott állattól és a paráznaságtól (= porneia).” – Az apostolok határozata egyértelműen a Leviták könyve 17-18. fejezeteire utal, a zsidóknak és az idegeneknek szóló szentségi törvényre:

Lev 17,7-9 – A bálványáldozat megtiltása.

Lev 17,10-14 – A vér tiltása.

Lev 17,15 – A fojtott, elhullott állat tiltása.

Lev 18,1-18 – A vérfertőzés tiltása. Tehát az apostoli döntésben szereplő „porneia” egyértelműen vérfertőzésre, azaz törvénytelen együttélésre utal.

1Kor 5,1 – „Egyébként az a hír járja, hogy paráznaság (= porneia) fordul elő köztetek… tudniillik valaki apja feleségével él.” Szent Pál is a porneia szón vérfertőzést, azaz törvénytelen együttélést ért.

Mt 19,9-10 – „Mondom nektek: aki elbocsátja feleségét - hacsak nem paráznasága miatt -, és mást vesz el, házasságot tör. Aki elbocsátott nőt vesz el, szintén házasságot tör.” A tanítványok megjegyezték: „Ha így áll a dolog a férj és feleség között, nem érdemes megházasodni.”

Ha a férj, vagy az asszony a másik házasságtörése miatt nyugodtan elválhatna, és új házasságot köthetne – és ezzel szinte semmit sem változna a korábbi mózesi törvény, akkor a tanítványok nem jegyezték volna meg azt, hogy így „nem érdemes megházasodni.” Ez utóbbi megjegyzés csak a házasság felbontásának lehetetlenségére adott reakció lehetett.

A keresztény lemondás (10, 34-39): A tanítás hangvétele újra változik. Máté a keresztény választás végső következményeit vázolja fel. A bevezető figyelmeztetés («ne gondoljátok»: 34. v.; vö. 5,17) jelzi, hogy félreértések áldozatává válhatunk. Valaki például azt gondolja, hogy a Krisztus iránti szeretetét össze tudja egyeztetni a rokonok iránti szeretettel (35-37. v.), mint ahogyan fentebb másvalaki úgy vélte, hogy egyszerre szolgálhat Krisztusnak és a mammonnak (6,24). Az evangéliumi választás azonban az egész embert igényli: Krisztus nem hasonlítható más értékhez, és még kevésbé helyezhető más javakkal azonos szintre. Az embernek még az elhunyt atya temetésének gondját is másokra kell hagyni, hogy azonnal Jézus nyomába szegődhessen (8,22).

Az ilyen tanítás, amely tagad valamilyen igazságot, hogy kiemelhesse egy másik fontosságát, mindig paradoxonnak látszik. Jézus ugyanis nem azért jött, hogy szétszakítsa a családtagokat összefűző szent kötelékeket, és még kevésbé azért, hogy e tagokat szembeállítsa egymással. A misszionáriusok azért küldettek, hogy békét vigyenek a házakba, amelyeket meglátogatni szándékoztak (10, 12-13). Egyáltalán nem valószínű, hogy most arra kapnak buzdítást, háborúskodást robbantsanak ki saját otthonaikban. Máté már említést tett (21. v.) arról, hogy esetleg testvérek, szülők vagy fiak fognak feljelentéseket tenni a helyi hatóságoknál. Most ugyanerről a dologról beszél, de azok pártjára állva, akiket családtagjaik kiközösítenek. Krisztus tanítványát a teljes elszigetelődés és elhagyatottság veszélye fenyegeti. Előfordulhat, hogy a szüleihez (atyjához, anyjához), a távolabbi rokonaihoz (anyósához, menyéhez) vagy a gyermekeihez (fiához, leányához) fűző legszentebb kapcsolatai is megszakadnak. Ennek magyarázatára Máté közmondást idéz (36. v.), amely általánosabban is érvényes: az ember ellenségei többnyire szomszédai vagy családtagjai közül támadnak (Mik 7,6). Az ellenségeskedés mindig valamiféle valódi vagy vélt érdeksérelemből adódik, és ezért általában nem távoli vagy számunkra ismeretlen személyektől ered.

A keresztény élet választása nehéz helyzetbe, sőt veszélybe sodorhatja az ember legkedvesebb személyes kötelékeit, de a legnagyobb próbatét (a vértanúság) idején sem szabad megengednie, hogy legyőzze őt a gyermekei vagy a szülei iránt táplált jámbor érzület. Mert bármilyen kényes és nehéz helyzetben történik ez meg, mindig a Krisztus ellen elkövetett árulásnak számít, ami gyászos következményekkel jár (33. v.).

A vértanúság gondolata felidézi a keresztény emberre váró önmegtagadások és mindennapos lemondások témáját. Ha valaki nem vállalja az áldozatokat (`nem hordozza keresztjét'), nem válhat Krisztus tanítványává. Jézus követése magas követelményeket támaszt és sokba kerül, de ugyanilyen nagy lesz érte a jutalom is. A `kereszt', amelyről Jézus beszél, jelképe mindannak a szenvedésnek, igazságtalanságnak és üldözésnek, amelyet elviselt, és amely a keresztény hitvallásnak is velejárója. A legnagyobb `kereszt' az élet elveszítése az evangéliumért. Ez a veszteség azonban örök érvényű nyereség is (39. v.; vö. 16,25). A keresztény ember a vértanúság és a dicsőség közötti feszültségben él. E két valóság azonban nem kizárja, hanem kölcsönösen kiegészíti egymást, miként a szenvedés és a feltámadás. A keresztény üdvösség `boldogság' és öröm, de az embernek is fáradoznia kell érte. Krisztus is csak a kereszthalál által érte el felmagasztaltatását. Ha az ember megtagadja a szenvedés vállalását, újra csak nyomorúságos állapotát találja helyette. Ha a törvényt megkerülve azonnal célhoz akar érni, könnyelműen és felszínesen gondolkodik. A húsvét nem érhető el a szenvedés péntekjét megelőzően. Péter ugyan ilyesmire gondolt, de nem tudta, mit beszél (17,4; Lk 9,35).

A Máté 23:9 megértéséhez kérlek olvasd el ezt: [link]

Röviden: Jézus a itt nem magát a címet, hanem CSAK a címkórságot itéli el. Megjegyzem itt azt is mondta Jézus, hogy "vezetőnek se hívjatok senkit", JT-i mégis VEZETŐ testületnek hívják a maguk felselsőbb szervét, ami iránt korlátlan engdelmességgel tartoznak. Jézus szavainak értelme az, hogy 'Ne hívjatok senkit atyátoknak' - tudniillik kevély, nagyzoló értelemben, mint a felfuvalkodott írástudók és farizeusok, kik az iyen címeket hajhászták és a tanulatlan népet mélységésen megveteték. De ez nem tiltja, hogy a keresztnyek a címeket, mint képesítések, állások és foglalkozások neveit ne használják. Krisztus is elfogadta a 'mester' címet. 'Testvérek vagytok', azaz egyformák. Megjegyzendő, hogy az 'atya' itt nem szülőt jelent, hanem szintén a zsidó tanítók, kivált a régiek címe volt. Mestereknek nevezték az iskolák fejeit. Krisztus ettől óv; az ő híveinek egyetlen iskolát kell, hogy alkossanak.

Néhány kérdés:

Pál hogyan utalt önmagára az 1Kor 4,14-15-ben? Az apostolok hogyan bánnak az új keresztényekkel az 1Tessz 2,11 szerint? Hogyan utal Pál Izsákra a Róm 9,10-ben? Hogyan nevezi hallgatóságát János az 1Jn 2,13-ban?

Az Újszövetségben számtalan embert neveznek „atyának”.

Mt 19,19 – „apádat és anyádat tiszteld”

ApCsel 7,2 – „Erre válaszul így beszélt: „Testvérek és atyák! Hallgassatok meg!” (Szent István vértanú a zsidó vezetőket atyának nevezi.)

Róm 4,16 – Ábrahám mindnyájunknak atyja.

1Kor 4,15 – „az evangélium által én vagyok a ti atyátok a Krisztus Jézusban.”

1Tim 1,2 – „[Pál] Timóteusnak, a hitben igaz fiának.”

Filem 1,10 – „Fiamért, Onezimuszért könyörgök, akinek bilincseimben adtam életet.”

1Tessz 2,11-12 – „mint apa a gyermekeit, egyenként intettünk, buzdítottunk és kértünk benneteket”

Ha tudsz angolul, esetleg nézd meg:

[link] Does the Bible Forbid Calling a Priest "Father"?

By Claude Kenneson

1Kor 7,12 - 1Kor 7,16: A "többiek" azok, akiknek házastársa pogány vagy zsidó maradt. Ezeknek szól a Szent Pál-i kiváltság. Ha a meg nem keresztelt fél nem akar békésen együttélni hívő házastársával, akkor az elválhat. Ha azonban megvan a jószándéka, a hívő fél nem hagyhatja el. Rajta keresztül a pogány fél és a még meg nem keresztelt gyermekek is valamiképpen az egyházi közösségre irányulnak, és javaiban részesülnek. A hitetlen fél némileg részt vesz a hivő félnek szentségében, a mennyiben ez bizonyosan mindent el fog követni, hogy azt a kereszténység igazságáról meggyőzze, és az igazság által megszentelje (Ján. 17,17.). Azonkivűl, ha e megszentűlés be nem következnék, az ily házasságból nemzett gyermekek csupán pogányok lennének; de így ha még nem keresztények is, a kereszténységgel legalább megbarátkoznak. Hasonlóképen az anyaszentegyház mai nap is eltűri az igazhitűek és tévhitűek közötti házasságokat, de kötelességűl tűzi ki, hogy a hivő fél igyekezzék az igazságról meggyőzni a hitetlent, hogy ezáltal őt, a házasságot és a gyermekeket megszentelje.

1 Kor 7,15 - ... mert a keresztény fél nincs kötelezve ily esetben, hanem különválva élhet, bár más házasságra nem léphet. Vagy: különválva élhet, és ismét más házasságra léphet. Az értelmezők itt megoszlanak véleményeikben, a mennyiben némelyek a nem-kötelezés alatt csupán az együttélés megszüntetését, mások magának a házassági frigynek felbontását értik. Úgy látszik, inkább az utóbbi vélemény mellett szólanak a szöveg szavai, minthogy az apostol a fölmentetésről átalán szól (15. v.) azon hozzátétel nélkül, hogy az elvált keresztény fél nőtelenűl maradni köteles, mint ezt különben a keresztények közötti házasságoknál (11. v.) odatette.

1Kor 11,2 - 1Kor 11,6

Nem értékkülönbségről van szó a férfi és nő között. Az egyenrangúságot a kinyilatkoztatás mindig hangoztatta. Az apostol itt vallásos magyarázatot ad arra a természetes magatartásra, ami a nő családi és társadalmi helyzetéből folyik. A nő támaszt keres a férfiban, ezért mondhatja az apostol, hogy az asszony feje a férfi. Viszont a férfi inkább hivatott az eszmék képviseletére, a jogrend érvényesítésére, a közéleti szereplésre, de mindent köteles Krisztus mértéke szerint tenni.

1Kor 11,7 - 1Kor 11,12

A korintusiak valószínűleg megkérdezték az apostolt, hogy a nők az istentiszteleten kötelesek-e a keleti szokáshoz híven fedett fővel megjelenni. Az apostol itt a helyi követelmények és szokások szerint ad utasítást, nem általános törvényt közöl. Ez kitűnik a 16. versből. A Szentírásra való utalással azt akarja elérni, hogy egész viselkedésüket hassa át a vallásos gondolat. Mindent Istenért tesznek, amikor a tisztesség követelményeit figyelembe veszik. Az őrangyalok előtti tisztelet is javallja a szerény viselkedést, hiszen ők különösképpen jelen vannak a keresztények vallásos összejövetelein. A 12. vers kifejezetten említi a férfi és nő egyenrangúságát a házasságban.

1 Kor 11,7

Itt nincs átalában szó az Isten képéről, melyet minden ember, férfiú úgy mint asszony, magán visel, a mennyiben szentségre és igazságra teremtett halhatatlan lelke van; hanem csak azon képről, melynélfogva a férfiú ura mindennek a földön (Móz. I. 1,26.). Ezen uralmat ugyan az asszony is nyerte (Móz. I. 1,28.), de csak férjével közösen és alatta, kiért alkotva lőn (9. v. Móz. I. 2,20. s követk.), és ez az alárendeltség a bűn után az asszony büntetéseűl, ki a férfiút elcsábította, még nagyobb lett (Móz. I. 3,16.). A férfiú, ki ez uralmat annak helyes módja szerint viszi, az által megdicsőíti Istent, a mennyiben így rendeltetése szerint él, és azért neveztetik az Isten képének és dicsőségének. – Megjegyzendő, hogy a papok a templomban fejöket majd befödik, majd födetlen fővel vannak; födetlen fővel vannak, midőn Krisztus nevében könyörögnek, áldoznak, a szentségeket kiszolgáltatják; befödik fejöket, midőn az ő jegyesének a tanító anyaszentegyháznak nevében lépnek föl, mely alárendeltsége jeléűl a menyasszonyi koronát viseli (Jel. 21,2.).

Az asszony pedig megdicsőíti a férfiút, s ez által közvetve az Istent is, ha magát az Istentől megszabott alárendeltségben tartja, ha rendeltetését teljesíti. – Bár szivére venné ezt minden asszony, és megismerné, hogy uralomvágy által egész rendeltetését eltéveszti. Az apostol most okát adja az asszony ezen alárendeltségének.

Itéljetek azon ujmutatásból is, melyet maga a természet ad, hogy az asszonynak befödött fővel kell lennie, s a fejkötőben az alárendeltség jelét viselnie. Nincs-e abban a természetnek ujmutatása, hogy a férfiúnak födetlen, az asszonynak befödött fővel kell lennie, mivel mindenik érzi, hogy a hosszú haj a férfiúnak illetlen, az asszonynak ékesség? Ezen érzelem nem csupa képzelődés; ez azon tapasztaláson alapszik, hogy a természet az asszonynak a férfiúénál hosszabb és sürűbb hajzatot, mintegy természetes fátyolt adott, annak jelentéseűl, hogy az isteni rendszabály az ő alárendeltségét kivánja, és hogy ennek jeléűl a fejkötőt különösen az Isten előtt kell viselnie.