Mit ír a Biblia a tisztítótűzről? Ha ír, akkor idéznétek?

Sajnos én is olvastam effélét, hogy a gyehenna tisztító tűz lenne a bűnösök számára, de ezt a biblia nem támasztja alá, sőt úgy beszél a gyehennáról, hogy az a büntetés helye és onnan kikerülni nem lehet - legjobb ezért viselni a felelősséget ebben az életbn, hogy ha valaki elrontja, nem kap még egy esélyt.

pl.

Mt 5:22 " a ki pedig azt mondja az ő atyjafiának:. . .: Bolond, méltó a gyehenna tüzére."

..egyébként úgyis jön a mi Péterünk és lefordítja az egészet görögből :)

Konkrétan sehol nem beszél a Biblia a tisztítőtűzről, vagyis olyan átmeneti helyről a menny és a pokol között, ahol a bűnös lelkek szenvednének, mígnem megtisztulva a mennybe juthatnak. Semmi ilyet nem ír a Biblia. Sőt az ellenkezőjéről ír. Aki itt, a földi életben Jézus követője lesz, megbánja bűneit és elfogadja Isten bűnbocsátó kegyelmét Jézus kereszthaláláért, annak örök élete, üdvössége van. Aki nem, az megy a kárhozatra. Odaát pedig már nincs átmenetel egyik helyről a másikra. Világosan elmondja ezt Jézus a gazdag és Lázár példázatában.

A Gyehenna tüze egészen más kérdés. A Gé-Hinnóm azaz a Hinnóm-völgy Jeruzsálemet határolja. (Ennek magyarosítása a Gyehenna szó.) A halottak helye, tömegsír is, ahol a régi időkben még emberáldozat is folyt. Az Ószövetség tehát még mint konkrét helyet említi, de az Újszövetségben már átvitt értelemben van szó róla, és a kárhozatot, a pokol szenvedéseit jelenti. (De nincs szó arról, hogy ott meg lehetne tisztulni és átmenni a Mennybe!)

(Katolikus testvéreink majd bizonyára erősködni fognak a purgatórium mellett, ahogy máskor is tették, amikor itt erre rákérdezett valaki, de az ő érveik jórészt biblián kívüliek. Egyúttal remélem, nem egy protestáns-katolikus vita gerjesztése pusztán a célod :) Bár, persze helye van ma is a hitvitáknak.

Szia!

Előd István katolikus dogmatika könyvéből idézek:

"A Szentírás sehol sem említi kifejezetten, hogy a végítéleten kívül részünk lesz egy másik, egyéni ítéletben. Csak annyit mond, hogy halálunk után rögtön jutalomban vagy büntetésben részesülünk.

Ebből viszont logikusan következik, hogy már halálunk percében egyénileg is megítéltetünk, és ezen a különítéleten dől el örök sorsunk. Ünnepélyes formában a tanítóhivatal sem a külön-ítéletről nyilatkozott, hanem a halál utáni sorsunkról, mindennapos igehirdetése azonban nemcsak jóváhagyta, hanem magáévá tette a híveknek ezt a meggyőződését. Ennélfogva a különítélet ténye dogmának tekintendő. A szenthagyományban sokáig bizonytalanság uralkodott az egyén halál utáni sorsáról, tehát a különítéletet illetően is.

A különítéleten végleg eldől az ember sorsa, állapota mégsem mondható véglegesnek. Hiszen lesznek, akik tisztulásra ítéltetnek. Akik pedig a mennyei boldogságba jutnak, a világ végéig nélkülözni fogják ennek a boldogságnak azt a teljességét, amelyet az egész természetnek újjáteremtése, az "új ég és új föld" fog jelenteni.

Vitatott továbbá, hogy milyen lesz az emberi léleknek a testhez való viszonya a világvégi feltámadásig. Egyes hittudósok ugyan újabban az "animae separata" elképzelésének tarthatatlanságát bizonyítják, azt a kérdést azonban nyitva hagyják, hogy a világvégi feltámadás nem ad-e többletet a mennyország boldogságának és a kárhozat kínjainak testben történő megélésében. A különítélet színhelyéről és időpontjáról semmi biztosat nem tudunk. A hely valószínűleg a halál színhelye, az időpont pedig a testi halál bekövetkezésének pillanata lesz.

A különítélet nem teszi-e fölöslegessé a végítéletet? Van-e értelme az utolsó ítéletnek, miután az ember sorsa végleg eldőlt a külön-ítéletben? Úgy látszik, mintha nem volna értelme, legfeljebb csak akkor, ha két fokozata lenne a büntetésnek, egy enyhébb és egy szigorúbb, és a szigorúbbat az utolsó ítélet osztja ki, ahogy a keletiek közül sokan képzelik.

A purgatórium elnevezést csak a 9. század óta használja a teológia. Ez a szó találóan jelzi a tisztulás folyamatát anélkül, hogy a vitatható kérdésekre (hely és mód) választ adna. A Szentírásban direkt bizonyítékokat nem találunk. A protestánsok által el nem fogadott - mert deuterokanonikus -2 Makk 12:40-45-ben azt olvassuk, hogy Makkabeusi Júdás áldozatot mutattatott be olyan elesett hősökért, akiknél pogány amuletteket találtak. "Ha ugyanis nem hitt volna - folytatja a szent szerző

- az elesettek feltámadásában, fölösleges és értelmetlen dolog lett volna a halottakért imádkozni."

A túlvilági tisztulás mikéntjét illetően sem a kinyilatkoztatás forrásai, sem a tanítóhivatal megnyilatkozásai nem adnak biztos útmutatást. Ezért csak többé-kevésbé valószínű következtetésekre vagyunk utalva. A trienti zsinat dogmaként tanítja, hogy a purgatórium lakóin imádságainkkal, továbbá a szentmiseáldozatnak és búcsúknak fel-ajánlásával segíteni tudunk. Ennek a segítésnek elvi alapja a szentek közösségének dogmája, amelynek értelmében Krisztus titokzatos Testének tagjai (7. Kor. 12. fej.) egységes szervezetet alkotnak, és minél inkább részesült valaki a megváltás áldásaiban, annál inkább lehet mások számára is forrása a kegyelemnek.

A vándor-egyház tagjai szüntelen segítséget remélhetnek a mennyeiektől, a földiek hűsége és szeretete viszont azok számára jelenthet segítséget, akik evilági vagy másvilági tisztulásra szorulnak."

Üdv. Péter

Reformatus teologuskent pont nemreg foglalkoztam a purgatorium kerdesevel egy szeminarium keretein belul.

Nos,a purgatorium letet a Biblia nem tanitja nyiltan,viszont en ugy gondolom,hogy maga a bibliai tulvilagkep sem egyseges,akar egymasnak ellentmondo igeket is talalhatunk.Tehat bizonyos ertelemben magunkra vagyunk utalva.A purgatorium,mint olyan arra az osi kerdesre adja meg a valaszt,hogy vajon mi tortenik az olyanokkal,akik pl.:

- Jezus elete elott eltek

- kisgyermekkent,megkereszteletlenul haltak meg

- csupan eletuk vegen tertek meg

stb.

Tehat a "hataresetekrol" van szo,melyekrol a Biblia nem fogalmaz meg konkret tanitast.Maga a "purgatorium" kifejezes valoban csak evszazadokkal kesobb terjedt el,de a halottakert valo imadsag,illetve a tulvilagi tisztulas szuksegessege mar az okeresztyensegben is jelen volt (pl.Perpetua latomasai)

Nehany igehely,amelyeket a katolikus teologia felhasznalt a purgatorium-tan alatamasztasara:

-Mate 12:31-32

-Zakarias 13:9

-Lukacs 16:19-26

-I. Korinthus 3:11-15

ill. az altalunk nem kanonikusnak tekintett II. Makkabeus 12:42-45

Olvasd el:

* [link]

* [link]

A purgatórium a megtisztulás egy ideiglenes állapotát jelöli azoknak, akik kegyelmi állapotban haltak meg, de még szükségük van arra, hogy az elhalogatott tökéletlenségeiktől, hibáiktól (bocsánatos bűnök, földi ragaszkodás, elégtétel meg nem adása) megszabaduljanak, mielőtt belépnének a mennybe.

Tehát a purgatóriumnak semmi köze sincs a megigazuláshoz, vagy az üdvösséghez, hiszen a purgatóriumba csak megigazultak léphetnek, illetve ők már végső soron üdvözültek. A purgatóriumnak az ember tökéletes szentségéhez, megszentelődéséhez van köze, ami során elég, megsemmisül fennmaradt önszeretete.

Az igaz, hogy maga a „purgatórium” szó nincs benne a Szentírásban, ugyanúgy, ahogy nincs benne pl. a „Szentháromság”, a „megtestesülés” vagy akár a „Biblia” szó se. De nem is a szó a fontos, hanem a szóhoz kapcsolt tanítás. És az a tanítás, ami szerint a választottak végigmennek egy végső megtisztuláson – ami se nem a menny, se nem a kárhozat állapota –, világosan benne van mind az Ószövetségben, mind az Újszövetségben.

Szám 20,12 – Mózesnek és Áronnak bár megbocsátott Isten, mégis megbüntette őket.

2Sám 12,13-14 – Dávidnak is bár megbocsátott, mégis megbüntette őt.

Lev 26,43 – „le kell vezekelniük bűneiket, amelyekkel megszegték parancsaimat és megvetették törvényeimet.”

2Makk 12,42-45 – Imádkoznak a halottakért, hogy azok megszabaduljanak bűneik alól.

Bár ezt a könyvet a protestánsok nem tartják sugalmazottnak, és nincs is benne a protestáns Bibliákban, azonban magát a történelmi tényt, illetve az erről szóló szavak realitását nem hagyhatják figyelmen kívül.

1Jn 5,16-17 – Van olyan bűn is, ami nem halálos.

Jak 3,2 – „Mert sokban vétünk mindnyájan.”

Jel 21,27 – Tisztátalanok nem léphetnek a mennybe.

Mt 12,36 – „Minden hiábavaló szóról, amelyet kimondanak az emberek, számot fognak adni az ítélet napján.”

Lk 12,41-48 – A halál utáni büntetésnek különböző fokozatai vannak.

Mt 5,48 – „Ti tehát legyetek tökéletesek, mint ahogy a ti mennyei Atyátok tökéletes.”

Zsid 12,14 – Megszentelődés nélkül senki sem látja meg az Urat.

2Kor 7,1 – „őrizkedjünk a test és lélek minden szennyétől, így teljessé tesszük megszentelődésünket Isten félelmében.”

Zsid 12,23 – A mennyben mindenki tökéletes.

Mal 3,2-3 – „De ki fogja tudni elviselni jövetele napját? és ki maradhat állva, amikor megjelenik? Mert olyan, mint az olvasztók tüze és a ványolók lúgja. Leül, mint az ezüstolvasztó és -tisztító mester. Megtisztítja Lévi fiait, megfinomítja őket, mint az aranyat és az ezüstöt, hogy méltóképpen mutassák be az áldozatot az Úrnak.”

Mt 5,25-26 – Amíg meg nem fizetjük az utolsó fillért is, addig nem jutunk ki a börtönből (utána igen).

Mt 18,23-35; Lk 12,58 – A börtönből addig nem jutnak a mennyek országába, amíg ki nem fizetik tartozásukat.

Mt 12,32 – „ha valaki a Szentlélek ellen szól, annak nem bocsátanak meg sem ezen a világon, >sem az eljövendőben<.”

Mik 7,9 – „Az Úr haragját el kell viselnem - hisz vétkeztem ellene - mindaddig, míg ítéletet nem hoz ügyemben, és igazságot nem szolgáltat nekem. Elvezet a világosságra és megláthatom igaz tetteit.”

1Kor 3,11-15 – Tűz fogja kipróbálni mindenki munkáját. Üdvözülni fognak, de csak mintegy tűz által.

Zsid 12,29 – „Mert a mi Istenünk emésztő tűz.”

Iz 4,4 – „majd az Úr lemossa Sion leányáról a szennyet, és megtisztítja Jeruzsálemet a vér bűnétől az ítélet lelkével és a tűz lelkével” (vö. Iz 6,5-7; 33,11-14)

A tisztítóhely azok állapota, akik Isten barátságában halnak meg, ám jóllehet biztosak örök üdvösségük felől, még tisztulásra van szükségük ahhoz, hogy beléphessenek a mennyei boldogságba.

Akik Isten kegyelmében és barátságában halnak meg, de még nem tökéletesen tiszták, örök üdvösségük felől ugyan biztonságban vannak, de a halál után tisztuláson mennek át, hogy elnyerjék azt a szentséget, melyre szükségük van, hogy a mennyország örömébe beléphessenek.

Az Egyház a választottaknak ezt a végső tisztulását, ami teljesen különbözik a kárhozottak büntetésétől, purgatóriumnak, tisztítóhelynek nevezi. Az Egyház a tisztítóhelyre vonatkozó tanítását főleg a Firenzei és a Trienti Zsinaton fogalmazta meg. Az Egyház hagyománya bizonyos Szentírási helyekre hivatkozva, [Például 1Kor 3,15; 1Pt 1,7.] tisztító tűzről beszél: Hinnünk kell, hogy bizonyos kisebb bűnök számára az ítélet előtt van egy tisztító tűz, mert az örök Igazság mondja, hogy ha valaki a Szentlélek ellen káromkodik, az ’sem ebben, sem az eljövendő világban’ (Mt 12,31) nem nyer bocsánatot. E kijelentésből következik, hogy egyes bűnök ebben a világban, mások az eljövendőben bocsáttatnak meg. Minden bűn, még a legkisebb is, a teremtményekhez való rendetlen ragaszkodással jár, ami szükségessé teszi a tisztulást, akár itt a földön, akár a halál után, az úgynevezett purgatóriumban (tisztítótűz, tisztítóhely). E tisztulás szabadít meg attól, amit "ideigtartó büntetésnek" nevezünk.

Vagyis akik Isten kegyelmében és barátságában halnak meg, de még nem tökéletesen tiszták, örök üdvösségük felől ugyan biztonságban vannak, de a halál után tisztuláson mennek át, hogy elnyerjék azt a szentséget, melyre szükségük van, hogy a mennyország örömébe beléphessenek.

A szentek közösségének erejében a földön élő hívők segíthetik a tisztítóhelyen lévő lelkeket, azáltal, hogy fölajánlják értük közbenjáró imáikat, különösen az eucharisztikus áldozatot, valamint alamizsnákat, búcsúkat és bűnbánati cselekményeket.

Ez a tanítás a halottakért való imádság gyakorlatára is támaszkodik, melyről már a Szentírás beszél: "Azért mutatott be (Makkabeus Júdás) engesztelő áldozatot, hogy megszabaduljanak bűneiktől" (2Mak 12,46). Az Egyház az első időktől kezdve tisztelte a halottak emlékét, könyörgéseket ajánlott föl értük, különösen pedig az eucharisztikus áldozatot, hogy megtisztulva eljussanak Isten boldogító színelátására. Az Egyház ajánlja az alamizsnát, a búcsúkat és a vezeklést is az elhunytakért. Segítsük őket és emlékezzünk meg róluk. Ha ugyanis Jób fiai megtisztultak atyjuk áldozata által: [Vö. Jób 1,5.] miért kételkedel abban, hogy a mi áldozati adományaink vigasztalást nyújtanak az elhunytaknak? Ne késlekedjünk tehát segíteni azoknak, akik eltávoztak, és fölajánlani imádságainkat értük.

A tisztítótűz egy tisztulási hely, ahol azoknak kell szenvedniük, akik haláluk pillanatában ugyan a megszentelő kegyelem állapotában voltak, de bűneikért kiérdemelt összes büntetésüket még nem töltötték le – létezése katolikus dogma. A Szentírás ezt mondja: „Szent s jámbor gondolat… a halottakért imádkozni…., hogy megszabaduljanak bűneiktől.” (2 Mak 12,46) A keresztények ezért minden időben imádkoztak halottaikért és lelkük üdvösségére szentmiseáldozatot mutattak be. Erre már a legkorábbi időkből is vannak bizonyítékaink. Ezeknek a gyakorlatoknak azonban semmi értelmük nem volna, ha nem lenne tisztítótűz, hiszen a mennyország szentjeinek nincs szükségük imáinkra, a pokol elátkozottjainak pedig ezek semmit nem használnak.

Már a józan megfontolás is azt mondja, hogy észszerű dolog egy tisztítótűz létezése, hiszen bár sokan halnak meg Istennel megbékülve, de ezek közül sokan életükben mégsem törődtek eleget lelki üdvükkel, és nem igyekeztek vezekelni bűneikért. Ezért ők még nem készek arra, hogy a végtelenül szent Isten színe elé lépjenek, hanem lelkük tisztulását, melyet a földön elhanyagoltak, még be kell pótolniuk. Bár a protestantizmus általában nem fogadja el a tisztítótűz létezését, a protestáns K. A. Hase-nek el kell ismernie: „A legtöbb haldokló túl jó a pokolra, de biztosan túl rossz a mennyországra; nyíltan be kell vallani, hogy e kérdésben a reformált protestantizmusban homályosság uralkodik.”

Néhány szent, kinek természetfölötti tudás adatott a tisztítótűzről, arról biztosít bennünket, hogy a megholt lelkek maguktól rohannak a tisztítótűz lángjaiba, mivel világosan felismerik, hogy a maguk tökéletlen, foltos állapotában nem léphetnek Isten boldogságos látására.

A tisztítótűzben szenvedő lelkek biztosak lelkük üdvösségében. Ennek ellenére helytelen dolog lenne a tisztítótüzet könnyedén venni, hiszen a szentek arra tanítanak, hogy a tisztítótűz kínjai nagyon nagyok. Maga a legenyhébb szenvedés ott súlyosabb, mint az evilági legnagyobb kín. Genovai Szent Katalin mondja: „Aki ezen a világon kitölti büntetését, az néhány fillérrel egyenlíti ki ezer dukátos tartozását. Aki azonban bűneiért csak a következő életben vezekel, az néhány fillér helyett ezer dukáttal fizet.” Isten tehát bőkezűen jutalmazza a földön önként viselt szenvedéseinket és áldozatainkat és kevéssel is megelégszik. A tisztítótűzben azonban az igazságosság egész szigorát el kell tűrni. Emellett a tisztítótűzben a szenvedést mindennemű megszakítás nélkül kell elviselni, míg ebben az életben még a legnagyobb kín is vigasztalással és szünetekkel súlyt csak bennünket.

A tisztítótűz szenvedései biztosan különböző súlyosságúak annak az állapotnak megfelelően, melyben a lélek halála pillanatában volt. Egyes lelkek éppen csak átmennek a tisztítótűzön, másoknak viszont nagyon sokáig kell ott maradniuk: évekig, évtizedekig vagy akár évszázadokig.

A szegény lelkek fő büntetése az Isten látásától való megfosztottságuk. Mikor a lélek elhagyja a testet, minden tévedés és szétszórtság megszűnik. A lélek akkor egész pontosan felismeri, hogy csak Isten a célja, hogy mindenen felül egyedül Ő méltó a szeretetre, és semmi egyébnek nincs értelme. Ezt az Istent még nem birtokolhatni, látására talán még sokáig várni, jelenti a legnagyobb kínt a tisztítótűz lakói számára. Ehhez jönnek még más büntetések, azoknak a bűnöknek fajtája szerint, melyeket a lélek földi életében elkövetett.

Miként azt fentebb már láttuk, a szegény lelkek önként mennek a tűzbe. Ezért súlyos szenvedéseiket a legtökéletesebb megadással tűrik, anélkül, hogy perlekednének vagy morognának miatta. Ezáltal a szenvedések türelmes elviseléséhez példaképül szolgálnak számunkra. Próbáljunk meg segíteni nekik azzal, hogy imádkozunk értük, búcsút nyerünk számukra és misét mondatunk érettük. Ezzel enyhíthetjük és megrövidíthetjük szenvedéseiket. A szegény lelkek meg fogják nekünk ezt hálálni azzal, hogy majdan ők járnak közbe érettünk.

„Ha lelkünket a katolikus Egyházzal összhangba akarjuk hozni, akkor igazi jámborsággal kell megemlékeznünk a tisztítótűzben szenvedő szegény lelkekről, hiszen minden valószínűség szerint mi magunk is több-kevesebb időt ott fogunk eltölteni – vágyjunk erre, ez kiválasztottságunk jele lesz. Ha mi Isten szentségét és hasonlíthatatlan tisztaságát fel tudnánk ismerni, nem csodálkoznánk, hogy Ő tökéletlenségeket fedez fel bennünk, melyek nem egyeztethetőek össze a Legszentebb Szentháromság szentségével.” (Lefebvre érsek, Lelki útmutató, 81. oldal)

Mi történik pontosan abban a pillanatban, amikor a lélek, úgymond, kiűzetik a testből, melyet ezáltal a lélek tovább nem tölt meg élettel?

Szent Tamás úgy véli és ezzel magának Urunknak szavaira támaszkodik, hogy a lelkek annak az állapotnak megfelelően, melyben éppen vannak, maguktól keresik fel azokat a helyeket, melyek számukra ki vannak jelölve ugyanúgy, ahogy a testek azokat a helyeket keresik fel, melyhez nehézkedésük folytán vonzódnak. Azok a lelkek, melyek a kegyelem állapotában vannak és melyeknek tökéletes a szeretete, a mennyországba mennek, ahol azonnal élvezik Isten látását, és ott várnak az üdvösség betetőzésére, melyet testük feltámadása hoz meg számukra.

Azok a lelkek, melyek ugyan szintén a kegyelem állapotában vannak, melyeknek szeretete azonban a bocsánatos bűnök miatt csökkent és így nem tökéletes, és melyeknek a már bocsánatot nyert bűneikért még büntetést kell szenvedniük, a tisztítótűzbe mennek.

Azok a lelkek, melyeket csak az ősbűn terhel, de különben személyes bűnük nincs, a limbusba mennek, ahol ugyan nem részesülnek Isten látásában, de természetes boldogságnak örvendenek. (A limbus patrum-ban, melyet a pokol tornácának is hívnak, kellett az ószövetségi igazaknak Krisztus mennybemeneteléig kín és szenvedés nélkül az eladdig zárt mennyországba való belépésre várniuk. A limbus patrum a helye vagy állapota azoknak a gyermekeknek, akiket egyedül csak az ősbűn terhel, kik sem a mennyországban, sem a pokol kínjaiban nincsenek.)

Azok a lelkek, akik a súlyos bűn állapotában vannak, kik meg vannak fosztva a szeretettől, örökre a pokolba mennek, ott várnak testük feltámadására, mely további szenvedést hoz majd számukra.

Három hely örök: a mennyország, a limbus és a pokol, és semmilyen közbenjárás, semmilyen ima, semmilyen jócselekedet, semmilyen kérlelés nem tudja az ott tartózkodó lelkek állapotát megváltoztatni.

Nyilvánvaló tehát, hogy minden imának, minden közbenjárásnak, minden búcsúnak, minden alamizsnának, melyet az Egyház az elhalálozottak javára tanácsol vagy végez, csakis az lehet a célja, hogy a tisztítótűzben levő lelkeknek, kik saját maguk számára már semmit sem tudnak tenni, hozzon könnyebbülést és szabadulást.

Ezért fontos arra a tényre súlyt fektetni, hogy a tisztítótűz létezése hittétel. Aki a tisztítótűz létezését tagadja, az eretnek.

Ha a tisztítótűz nem létezne, akkor értelmetlen lett volna mindaz, amit az Egyház fennállása óta tett vagy a hívőktől tenni követelt azért, hogy a halottak lelkének javára fordítsa. A tisztítótűzben levő lelkek minden bizonnyal folyvást közelebb jutnak a mennyországhoz és tisztulásuk után kiszabadulnak, de a küzdő Egyház közbenjárása, különösen a szentmise bemutatása, hatásosan segíthet nekik, hogy ez gyorsabban következhessen be.

A tisztítótűzben levő lelkek szeretettől áthatva ugyanígy közbenjárhatnak érettünk. Annál szívesebben teszik ezt, minél jobban próbálunk mi segíteni rajtuk.

Ha a katolikus Egyház szellemiségével összhangban akarunk lenni, akkor igazi áhítattal kell gondolnunk a tisztítótűzben levő lelkekre, hiszen minden valószínűség szerint több-rövidebb ideig mi is ott leszünk – kívánjuk ezt magunk számára, hiszen ez kiválasztottságunk jele. Ha Isten szentségét és összehasonlíthatatlan tisztaságát fel tudnánk fogni, nem csodálkoznánk, hogy Ő tökéletlenségeket talál bennünk, melyek a Legszentebb Szentháromság szentségével nem egyeztethetők össze.

[link]

Midőn Júdás Makkabeus a szíreket legyőzte, katonái a csata után Istenhez imádkoztak, hogy bocsássa meg az elesettek bűneit. Júdás ezenkívül nagy mennyiségű ezüstpénzt gyűjtött és Jeruzsálembe küldötte, hogy ott a megholtakért engesztelő áldozatot mutassanak be. (lásd: 2 Mak 12,32-46)

Aki Isten kegyelmében hal meg, de még nem szabadult meg minden bűntől és büntetéstől, nem juthat azonnal a mennybe. Szent János írja a Mennyei Városról: „Nem lép be oda semmi tisztátalan.” (Jel 21,27) Akinek még vezekelnie kell bűneiért, előbb a tisztulás helyére kerül, amit tisztítótűznek vagy purgatóriumnak nevezünk. A tisztítótűzben szenvedő lelkek keservesen bánják bűneiket és égnek a vágytól a szent és jó Isten után. Súlyos szenvedéssel kell a bűneikért járó büntetést levezekelniük. Legnagyobb szenvedésük az, hogy Istent még nem látják, legnagyobb vigaszuk, hogy nemsokára meg fogják látni őt és mindörökre megmenekülnek.

Maguk a tisztítótűzben szenvedő lelkek semmit sem tehetnek szenvedésük megrövidítéséért. De Krisztus, az ő Megváltójuk, szüntelenül közbenjár érettük az Atyánál és őáltala Mária és az ég többi szentjei is. Krisztus által a mi imádságaink és áldozataink is segíthetik a szenvedő lelkeket abban, hogy szenvedésük hamar véget érjen. A tisztítótűz az Utolsó Ítéletig tart. Az Utolsó Ítélet után csak mennyország és pokol lesz.

„Segítsük őket foltjaik levenni, mik itt szennyezték, hogy tisztulva, könnyen tudjanak csillagos körökbe menni.”

(Dante)

== A halál utáni tisztulás ==

1. A tisztulás szükségessége

Az örök boldogság feltételezi az ember személyes tökéletességét: gondolatvilágának, erkölcsi felfogásának és szeretetének olyannak kell lennie, hogy méltó legyen Isten örök barátságára. Viszont még a jóindulatú emberek legtöbbje sem mentes az ösztönösség, önzés, hiúság, szeretetlenség gyarlóságaitól. A trienti zsinat tanítása szerint egész különleges kiváltság (privilégium) nélkül még a szentek sem tudnak mentesek maradni a bocsánatos bűnöktől (DS 1573).

1. GYARLÓSÁGAINK NYOMAI ÉS TETTEINK KÖVETKEZMÉNYEI

Az élet azt mutatja, hogy a tökéletességre komolyan törekvőkben, sőt a szenttéavatottak életében is fellelhetők a nyomai az önkeresésnek, az éberség hiányának, indokolatlan keménységnek, szűklátókörűségnek, kínos pontosságnak vagy ,,szent'' könnyelműségnek, a hangulatok által való kiszolgáltatottságnak, személyválogatásnak és hasonlóknak. A szociális és gazdasági élet követelményei annyira sokrétűvé és bonyolulttá teszik életünket, hogy még a kegyelemtől segített okosság sem tudja mindig felismerni, hogy egy-egy konkrét esetben mi az Isten szándékainak legmegfelelőbb magatartás. Hányszor derül ki utólag, hogy legőszintébb jószándékunk és leggondosabb körültekintésünk ellenére is mennyire tévesen ítéltünk és viselkedtünk! Vegyük hozzá, hogy a mélylélektan sok olyan esetet tud felmutatni, amikor legbecsületesebb szándékból fakadó igazságkeresésünk, elvhűségünk, engedékenységünk vagy egyéb önmagában dicséretes magatartásunk mögött nem éppen tiszteletreméltó öntudatlan vágyak és tendenciák húzódnak meg. Az utóbbiakról nem tehetünk ugyan, ezekért tehát ítéletet nem érdemlünk, de amíg ilyenek tapadnak a lelkünkhöz, nem tudnánk teljesen beilleszkedni a tökéletes istenközelségbe. Newmann kardinális úgy fogalmazta ezt az igazságot, hogy sok szentül élt ember igen kényelmetlenül érezné magát, ha rögtön és közvetlenül jutna Isten közelébe: szégyenkeznie kellene, ha saját szentségét hozzámérné Isten tökéletességéhez.

Annál inkább, mert minden tettünknek és viselkedésünknek szociális következményei is vannak. Bűneink teljes bocsánata után is tovább gyűrűznek a világban a bűnök hatásai, akár kimutatható lelki kár formájában, akár az Egyház morális szentségének kevesbítése formájában. Azzal, hogy valaki a halál kapuján kilép a világból, nem szűnnek meg életének áldó és ártó hatásai, hanem tovább élnek és működnek.

Isten nem avatkozik bele kényszerítő erővel az emberi szabadságba, ezért szabad tetteink káros következményeit csak szabadon vállalt elégtétel formájában semlegesíthetjük. Ez az elv egyaránt vonatkozik arra a kárra, ami saját egyéniségünk tökéletessé érlelődését akadályozza, mint azokra a károkra, amelyek szabad tetteink szociális következményeként tovább működnek a világban még halálunk után is.

Ilyen meggondolások nagyon kívánatosnak és igen valószínűnek mutatják, hogy halálunk után is lesz módunk jóvátenni mindent és megtisztulni mindentől, ami Isten szándékaitól eltérő, önkereső állásfoglalásaink és magatartásaink következményeként megmaradt bennünk és a világban. Hiszen alkalmassá kell válnunk a szeretetnek arra a tökéletes dialógusára, amely a mennyország legfőbb jellemzője. Alkalmassá azáltal, hogy felszámolunk mindent, ami a bűnből akár egyéniségünkben, akár következmény formájában a világban fennmaradt.

Úgy is felfogható ez a tisztulás, mint igazi énünk teljes kibontakozása. Hiszen a perszonalista szemlélet szerint az ember lényegéhez hozzátartozik a tökéletes istenszeretet és emberszeretet megvalósításának igénye, és ez az igény csak a teljesen megtisztult emberben, illetve az ilyen ember számára készült mennyországban realizálódhat a maga teljességében.

Hogy a tisztulásnak és tökéletesedésnek vágya mennyire mélyen gyökerezik az emberi lélekben, annak ékes tanúsága, hogy éppen a purgatóriumot tagadó protestánsok körében (még Schleiermachert és követőit sem véve ki) talált élénk visszhangra a kereszténységen belül a lélekvándorlás tana, amely éppen a tisztulás szükségességén alapuló téves elképzelés.

2. A HALÁL UTÁNI TISZTULÁS ÉS A PROTESTÁNSOK

Az ortodox protestantizmus idegenkedett a halál utáni tisztulás lehetőségétől. Kezdetben a búcsúkkal történt visszaélések okozták az idegenkedést, bár maga Luther az Eckkel folytatott vita idején még nem tagadta. Később a protestáns hit-fogalom és kegyelem-fogalom váltotta ki és indokolta meg a tagadást. A kegyelem ugyanis az újítók szerint totális hitet és szeretetet eredményez, az pedig már nem tesz szükségessé semmiféle tisztulást, hanem a mennyországra jogosít. A Bibliára is szoktak hivatkozni, például ilyen helyekre: ,,Aki meghalt, megszabadult a bűntől'' (Róm 6,7). ,,Nincs semmi elmarasztaló ítélet azok ellen, akik Krisztus Jézusban élnek'' (Róm 8,1). Ez az okoskodás azonban nem veszi figyelembe, hogy a kegyelem nem mechanikusan, hanem személyes állásfoglalásunk közvetítésével hat, állásfoglalásunk pedig nem mindig totális, tehát a kegyelem állapotában is maradhat lelkünkben olyan tökéletlenség, amitől a földön is, a túlvilágon is csak tisztulás útján lehet megszabadulnunk. Megtisztulhatunk a bűntől, de nem a bűnnek olyan maradványaitól, amelyek folytán nincs ugyan bennünk ítéletre, azaz kárhozatra méltó; de mégsem mondhatjuk, hogy tökéletesen Jézus Krisztusban élünk. Ugyanerre az eredményre juthat bárki, ha következetesen végiggondolja Luther ,,iustus simul et peccator'' elvét.

3. A KELETI ORTODOX EGYHÁZAK FELFOGÁSA

E tekintetben nem beszélhetünk egységes álláspontról, legfeljebb abban egységesek, hogy mindnyájan elutasítják a nyugati egyháznak erre vonatkozó zsinati határozatait.

Elég sokan vallják azt a közbülső helyet, amelyet általában hádész-nak neveznek, ahol egyesek szerint a vértanúk és szentek kivételével minden elhunytnak a lelke, a többség szerint viszont minden anima separata tartózkodik és mérsékelt boldogságban vagy mérsékelt kínok közt várja a végítéletet. Sorsuk nem dőlt el véglegesen, mert Isten kegyelme -- amit a keletiek egy része szerint a földiek közbenjárása is kieszközölhet -- segíthet még olyanokon is, akik nem tudatos megátalkodottságban, de súlyos bűnben haltak meg és akikre a kegyelem hiányában pokol vár.

Ez az elképzelés közeli rokonságban van a mi purgatóriumunkkal. Lényeges különbség a kettő közt az, hogy a keletiek szerint a gyónás vagy a betegek kenete eltörli az összes bocsánatos bűnöket és ideigtartó büntetéseket, ilyenektől való tisztulásra tehát nincs már szükség a másvilágon.

2. A purgatórium bizonyítása

A purgatórium elnevezést csak a 9. század óta használja a teológia. Ez a szó találóan jelzi a tisztulás folyamatát anélkül, hogy a vitatható kérdésekre (hely és mód) választ adna. Kevésbé szerencsések a magyar elnevezések. A ,,tisztítóhely'' ugyanis azt a látszatot kelti, mintha hely lenne, pedig inkább állapot (sőt valószínűleg csak állapot); a ,,tisztítótűz'' elnevezés pedig a valódi tűz képzetét sugallja.

1. A SZENTÍRÁSBAN

direkt bizonyítékokat nem találunk, csak olyanokat, amelyekből nem nehéz kikövetkeztetnünk, hogy jól beleillik a Szentírás gondolatvilágába. Ilyen indirekt bizonyítékok:

A protestánsok által el nem fogadott -- mert deuterokanonikus -- 2Makk 12,40-45-ben azt olvassuk, hogy Makkabeusi Júdás áldozatot mutattatott be olyan elesett hősökért, akiknél pogány amuletteket találtak. ,,Ha ugyanis nem hitt volna -- folytatja a szent szerző -- az elesettek feltámadásában, fölösleges és értelmetlen dolog lett volna a halottakért imádkozni. Arról is meg volt győződve, hogy akik jámborságban halnak meg, azokra nagy jutalom vár --, ez szent és jámbor gondolat volt. Azért mutatott be engesztelő áldozatot, hogy megszabaduljanak bűneiktől.'' -- Hogyan következtetünk a purgatóriumra a halottakért végzett imádságból? Akik a mennyben és a pokolban vannak, azokért nem kell, ill. nem érdemes imádkozni. A halottakért végzett imádság tehát feltételezi olyan hely vagy állapot létezését, ahonnan az imádság hatására kiszabadulhatnak.

Jézus olyan bűnről tesz említést, amely nem nyer bocsánatot sem ezen a világon, sem a másvilágon (Mt 12,32; vö. Mk 3,29; Lk 12,10.58-59). Jézus szavaiból az következik, hogy vannak más bűnök, amelyek a túlvilágon bocsánatot nyerhetnek.

Szent Pál az apostoli munkával kapcsolatban hívja fel a figyelmet arra, hogy egyszer majd kitudódik: ki mit épített a krisztusi alapra; aranyból, ezüstből, drágakövekből, fából, szénából vagy szalmából készített-e épületet. Az Úr napja ugyanis tűzzel jön el, és akinek épülete tűzálló, az jutalomban részesül. ,,De akinek műve elhamvad, az kárt vall. Maga ugyan megmenekül, de csak mintegy tűz által'' (1Kor 3,10-15). Ez a szöveg nem kifejezetten tanítja a purgatóriumot, de jól megalapozza. Mert nemcsak azt mondja, hogy lesznek, akik az Úr napján hibáik ellenére is megmenekülnek, hanem hogy ez olyanféle kár és szenvedés árán történik, mint amikor valaki egy égő házból a lángokon keresztül tud kimenekülni. Szent Pál az Úr napjáról beszél, amit közvetlenül a végítéletre kell vonatkoztatnunk, de ha a végítélet és a különítélet összefüggését a már ismertetett dogmák szellemében értelmezzük, akkor az idézet a különítéletre is vonatkoztatható, és akkor ez a hely is bibliai alapja lehet a purgatóriumról szóló dogmának.

2. A PATRISZTIKA TANÚSÁGA

Első helyre vehetjük a halottakért végzett imádságokat, amelyeknek már a 2. században nyoma van. A 3. század óta tudjuk, hogy az eukarisztia ünneplésekor is megemlékeztek az elhunytakról, később már szentmiséket is felajánlottak értük. A 4. század óta fennmaradt liturgiák ezt félreérthetetlenül tanúsítják. Fohászokkal a katakombák feliratain is találkozunk. Ilyen imádságok bennfoglalóan feltételezik a purgatórium hitét, mert az üdvözültekért és a kárhozottakért nem kell imádkozni.

Szóbajöhet az a bizonytalanság, amely a keresztség után elkövetett bűnök levezeklésével kapcsolatban uralkodott. Az ősegyház ugyanis súlyos vezekléseket szabott ki és rendszerint a feloldozás előtt kellett ezeket elvégezni. Visszafogadás előtti elhalálozás esetén zavar keletkezett, és ilyenkor nemegyszer azzal vigasztalták magukat a keresztények, hogy az illető megholt elmaradt vezeklését a túlvilágon fogja pótolni. A túlvilági pótlás mikéntjéről nem volt egységes elképzelésük. Az elképzelés különfélesége összefügg azzal a bizonytalansággal, amelyet a lélek halál utáni közvetlen sorsára és a különítéletre nézve már említettünk (123. §. 2. 1. pont).

Idők teltével egyre inkább előtérbe került az 1Kor 3,10-15 szövegének purgatóriumi értelmezése, míg végre Nagy Szent Gergely korában (és főképpen az ő hatására) egyetemessé vált a mai katolikus meggyőződés. -- A tisztulás részletes körülményeit illetőleg akkor is, később is sok fantasztikus, meseszerű elem szerepelt az igehirdetésben, és a hívek közt is sok legenda és téves hiedelem keletkezett a ,,szenvedő lelkek'' vagy tisztuló lelkek, vagy ,,szegény lelkek'' (ez a kifejezés a német Armenseelen szó kifogásolható fordítása) életéről és megjelenéseiről.

3. A TANÍTÓHIVATAL ÁLLÁSFOGLALÁSA

A hivatalos állásfoglalás szükségességét a keletiekkel való újraegyesülés középkori kísérletei váltották ki. Ennek hatására a II. lioni és a firenzei zsinatok (DS 856; 857; 1304) tanították dogmaként a purgatórium létezését. Később a trienti zsinat az újítókkal szemben (DS 1820) ezt szintén leszögezte, valamint azt is, hogy a hívek közbenjárásukkal, főleg a szentmiseáldozat felajánlásával, továbbá búcsúkkal segíthetnek azokon, akik a purgatórium tisztulásának vannak alávetve.

A tanítóhivatal arra is figyelmeztet, hogy a hit hirdetői nehéz és vitatható kérdéseket ne fejtegessenek a teológiában járatlanok előtt, sőt fel se vessenek ilyeneket. Mert a purgatóriumról szóló kinyilatkoztatás célja nem az emberi kíváncsiság kiszolgálása. A cél egyrészt jövő sorsunkért érzett felelősségünk ébrentartása, másrészt vigasztalás a saját és elhunytjaink gyarlóságai miatt érzett szomorúságban, harmadsorban pedig buzdítás, hogy segítsünk azokon, akik nem képesek enyhíteni vagy megrövidíteni szenvedéseiket, mert odaát már nincs érdemszerzési lehetőség.

3. A túlvilági tisztulás mikéntje

E tekintetben sem a kinyilatkoztatás forrásai, sem a tanítóhivatal megnyilatkozásai nem adnak biztos útmutatást. Ezért csak többé-kevésbé valószínű következtetésekre vagyunk utalva. Több kérdés vethető fel:

1. VAN-E BŰNBOCSÁNAT IS A PURGATÓRIUMBAN?

A középkorban sokat vitatkoztak arról, hogy a bocsánatos bűnben elhalt ember elnyerheti-e bűneinek bocsánatát a purgatóriumban.

Sokan tagadták ezt azzal a megokolással, hogy a halál után már nincs érdemszerző cselekedet. Ezért akik a purgatóriumba kerülnek, azok haláluk pillanatában vagy tudatos bánattal, vagy pedig nem-tudatos gratia finalis segítségével szabadulnak meg bocsánatos bűneiktől. Szent Tamás nyomán több hittudós a halál utáni percekben is feltételezhetőnek tartott olyan bánatot, amely nem érdemszerző ugyan, mégis bocsánatot eszközöl. Mások a purgatóriumban végbemenő fokozatos, a tisztulással párhuzamosan végbemenő bocsánatot feltételeztek. -- Ha igaza van Boros László hipotézisének vagy annak a hipotézisnek, amelyik csak az értelmük használatára már eljutott haldoklóról tételezi fel a döntés lehetőségét (123. §. 2.2. c) pont), akkor ez a kérdésfeltevés fölöslegessé válik.

2. HOGYAN KÉPZELJÜK A PURGATÓRIUMI SZENVEDÉSEKET?

A pokol büntetéseinek mintájára itt is poenae damni-t szokás emlegetni, a damnum-szót azonban itt másképp kell értelmezni. Itt ugyanis nem áll fenn az élet egyetlen célja elveszítésének tudata, sem a büntetés örökkétartó voltának és megváltozhatatlanságának reménytelensége, valamint a ki nem élhető szenvedélyek egyre fokozódó éhségének gyötrelmei, továbbá az Isten ellen és saját maga ellen forduló tehetetlen düh és gyűlölet. Nagy kínokat okozhat viszont a készenlét hiányának átérzése, vagyis az a tudat, hogy egyelőre képtelen az ember arra a szeretet-dialógusra, amelyre mindennél jobban vágyik, és ami egyedül tudná lecsillapítani lelke égető szomjúságát. Egymást szerető és ,,egymás nélkül élni nem tudó'' emberek időleges elkülönültsége adhat halvány fogalmat erről az érzésről, amelyhez önvád is társulhat, de a lelkifurdalás nemcsak a kínokat fokozza, hanem a tisztulási folyamatot is intenzívebbé teszi. A purgatórium lakói ugyanis a cél biztos tudatában és a céltól elbűvölve tekintenek vissza földi életükre, világosan felismerik abban a gondviselés útjait, az isteni kegyelem szüntelen munkálkodását, és ugyanakkor megszégyenülten látják, hogy önakaratukra hallgatva mennyiszer hiúsult meg bennük Isten fel-felkínálkozó szeretete. Ez a felismerés azonban nemcsak mardosó önvádakat vált ki belőlük, hanem hálát is, hogy végül mégsem maradtak magukra, továbbá a jóvátétel heves vágyát, az elégtételre való készséget, és ezek által szeretetük tisztulását.

Szenvedéseiket bizonyára áthatja azok átmeneti jellegének tudata, ezért örömmel viselik azokat. Nemcsak remélik, de biztosan tudják, hogy mi következik a purgatórium után, és hogy annak örökké tartó boldogsága minden átmeneti szenvedést megér, és az utóbbiak szinte semmivé törpülnek a jövőhöz hasonlítva. Prohászka ,,szimpatikus'' lelkeknek mondja a purgatórium lakóit, mert ők biztosak abban, ami rájuk vár, és ezért készséges örömmel vállalnak minden gyötrelmet, sőt talán minél nagyobb szenvedések után vágyódnak, hogy céljukat annál hamarabb elérjék.

Vitatkoznak a hittudósok, hogy beszélhetünk-e purgatóriumi poenae sensus-ról, és ha igen, hogyan kell azt képzelnünk. A középkoriak valódi, de a földi tűztől eltérő tűznek gondolták, akárcsak a pokol tüzét, és hatását is olyannak, ahogy a pokol tüze hat az anima separata-ra. Manapság kétféle felfogás uralkodik, és vannak, akik a kettőt kombinálják. Egyesek szerint csak átvitt értelemben beszélhetünk tűzről, amennyiben a fájdalmak súlyosságát jelezzük vele, ahogy néha egy nagy lelki fájdalom égető kínjairól beszélünk. Mások itt is azokra a bibliai képekre utalnak, amelyekben a tűz Isten jelenlétét szimbolizálja. A purgatóriumra vonatkoztatva ez azt jelentené, hogy a szenvedők tudatában vannak, hogy kínjaik Isten ellen való vétkeiknek következményei, tehát istenítélet jellegűek. A kárhozottakkal ellentétben azonban nem lázonganak az ítélőbíró ellen, sőt hála tölti el a szívüket, hogy az irgalom ítélete hangzott el fölöttük, hogy módjuk van a tisztulásra, és hogy a tisztulás után magához fogadja őket a Végtelen Szeretet.

3. A TISZTULÁSON KÍVÜL VAN-E BÜNTETÉS JELLEGE IS A PURGATÓRIUMI SZENVEDÉSEKNEK?

A hittudósok és a tanítóhivatal nem ünnepélyes megnyilatkozásai egyértelműleg hirdetik, hogy a purgatórium nemcsak a bűnös hajlamoktól és gyarlóságoktól, sőt az esetleges bocsánatos bűnöktől való tisztulást eszközli, hanem olyan ideigtartó büntetések lerovására is szolgál, amelyekkel a halál után még adósok maradtunk. A protestánsok és a keletiek -- mint láttuk -- tagadják a purgatóriumnak ilyen rendeltetését. Az egyházatyák írásaiban és a régi liturgikus szövegekben azonban büntetés is szerepel, ezért nem alaptalanul feltételezzük, hogy a tisztulással egyidejűleg büntetések lerovása is történik. Ezt a tanítást csak legújabban kezdik kétségbevonni egyes katolikus hittudósok.

4. A TÚLVILÁGI SZENVEDÉSEK SÚLYOSSÁGA ÉS IDŐTARTAMA

a) A szenvedések súlyosságáról Szent Tamás azt tanította, hogy a legkisebb ottani szenvedés nagyobb, mint az evilági legnagyobb szenvedés. Ezzel szemben egyes misztikusok látomásai valóságos földi paradicsomnak festik a purgatórium lakóinak életét. Az utóbbi szemlélet torzít, mert hol maradnak akkor a tisztító szenvedések? Másfelől viszont kétségbevonhatatlan, hogy bizalmuk és szeretetük megkönnyíti szenvedéseiket, tehát nem annyira pokol tornácának, inkább mennyország tornácának mondható a purgatórium.

Az Egyház a szentmisében úgy imádkozik értük, mint akik a ,,béke álmát alusszák''. A béke itt arra vonatkozik, hogy biztos a reményük, helyzetük tehát nem kétségbeejtő. Erre kell vonatkoztatnunk az alvás kifejezést is, amely könnyen félreérthető, hiszen a tisztulás a szeretet aktivitásában áll, nem pedig passzív szendergésben.

b) Ami a szenvedések időtartamát illeti, csak annyit mondhatunk biztosnak, hogy a világ végén megszűnik a purgatórium. Egyes emberek tisztulásának idejéről azonban semmi biztosat nem mondhatunk.

Amikor a pápa elvetette Dominicus Soto nézetét, amely szerint tíz éven túl senki sem szenved, nem pozitív tanítást akart adni, hogy ti. tíz éven felüli szenvedések is lehetségesek, hanem az időpontok találgatását utasította el. Odaát különben nincs itteni értelemben vett idő, szenvedéseik tartamáról tehát csak a mi időnk szempontjából beszélhetnénk, ha tudnánk valamit. Az ún. ,,örök'' misealapítványok olyan jámbor szokások, amelyek nem tanbeli tételen alapulnak. Legújabban azt is lehetségesnek tartják egyes hittudósok, hogy a purgatórium csak pillanatokig tart, tehát nem időbeli, hanem intenzitásbeli különbség van egyes lelkek szenvedései között.

4. A purgatórium és a szentek közösségének (communio sanctorum) dogmája

1. A SZENVEDŐKÖN SEGÍTHETÜNK

A trienti zsinat dogmaként tanítja, hogy a purgatórium lakóin imádságainkkal, továbbá a szentmiseáldozatnak és búcsúknak felajánlásával segíteni tudunk. Ennek a segítésnek elvi alapja a szentek közösségének dogmája (DS 30), amelynek értelmében Krisztus titokzatos Testének tagjai (1Kor 12) egységes szervezetet alkotnak, és minél inkább részesült valaki a megváltás áldásaiban, annál inkább lehet mások számára is forrása a kegyelemnek. A vándor-egyház tagjai szüntelen segítséget remélhetnek a mennyeiektől, a földiek hűsége és szeretete viszont azok számára jelenthet segítséget, akik evilági vagy másvilági tisztulásra szorulnak.

Hogy a földiek segítsége mit eredményez, vitatható. Ha föltételezzük, hogy odaát nemcsak tisztulás, hanem vezeklés is folyik, akkor önként adódik, hogy a földiek ennek a vezeklésnek egy részét is magukra vállalhatják. Ebből a gondolatból sarjadt ki az értük felajánlható búcsúk tana. Azt azonban sohasem képviselte a tanítóhivatal -- legfeljebb egyes túlzó búcsúpredikátorok --, hogy az értük felajánlott búcsú ugyanúgy hat, mint az önmagunkért végzett búcsú, tehát esetleg számbelileg is kifejezhető büntetés-elengedés formájában. A másokért felajánlott búcsúknak mindig csak közbenjáró jellege van (per modum suffragii hatnak), vagyis Isten annyi büntetést enged el ezek fejében, amennyit a felajánló buzgóságának és egyéb körülményeknek tekintetbe vételével jónak lát.

Ha valaki tagadná a purgatóriumi szenvedések büntetési, illetve vezeklési jellegét, és azokat csupán a tisztulásra korlátozná, annak sem kellene kétségbevonni közbenjárásunk és búcsú-felajánlásaink hatékonyságát. Közbenjárásunk ez esetben ugyanis annyit legalább eredményezhet, hogy együttérzésünk tudomásulvétele enyhíti szenvedéseiket, és imáink meg felajánlásaink (szentmise, búcsú, önmegtagadás stb.) kegyelmet eszközölhetnek ki számukra ahhoz, hogy a tisztulás vágya még inkább áthassa és egyre intenzívebb istenszeretetre képesítse lelküket. -- Akár tisztulásról beszélünk csak, akár büntetés-elengedésről is, ne keltsük azt a benyomást, hogy közbenjárásunk hatását mechanikusnak, vagyis az isteni kegyelmet mágikusan kikényszerítőnek tartjuk.

2. KÉPESEK-E ÉRTÜNK KÖZBENJÁRNI A PURGATÓRIUM LAKÓI?

A liturgiában nem szerepel ugyan hozzájuk intézett imádság, de ha a communio sanctorum dogmájából indulunk ki, akkor igennel kell felelnünk. Erre utal az is, hogy a katakombákban nemcsak mártírsírokon olvassuk a kérést, hogy járjon közbe értünk az illető. Újabb kérdés, hogy hogyan vesznek tudomást lelki szükségleteinkről, igényeinkről és hozzájuk intézett kéréseinkről. Szent Tamás tagadta ennek lehetőségét. Másoknak az volt a nézete, hogy csak akkor tehetik meg, ha már kiszabadultak, Isten azonban már most is teljesítheti, amit így kérünk, mert előre látja, hogy a tisztulók az égbe jutva majd közbenjárnak értünk. Újabb hittudósok feltételezik, hogy Krisztusban és Krisztuson keresztül történő kapcsolatunk lehetővé teszi, hogy már tisztulásuk idején valamiképpen tudomást szerezzenek rólunk. Könnyebbé válik a probléma megoldása, ha közbenjárásukat nem antropomorf módon képzeljük, hanem úgy, mint a szentekét: amikor hozzájuk imádkozunk, lelkünk Krisztus érdemeire és az ő érdemeikre való tekintettel alkalmasabbá válik az isteni kegyelem befogadására. Kegyelmen ingyen kapott ideiglenes javakat is érthetünk, kaphatunk tehát ilyeneket is, ha azok beillenek Istennek reánk vonatkozó üdvözítő terveibe.