Elmagyarázná nekem valaki a predesztináció elvét?

Sokat foglalkoztatják az embereket az effajta kérdések: Tudja-e az Isten előre hogy ki üdvözül és ki kárhozik el?

Természetes, hogy tudja, szól a kérdésre az egyetlen lehetséges felelet. Hiszen ha nem tudná, nem volna sem mindentudó, sem mindenható.

De hát ha tudja – jön rögtön a második megállapítás –, akkor az ember számára teljesen felesleges, hogy önuralmat gyakoroljon és lemondjon a bűnökről. Ha ugyanis Isten azt tudja valakiről, hogy üdvözülni fog, akármennyit vétkezik is, a végén mégiscsak meg fog térni és üdvözül, mert ennek így kell lennie, mert ez így van előre megírva. Ha ellenben Isten azt tudja valakiről, hogy el fog kárhozni, még ha egész életén át úgy él is, mint egy szent, a végén mégiscsak bűnben fog meghalni, mert így van róla megírva.

Az iszlám harcosai is azért voltak olyan vitézek és azért voltak olyan jó katonák, mert az ütközet előtt és az ütközet alatt így okoskodtak: Allah vagy azt határozta rólam, hogy ebben az ütközetben elessem, vagy azt, hogy megmaradok. Ha azt határozta, hogy elesem, akkor bármennyire bujkálok és kerülöm is a veszélyt, a végén egy buta golyó mégiscsak eltalál, mert az ember el nem kerülheti végzetét. Ha azonban az van megírva rólam, hogy nem itt halok meg, bármilyen bátran viselkedem is és bárhogy keresem is a veszélyt, mégse eshet bajom.

Valóban, voltak olyan vakmerő híres katonák, akik sohase sebesültek meg és akikről társaik azt tartották, hogy nem fogja őket a golyó.

Ezt hívjuk a mohamedánok végzetben, fátumban való hitének, melynek – mint láthatjuk – haszna is volt, mert vitézzé tette az embert. A kára azonban mégis sokkal több volt, mert miatta lettek a mohamedán országok a pangás, az elmaradottság, a rendetlenség országai, s emiatt nem volt a hajdan nagy arab kultúra – ellentétben a keresztény kultúrával – megtermékenyítő hatással az egész emberiség kultúrájára. Az iszlám fátumához hasonló, bár nem ennyire túlzó egyes protestáns felekezetek, elsősorban a kálvinizmus predesztinációja, azaz előre előrendelést hirdető tana is.

Mint említettem már, ezt a predesztinációt az egyház is hirdeti, sőt magát a szót is használja, mert Isten mindentudó és élők és holtak korlátlan Ura lévén, világos, hogy minden ember sorsa elsősorban Tőle függ. Mivel pedig Isten változhatatlan s részére idő nincsen, sorsunkat öröktől fogva rendelte el. Isten tehát öröktől fogva tudja, sőt öröktől fogva el is rendelte, hogy ki-ki hány éves korában, hol, milyen betegségben és milyen körülmények között fog meghalni s természetesen öröktől fogva elrendelte azt is, hogy az üdvösség vagy a kárhozat lesz-e a végső sorsa.

Eddig tehát megegyezik a katolikus és a kálvinista tan az előre való elrendelést illetően. A kettő között az eltérés abban van, hogy Kálvin szerint ez az eleve elrendelés az ember cselekedeteitől függetlenül, egyedül Isten végtelen bölcsességéből és hatalmából, akaratának korlátlanságából történik s mi vele szemben mást nem is tehetünk, mint hogy alázattal tudomásul vegyük azt is, ha üdvösségünkre szól, mert Isten végtelen szeretetének bizonyítéka irántuk, de azt is, ha kárhozatunkat tartalmazza, mert ez meg Isten igazságosságának, hatalmának és végtelen szentségének megnyilvánulása rajtunk.

A katolikus egyház ezzel szemben azt tanítja, hogy igaz, hogy Isten eleve elrendeléséből üdvözülünk vagy kárhozunk el, de ez nem történik a mi érdemünk vagy bűnünk nélkül. Hiszen szabad akaratot kaptunk Istentől s ezt a predesztináció nem teheti semmivé. Isten ajándéka nem lehet olyan, mely van is, meg nincs is. Ha Isten nekünk szabad akaratot adott, akkor van is szabad akaratunk. Akkor ez a tulajdonságunk nem lehet csak képletes, hanem valóságosnak kell lennie. Ha azonban létezne olyan végzet mint a mohamedánok hiszik, vagy olyan előre elrendelés, mint Kálvin tanította, akkor tulajdonképpen nem lenne szabad akarat, mert az ember a maga akaratától függetlenül üdvözülne vagy kárhozna el.

Ezért a Kálvin tanította predesztináció teljes lehetetlenség. Ez esetben ugyanis mind örök életünknek, mind örök halálunknak egyedül Isten lenne az oka, mi magunk semmi szerepet se játszanánk benne. A földi halált illetően ez Isten igazságosságával nem ellenkeznék, mert meghalni úgy is meg kell, s tudjuk, hogy nem tőlünk függ, mikor. Isten az időt azért nem közli velünk előre, hogy állandóan készen legyünk rá.

De az eleve elrendelést még e tekintetben se fogadhatjuk el, mert korai halálunk sokszor bűneink (például mértéktelenségünk, egészségünkre káros élvezeteink) következménye. De önkezünkkel is véget vethetünk életünknek s ilyenkor életünk tartama tisztán tőlünk függ. Erre nem mondhatjuk, hogy Isten akarta, mert hiszen az öngyilkosság bűn s a bűnt csak nem Isten követteti el velünk?! De az öntudata és a lelkiismerete azt is mindenkinek megmondja, hogy öngyilkossága nem volt szükségszerű, azaz, hogy ezt a tragédiát azoknak az okoknak ellenére is, melyek kiváltották, elkerülhette volna. Öntudatunk azt mondja, hogy öngyilkosság esetén a halál nem azért következett be, mert Isten eleve így rendelte el a dolgot, hanem Isten azért rendelte el ezt így eleve, mert Ő a jövőt is tudja és ezért előre tudta azt is, hogy mi ezt a bűnt el fogjuk követni. Világos azonban, hogy mi nem azért követtük el, mert Isten ezt előre tudta. Hiszen mi nem tudtuk, mit tud Isten előre.

Hogy az öngyilkossági kísérlet halállal végződik-e, azaz sikerrel jár-e vagy nem, az már sokszor nem tőlünk függ, hanem sokszor tőlünk független tényezők döntik el. Az azonban bizonyos, hogy semmiképpen se végződhet a dolog halállal, ha mi magunk a kísérletet el nem követjük. Rajtunk kívülálló okból csak halálos szerencsétlenség érhet bennünket, de nem öngyilkosság. Világos tehát, hogy öngyilkosság esetén a halálunk oka mi vagyunk, nem pedig Isten predesztinációja.

Ami azonban nem a földi halált, hanem az üdvözülést vagy elkárhozást illeti, e tekintetben még inkább képtelenség Kálvin predesztinációs tana, mert hiszen eszerint nem mi, hanem az Isten lenne oka nemcsak halálunknak, hanem még üdvözülésünknek vagy elkárhozásunkban is, ez pedig képtelenség, sőt – legalábbis elkárhozásunkat illetően – istenkáromlás. Még az is lehetetlen, hogy valaki a maga tudatos hozzájárulása, tehát érdeme nélkül üdvösséget kapjon Istentől. Ezt is igazságtalannak kellene mondanunk, ha azokra gondolunk, akik ugyanezt a jót nem kapják meg Istentől, hanem éppen ellenkező jut osztályrészükül.

Kálvin is elfogadja, mint igazságot, sőt természetesnek tartja, hogy nem mindenki üdvözül. Hogy lehet hát Isten végtelen jóságával és igazságosságával összeegyeztetni azt, hogy a kárhozatra, erre a végtelen büntetésre, mely még akkor is megborzaszt, ha igazságosan ér bennünket, akaratunkon kívül, anélkül hogy rászolgálnánk, csak azért kárhoztat egyes embereket, mert Ő ezt öröktől fogva így rendelte el, azaz mert ez Neki így tetszett.

Kálvin csak Isten fenségét, korlátlanságát, végtelen Úr voltát, végtelen hatalmát nézte akkor, mikor a predesztináció tanát felállította, teljesen megfeledkezett azonban arról, hogy Isten ugyanolyan jó és igazságos is, mint amilyen végtelen hatalmú úr. Abban is igaza van Kálvinnak, hogy nemcsak a mennyország szolgálja Isten dicsőségét, hanem a kárhozottak végtelen szenvedése is. Elfelejti azonban, hogy csak akkor van ez így, ha ezek az elkárhozottak megérdemelték sorsukat, azaz, ha nem tudatos hozzájárulásuk nélkül, tehát nemcsak egyedül a predesztináció miatt érte őket ez a keserves sors. Azonban Isten tökéletességével és szentségével egyenesen összeegyeztethetetlen, hogy valaki csupán azért bűnhődjék örökké (vagy akár csak ideiglenesen is), mert ez Isten végtelen főségének így tetszik.

Az ilyen Istent nem lehetne szeretni. Az ilyen Istentől csak borzadni lehetne és rettegni. De élni se volna érdemes így, s ha ilyen lenne a sorsunk, azt kellene kívánnunk, hogy bárcsak sohase születtünk volna. Annyira igaz ez, hogy kálvinistáink legtöbbször el se akarják hinni, hogy az ő Kálvinjuk valóban ezt tanította. Pedig műveiből ezt kétségtelenül be lehet bizonyítani, s ha Kálvin nem ezt tanította volna, akkor az egyház se ítélte volna el érte, mert hiszen magát a predesztinációt, mint láttuk, maga az egyház is hiszi és tanítja. Ha Kálvin nem ilyen, az Isten igazságosságával és szeretetével ellenkező predesztinációt tanított volna, akkor nem kellett volna e tekintetben is eretneknek nyilvánítani.

Lehetetlen tehát, hogy csak azért üdvözüljön valaki, mert Isten erre predesztinálta. Még lehetetlenebb, hogy valaki csak azért kárhozzék el, mert Isten ezt róla így rendelte el eleve. Hisz láttuk a spiritizmusban, hogy sokan még azt is ellenkezőnek tartják Isten végtelen jóságával, hogy a tényleges bűnöst és a bűnben haláláig megátalkodót pokollal büntesse, tehát örökké kínozza érte. A spiritiszták szerint Istennek még ekkor és még az ilyen embereknek is meg kellene bocsátania.

Ez a spiritiszta kívánság valóban összeegyeztethetetlen azzal, hogy az Isten az úr mindenek felett, hogy Isten akaratának büntetlenül nem lehet ellenszegülni, hogy a bűnössel való küzdelemben a végső szó, a győzelem csak Istené lehet. De az, hogy nemcsak van kárhozat, hanem a kárhozat csak azért van, mert Isten az úr, nem pedig azért, mert az elkárhozott vétkezett és vétkében egész a földi élet végéig kitartott, s ezért bűnhődnie kell, már kissé sok a jóból és épp úgy lehetetlen túlzása Isten nagy hatalmának, mint a másik túlzás, a spiritiszta felfogás, a végtelenül nagy szeretetének.

Hogy az ember szabad akaratát hogy lehet összeegyeztetni Isten mindentudásával, sőt eleve való elrendelésével, nem csodálkozhatnánk, ha nem tudnánk megmagyarázni. Világos ugyanis, hogy mi Istenben nem érthetünk meg mindent, és hogy a végtelen nem férhet bele a mi véges koponyánkba, sőt még szintén véges lelkünkbe se. Tudomásul kell vennünk azért, hogy nemcsak az van és nemcsak az lehet, amit mi is fel tudunk fogni.

Annyit azonban az eszünk is világosan megmond, hogy a predesztináció csak a mi tetteink tekintetbevételével lehetséges, mert hiszen másképp kényúr és igazságtalan lenne az Isten. Isten pedig nem kényúr, hanem jóságos Atya (ha nem az volna, akkor nem volna tökéletes), s nem csak szeret bennünket, teremtményeit, hanem maga a megtestesült szeretet. Azonos a szeretettel, mint ahogy mindennel, ami jó, ami tökéletesség, ami pozitívum, azonos.

Azonban magát a két ellentétesnek látszó dolgot: azt, hogy Isten a mi korlátlan urunk s mi ugyanakkor mégis magunk vagyunk saját sorsunk kovácsai, egész szépen meg lehet magyarázni.

Tegyük fel, hogy egy hajó éjszaka a parttól nem messze hánykódik a viharban a tengeren, mert kormánya már eltörött. A közelben levő világítótorony őre, aki fénynyalábokkal pásztázza a tengert, látja, hogy a hullámok egy, a vízből kiálló sziklaszirt felé sodorják ezt a kormánytalan hajót. A hajón levők a sötétségben, mely körülveszi őket, természetesen mit sem sejtenek, mert ők nem látják ezt a szirtet. A fényszóróval felszerelt őr azonban előre tudja, hogy a hajónak vége lesz, hiszen rémülten látja, hogy már csak vagy öt, már csak vagy három, már csak egy fél mérföld választja el a szirttől, melyen szét fog zúzódni. Vajon mondhatja-e valaki azt, hogy a hajó azért vágódott neki a szirtnek s pusztult el, mert ezt az őr előre látta?

A tenger az élet, a hajó a mi lelkünk, a szétzúzódás az elkárhozás, a világítótorony őre Isten. Isten, mint mindentudó, előre tudja, ki mit fog életében tenni, ki mire és hogyan használja fel a szabad akaratát: a jóra-e vagy a rosszra, és aki rosszra, tart-e utána bűnbánatot vagy megátalkodik a rosszban. Ezért tudja Isten és határozza el előre és határozta el már öröktől fogva, ki üdvözül és ki kárhozik el. Világos azonban, hogy nem azért üdvözül és nem azért kárhozik el valaki, mert ezt Isten előre látja s emiatt előre el is rendelte, hanem azért határozta el Isten sorsunkat előre, mert ő már előre, öröktől fogva tudta mindazt, amit mi tenni fogunk majd akkor, mikor annak ideje elérkezik. Az, hogy a mi földi és örök sorsunk nemcsak az ő határozatától függ, hanem a mi cselekedeteinktől is, nem sérti vagy csökkenti Isten végtelen hatalmát és mindenhatóságát. Hiszen az az emberi szabad akarat, mely nekünk megadja azt a jogot és lehetőséget, hogy még Isten akaratával is szembehelyezkedhessünk, szintén az Ő adománya részünkre, így tehát az a jog és lehetőség is, ami a miénk, valóban az övé, tőle származik s egyedül csak az Ő jósága és irántunk való szeretete adta nekünk.

Hogy Isten nekünk önállóságot adott, mégpedig olyan önállóságot, mely még Vele szemben is érvényesülhet, az csak az Ő irántunk való szeretetét bizonyítja, s mivel mint minden más tulajdonsága, Istennek a szeretete is végtelen. Ezért világos, hogy annyi jogot adott át nekünk a magáéból, amennyit csak adhatott, amennyi csak lehetséges volt. Mindenét (például a végtelenséget) nem adhatta oda nekünk, mert új isteneket nem teremthetett, mert Isten (végtelen) csak egy lehetséges s teremteni csak véges lényeket lehet. De olyan véges lényeket, akik az egy végtelenségtől eltekintve olyanok, mint Ő: gondolkodnak, mint Ő, szabad akarattal, őket még magával az Istennel való szembeszegülésre is képesekké tevő akarattal bírnak, lehetséges volt, hogy teremtsen, s mint láthatjuk, teremtett is, mert végtelen szeretete így kívánta.

A szabad akaratú ember (és angyal) megteremtése együtt jár azonban egy esetleg még Istennel is szembehelyezkedni tudó, bűnöző ember vagy angyal megteremtésével, mert az olyan angyalnak vagy embernek, akinek nincs meg ez a lehetősége, a valóságban nincs szabad akarata, tehát Istennel szemben nem bír önállósággal. Ekkor a szabad akarat csak látszat volna, nem pedig valóság, Isten pedig nem látszatadományokat szokott osztogatni. Ez nem illene hozzá, hiszen akkor nem lenne igazlelkű.

Ez az oka, hogy az ember (vagy az angyal) még Istennel is szembeszegülhet, azaz megvan a lehetősége a vétkezésre. Mivel azonban lehetetlenség, hogy az Isten és az ember (vagy angyal) közti viszonylatban az utolsó szó ne az Istené legyen, és mivel az is lehetetlen, hogy annak, aki Istennel szembeszegül és szembeszegülésében a végsőkig megmarad, a büntetése ne végtelen legyen, ezért kellett az Istennek akkor, mikor embert és angyalt teremtett, egyúttal poklot is teremtenie (mert hiszen másképp nem ő lenne a végső úr) és ezért kellett a poklot örökké tartónak teremtenie.

Világos azonban, hogy Isten nem teremthetett poklot csak azért, mert Ő az Úr mindenek felett, tehát nem ítélhetett embereket vagy angyalokat arra, hogy oda jussanak és örökre ottmaradjanak csak azért, mert Ő az Úr mindenek felett s végtelen fölségének így tetszett, hanem csak azért, mert lehetetlen, hogy Istennel szemben a bűn diadalmaskodhassék s övé lehessen az utolsó szó.

A mennyet tehát elsősorban Isten végtelen jósága adja nekem, de másodsorban – így kívánja ezt az igazság – a saját érdemeim is. Másképp nem tudnám megmagyarázni, miért nem adja meg ugyanezt minden embernek. A pokollal elsősorban szintén Isten igazságossága és hatalma büntet, de az is világos, hogy nemcsak azért kerülök oda, mert Isten az Úr mindenek felett, hanem a magam bűnei miatt is, hiszen másképp nem magam, hanem Isten lenne oka elkárhozásomnak, ami lehetetlen, sőt istenkáromlás. A Kálvin tanította predesztináció tehát mindenképpen tarthatatlan.

Az előre rendelés (lat. praedestinatio): Isten örök döntése, mellyel a szabad akaratú teremtménynek mint egyénnek a végső célját meghatározza.

I. Általában. Mivel Isten mindentudó, azért ismernie kell az üdvrend végső kifejletét. Figyelembe véve abszolút uralmát teremtményei fölött, a végső állapot csak az lehet, amit előre eltervezett, és amit következetesen megvalósított. Az üdvösség útja nem abból áll, hogy az emberek leélik életüket, és Isten majd az ítéleten eldönti örök sorsukat. Az örök élet természetfölötti állapot, amely magával hozza Isten színelátását és az Ő életében való részesedést. A természetfölötti cél csak kegyelmi eszközökkel érhető el, amit Isten meg is ad mindenkinek, s hatékony kegyelme által úgy irányíthatja az ember akaratát, hogy az szabad marad és mégis Isten tervét hajtja végre. A kinyilatkoztatás arról is értesít, hogy Isten a kegyelmi ajándékokat szabadon osztogatja, kinek-kinek a rátermettsége szerint (Mt 24,15). Neki tehát megvan a lehetősége ahhoz, hogy öröktől fogva döntsön az ember végső céljáról.

Az Ószövetség még inkább csak az egész nép végső célját szemlélte, nem az egyes emberét, továbbá elsősorban Isten uralmát hangsúlyozta, amelytől semmi sem lehet független. Ezért néha úgy beszél, mintha a bűnös tetteknek is Isten volna a szerzője, pl. megkeményíti a fáraó szívét (Kiv 4,21), lázadásra ösztönzi Absalomot (2Sám 17,14) vagy Jeroboámot (1Kir 12,15). Az ószövetségi teológia nem törekedett arra, hogy Isten szuverén rendelkezéseit és az emberi szabad akaratot összeegyeztesse. Ezt látjuk még a kumráni iratokban is, vagy a velük egykorú apokaliptikus irodalomban.

Az Újszövetség határozottan tanítja, hogy Isten előre rendelkezett választottai sorsáról. A király lakomáról szóló példabeszéd azt világítja meg, hogy Isten házának meg kell telnie (Lk 14,23). A Jel 6,11 is azt hangoztatja, hogy a választottak számának teljesednie kell. Krisztus az ítéleten az igazaknak a "világ kezedetétől nekik szánt országot" adja át (Mt 25,34). Pál apostol így fogalmazta meg a tételt: "Akiket Isten eleve ismert, azokat eleve arra rendelte, hogy Fiának képmását öltsék magukra, s így ő lesz elsőszülött a sok testvér között. Akiket pedig eleve elrendelt, azokat meg is hívta, akiket meghívott, azokat megigazulttá tette, akiket pedig megigazulttá tett, azokat meg is dicsőítette" (Róm 8,30).

Az Egyház. dogmaként tanítja az előre rendelés tényét, de csak az üdvözültekkel kapcsolatban beszél róla. Még a látszatát is el akarja kerülni, hogy Isten egyeseket már eleve, tetteik figyelembevétele nélkül kárhozatra (pokol) szánt. A kárhozottakra vonatkozóan inkább az elvetés (reprobatio) szót használja. Egyúttal tanítja, hogy Isten ezt a döntést a bűn és a megátalkodottság előre látása alapján hozza meg. Az egyházi hagyományban a kérdést érintik az apostoli atyák, Antiochiai Szt Ignác, Szt Jusztinosz, Szt Ireneus, Alexandriai Kelemen és Órigenész. Szt Ágoston a manicheusokkal és a pelagiánusokkal szemben könyvet írt az előre rendelésről mint kegyelemtani problémáról. A korai skolasztikusok, élükön Canterbury Szt Anzelmmel igyekeztek összeegyeztetni Isten előre tudását, az előre rendelést, a kegyelmet és az emberi szabad akaratot.

Külön probléma volt az előre rendelés ingyenessége. Kétségtelen, hogy a teljes értelemben vett előre rendelést, amely magába foglalja a kiválasztást, a megigazulás kegyelmét, a jótettekre vezető hatékony kegyelmet és a jóban való megmaradás ajándékát, föltétlenül ingyenesnek kell mondanunk. De ha csak önmagában tekintjük, úgy, mint az örök élet ajándékát, akkor Isten úgy adja, mint az érdemek jutalmát, bár az érdemet is kegyelmének hatása alatt szerezzük.

A 16. századi reformátorok az előre rendelést összekapcsolták a megigazulásról szóló sajátos tanítással és Isten föltétlen szabadságának, valamint az ember elesettségének kihangsúlyozásával. Így az a kép alakult ki, mintha Isten egyeseket érdemük nélkül már eleve üdvösségre, másokat pedig kárhozatra szánt volna. Luther szerint a keresztény embernek erősen hinnie kell, hogy ő a predestináltak között van, s ezzel bizonyságot is szerez saját előre rendeléséről. A mai protestáns teológia jobban emlegeti a közösségbe való kiválasztást. Maga az egyház közösség a kiválasztott, Isten abba hív meg és abban tart meg (Moltmann).

II. Katolikus értelemben az előre rendelésről a következőket mondhatjuk:

1. A Szentírás következetesen a Krisztusban való előre rendelésről beszél: a végső cél az, hogy Krisztus képmását öltsük magunkra, s így ő legyen az elsőszülött a sok testvér között (Róm 8,29). Fogadott fiúságunk is általa megy végbe az Atya akarata szerint (Ef 1,5), aki majd mindent az ő fősége alatt foglal össze a mennyben és a földön (Ef 1,10). A Szentlélek szerepe az, hogy a Krisztussal való egységet munkálja a kegyelem, a bűnbánat és a szeretet kiárasztásával. Így a megdicsőült világ a Fiú által a Szentlélekben tér vissza az Atyához (Ef 2,18). Amikor a Szentírás a választottakat emlegeti, az élet könyvéről beszél (Fil 4,3; Lk 10,20). Aki megigazult, az benne van az élet könyvében, de hűtlensége miatt még kieshet belőle (Jel 3,5). Ezért a teológusok megkülönböztetik a megigazulásra és az üdvösségre szóló előre rendelést. Csak az utóbbi végleges és változatlan.

2. Az előre rendelés az Isten titka. Külön kinyilatkoztatás nélkül senki sem állíthatja magáról, hogy az üdvözültek között van. A hívő ember mégsem él félelemben és bizonytalanságban. Minden jogunk megvan, hogy reménykedjünk az irgalmas Istenben, aki megfizet gyermekei fáradozásaiért. A szeretet arra segít, hogy megnyugodjunk atyai gondviselésében, hiszen ő "kenyeret kérő gyermekének nem ad követ" (Lk 11,12). A hitben eljuthatunk arra a bizonyosságra, amely tudja, hogy "a remény nem csal meg", mert a Szentlélek a "foglalója örökségünknek" (Róm 5,5; 8,16). Ha ebben a reményben élünk, nem szükséges az előre rendelés jelei után kutatni. Mivel a főparancs a szeretet, azért annak komoly és kitartó gyakorlását úgy tekinthetjük, mint a kiválasztottság jelét.

3. Az előre rendelés Isten titka azért is, mert nem ismerjük az üdvözültek számát. A Szentírásnak egyes szűkítő kijelentései nem okvetlenül arra vonatkoznak. A "sok meghívott" és "kevés kiválasztott" (Mt 20,16) inkább a zsidó népnek az evangéliummal szembeni magatartását szemlélteti. A keskeny út és a szűk kapu (Mt 7,13) emlegetése csak azt az elvet mondja ki, hogy az Isten országához önlegyőzés és áldozat szükséges, és az ember nehezen éli bele magát ebbe a lelkületbe.

Isten egyetemes üdvözítő akarata (1Tim 2,5) szerint megadja mindenkinek a szükséges kegyelmet. De az üdvösség az egyéni érdemek jutalma is, tehát fölmerül a kérdés: vajon Isten valakit előre üdvösségre rendel-e, s a hatékony kegyelmet azért adja, hogy érdemszerző tetteket vigyen végbe (tomizmus), vagy előre látja-e, hogy a kapott kegyelmet fölhasználja érdemszerző életre, s ennek alapján rendeli őt üdvösségre (molinizmus)? A kérdésről lehet vitázni, de eldönteni nem tudjuk. Így kiélezve a mai teológia nem is beszél róla. Istenben minden együtt van: az előre tudás, az abszolút uralom, az irgalom és az igazságosság. Biztos, hogy az előre rendelés összefügg azzal az atyai szeretettel, amely áldozatul adta Fiát a világ üdvösségéért (Jn 3,16). A kárhozottakkal kapcsolatban szintén misztériumba ütközünk. A Szentírásban ilyen kijelentés is olvasható: "Azon könyörülök, akin akarok, és ahhoz vagyok irgalmas, aki nekem tetszik" (Róm 9,15). De az apostol ezt csak Isten abszolút szabadságának jellemzésére hozza föl, mégpedig a zsidó nép üdvtörténeti szerepével kapcsolatban. A Biblia más helyen eléggé tanúskodik Isten végtelen irgalmáról, s főleg arról, hogy Fia által megmenteni akarta a világot, nem elítélni (Jn 3,17). Kétségtelen, hogy ő mindenkinek adhatna hatékony kegyelmet az üdvösséghez, s mi emberileg megkérdezhetjük, hogy miért nem ad más kegyelmet annak, akiről látja, hogy el fog kárhozni? Erre csak azt válaszolhatjuk, hogy Istenben több a szeretet minden ember iránt, mint bennünk egymás iránt, azért mindent megtesz üdvösségünk érdekében. Szabadságunkat azonban nem köti meg, hiszen akkor elvenné személyiségünket. Azonkívül mi túl kevéssé ismerjük tudatos tetteinknek, felelősségünknek struktúráját, s még kevésbé ismerjük a kegyelem hatásait, azért ebbe a titokba nem hatolhatunk bele. Hajlamosak vagyunk arra, hogy az ilyen kérdéseket elkülönítve vessük föl, nem pedig az egész kinyilatkoztatás összefüggésében. Isten egyszerre akarja saját boldogságát és teremtményei javát. Neki nincs szüksége arra, hogy egyeseken megmutassa irgalmát, másokon büntető hatalmát. Az előre rendelést az az Isten végzi, aki maga a szeretet (1Jn 4,16). Ha ilyennek mutatta magát az üdvösség történetében, akkor bizonyára ilyen az egyes ember sorsának intézésében is. Ő nem ember módjára gyakorolja hatalmát és irgalmát. Gyakorolhatja mindkettőt olyan összhangban, ami számunkra misztérium, de ami éppen atyaságának folyománya.

= Predestináció és reprobáció =

1. Az üdvözültek előrerendelése (praedestinatio perfecta)

1. FOGALMAK ÉS ELNEVEZÉSEK

a) Mint az előző fejezetben láttuk, a predestináció kifejezés legtágabb értelme Isten egyetemes üdvözítő akarata, vagyis az egyes embert és az egész világot a végső megdicsőülés felé irányító ,,voluntas Dei salvifica antecedens et conditionata''. Ilyen értelemben látszik használni ezt a szót a Biblia két ízben (ApCsel 4,28; 1Kor 2,7). [7]. -- Általában azonban nem meghívásra, hanem kiválasztásra utal a Biblia a predestinációval, azért a hittudósok többsége a legszűkebb értelemben veszi: akik valóban üdvözülnek, azokról Isten öröktől fogva tud, és akarja üdvözülésüket; ezeket gyakran ,,választottak''-ként állítja szembe a Szentírás a ,,meghívottak''-kal (vö. Mt 22,14). Eszerint a predestináció azonos a ,,voluntas Dei salvifica consequens et absoluta''-val, legfeljebb annyival több, hogy az akaráson kívül az előretudást is magában foglalja.

b) Néha közbülső értelmű szóhasználattal találkozunk. Egyesek ui. abból indulnak ki, hogy voluntas consequens esetén a voluntas antecedens megvalósulásáról, a legtágabb értelmű predestináltság perfektuálódásáról van szó = praedestinatio perfecta. A kárhozatra kerülőknél viszont nem perfektuálódik a praedestináltság (praedestinatio imperfecta).

Számunkra nem jelentős a kegyelemtani viták korának ez a megkülönböztetése: praedestinatio incompleta-ról beszélünk, ha csak az üdvözítésre gondolunk és nem vesszük tekintetbe az ehhez szükséges kegyelmek adományozását (praedest. ad gloriam); vagy megfordítva (praedest. ad gratiam). Praedestinatio completa-ról pedig, ha mind az üdvözítést, mind pedig a hozzá szükséges kegyelmeket tartjuk szem előtt (praedest. ad gratiam et gloriam). A completa tehát körülbelül ugyanaz, mint a perfecta, az incompleta azonban nem azonos az imperfectaval.

c) Az előbbi fejezetben említettük a predestinaciánusokat. Ők szintén közbülső, de egészen más értelemben szólnak a predestinációról. Mivel azt vallják, hogy Isten egyeseket eleve a kárhozatra szánt, kárhozatra való predestináltságról is beszélnek: Isten egyeseket az üdvösségre, másokat a kárhozatra predestinált. Egyházunk tagadja a kárhozatra való predestináltságot, és az elkárhozottak esetében be nem teljesült vagy meghiúsult predestináltságot mond (praedestinatio imperfecta), vagy pedig reprobációt (elvettetést). Az utóbbit nem eleve-elutasítás formájában érti (pozitív reprobáció), hanem így: akik szabad akarattal végbevitt súlyos bűnökben megrögződve halnak meg, azokat Isten elutasítja magától (reprobat). Úgy is szokták fogalmazni a katolikus felfogást, hogy nem vall ,,kettős predestinációt''.

d) Különleges értelemben is előfordul a predestináció kifejezés. A Biblia szerint Isten egyeseket különleges üdvtörténeti feladatokra szánt, és az ezekhez szükséges kegyelmeket is eleve biztosítja számukra. Ilyen értelemben beszél a Szűz Mária szeplőtelen fogantatását és a mennybevételét kihirdető bulla (DS 2800; 3902), valamint a II. vatikáni zsinat Egyházról szóló konstitúciója (E 61) a Szent Szűz örök predestináltságáról.

e) A predestináció szó a profán használatban egészen mást jelent, mint a teológiában. Egyesek ugyanis az ember földi sorsának, érvényesülésének, egészségi állapotának, házassági és egyéb körülményeinek alakulását fátumszerűen képzelik, és ezt a kikerülhetetlen és megváltozhatatlan sorsszerűséget nevezik predestinációnak. Ilyen profán fátum-hittel nem foglalkozik a dogmatika.

2. VAN PREDESTINÁCIÓ

Itt és a következőkben a predestináció szakkifejezést a praedestinatio perfecta értelmében használjuk: csak az üdvözültekre értjük. Azt pedig, hogy Isten engedélyezi az egyén visszautasítása következtében létrejövő bűnöket és ezek következményeként az illető egyén elkárhozását, reprobációnak mondjuk.

Az egyházi tanítóhivatal egyetemes tanítása (magisterium ordinarium et universale) kinyilatkoztatott igazságnak vallja; tehát dogmának kell tartanunk, hogy van tökéletes predestináció, azaz Isten öröktől fogva tudja, hogy kik üdvözülnek és hatékonyan akarja üdvözülésüket.

a) A Bibliában legjobb bizonyítékot a Rómaiaknak írt levél 8. fejezetében olvasunk. Ott ugyanis ilyen kifejezések fordulnak elő: akiket eleve ismert -- azokat eleve arra rendelte -- meghívta -- megigazulttá tette -- meg is dicsőítette (29-30). -- Fontos továbbá, amit az efezusiaknak ír Szent Pál: az Atya Krisztusban már a világ teremtése előtt választott ki minket. Szeretetből eleve arra választott ki, hogy Jézus Krisztus által Isten gyermekei legyünk, bűnbocsánatot nyerjünk, és az idők végén, amikor minden megdicsőül Krisztusban, mi is elnyerjük örökségünket (Ef 1,3-11). Jézus nem használja az előrerendelés szót, de mikor az utolsó ítéletről beszél ,,a világ kezdetétől nektek készített'' országot említ (Mt 25,34). Az Apostolok Cselekedeteiben is szó van olyanokról ,,akik az örök életre voltak rendelve'' (13,48). Hasonló gondolat olvasható az első Péter-levélben (1Pt 1,20).

b) A szenthagyomány különösen Pelágiusz fellépése óta foglalkozott a predestinációval, és a pelágiánusok, továbbá a szemipelágiánusok nézetével szemben Szent Ágostont követte. Ágoston két munkát írt Isten üdvözítő akaratának védelmében (De dono perseverantiae. De praedestinatione sanctorum), és főképpen az előrerendelés ingyenes kegyelmi jellegét hangoztatta.

c) Az egyházi tanítóhivatal sohasem mondta ki kötelező hittételként a fenti értelemben vett predestinációt, a szentírási szövegek értelmezése során azonban a legrégibb időktől kezdve kinyilatkoztatott tételként vallotta, hogy Isten öröktől fogva tudja és akarja azok üdvözülését, akik valóban el is jutnak az üdvösségre (vö. DS 1540).

3. A PREDESTINÁCIÓ OBJEKTÍV BIZONYOSSÁGA

A hittudósok egyetemes véleménye (sententia communis) szerint Istennek predestinációs tudása csalhatatlan, és örök akarati elhatározása megváltozhatatlan.

a) Jézus juhokhoz hasonlítja követőit. Atyjától kapta őket, örök életet ad nekik, és ezt biztosan megkapják, mert senki el nem ragadhatja őket, nem is veszhetnek el soha (Jn 10,27-29). Hetvenkét tanítványa ne annak örüljön, hogy csodákat tudnak tenni, hanem annak, hogy a nevük fel van írva a mennyben (Lk 10,20). Ide vágnak Szent Pál szavai is: ,,... az Isten épülete szilárdan áll, s ez van ráírva: ,az Úr ismeri övéit' '' (2Tim 2,19; vö. Jn 6,39).

b) Főleg a Jelenések könyve (3,5; 13,8; 17,8; 20,15), de Szent Pál is (Fil 4,3): használ egy képet: neve be van írva az élet könyvébe. A zsoltárokban szintén előfordul ez a kijelentés. A kép azonban félreérthető, mert nem egy helyütt arról is szó van, hogy valakinek a neve kitöröltetik az élet könyvéből, ami ellenkezik tételünkkel. Mi a megoldás? Az utóbbi helyek: a) vagy nem a predestinációval kapcsolatosak, hanem a földi halálra, az élők sorából való kitörlésre vonatkoznak (Kiv 32,31-33; Zsolt 69,29), b) vagy pedig Isten antecedens et conditionata akaratát jelzik az élet könyve képével: ebbe az akaratba mindenki be van írva, és aki elkárhozik, az mintegy kitöröltetik onnan (Jel 3,5).

c) A Jelenések könyve (5,1) szerint Isten örök terveinek könyvtekercse hét pecséttel van lepecsételve. A hittudósok ezeket a pecséteket a predestinációra vonatkoztatják, hiszen Istennek erre irányuló konkrét tervei csak a világ végén lesznek számunkra hozzáférhetők, vagy talán még akkor sem. Addig tehát hiába találgatjuk, nem tudjuk megmondani a predestináltak számát, még viszonylagosan, vagyis az elkárhozottak számához viszonyítva sem. Jézus nem adott választ, amikor azt kérdezték tőle, hogy kevesen vagy sokan üdvözülnek-e, hanem kitérő válasz formájában arra buzdította hallgatóit, hogy kövessék tanítását, míg a kegyelmi idő tart (Lk 13,23-30). A sok meghívottról és kevés választottról olvasható krisztusi szavak (Mt 22,14) nem az üdvözülésre vonatkoznak, hanem az ő országának elfogadására. Sokat meghívott Isten, de kevesen vannak a választott nép tagjai között olyanok, akik el is fogadták a meghívást [8]. Mt 7,13-14 sem közvetlenül az üdvözülésre utal, hanem annak útjára, Krisztus követésének nehézségeire. Annak a középkori nézetnek, amely szerint az üdvözülteknek a bukott angyalok helyét és létszámát kellene betölteniök, semmi teológiai alapja nincs. Az üdvözültek számának tekintetében a régebbi teológusok általában a szigorúbb felfogást képviselték, jelen századunk óta inkább Isten egyetemes üdvözítő akaratára és útjainak kifürkészhetetlenségére utalnak a hittudósok, továbbá arra, hogy Jézusban és művében nem számonkérő és bosszúálló ítélőbíróként, hanem segítő és könyörülő szeretetként mutatkozott meg Isten a világ előtt (1Jn 3,16.20; Tit 2,11).

4. A PREDESTINÁLTSÁG SZUBJEKTÍV BIZONYTALANSÁGA

Különleges kinyilatkoztatás nélkül egy ember sem lehet biztos a maga predestináltságáról.

Ezt Kálvinnal szemben szögezte le a trienti zsinat (DS 1540), mert Kálvin a predestináltság tudatát kívánta meg követőitől, és azt tanította, hogy ennek hiánya a kegyelemnek és a predestináltságnak hiányát jelenti.

Tételünket a megszentelő kegyelem elveszíthetőségéről szólva (75. §) részletesen fogjuk bizonyítani. Itt csak két bibliai hely álljon: Szent Pál azt kívánja a hívőktől, hogy félve-remegve munkálják üdvösségüket (Fil 2,12). Figyelmeztet továbbá, hogy aki azt hiszi, hogy áll, ügyeljen, nehogy elessék (1Kor 10,12) .

A biztosság hiánya azonban nem az örök bizonytalankodás és aggodalmaskodás állapotához akar vezetni, hiszen ez a lelkület ellenkezik a Biblia által annyit emlegetett keresztény szabadsággal. Inkább Isten irgalmas szeretetére építő bizakodás légkörét akarja szolgálni, a kiválasztottság biztos tudatából származó esetleges elbizakodottsággal és önelégültséggel szemben. Éppen ezért indokolt, hogy a kiválasztottság vagy predestináltság valószínűsítő jeleiről beszéljünk. Ilyenek a nyolc boldogságban emlegetett erények gyakorlása, őszinte Isten-szeretet és áldozatos emberszeretet, a szenvedések példás elviselése, az imádság szeretete, Isten igéjének szíves hallgatása és lelki könyvek érdeklődő olvasása, a lelkiismeret tisztaságára való törekvés, alázatos, engedelmes lelkület, őszinte Mária-tisztelet stb. Ezek a jelek nem adnak biztonságot, de szilárd alapjai lehetnek a bizalomnak. Megfordítva azonban nem áll: ahol hiányoznak, nem mondhatjuk, hogy biztosan elkárhozik az illető, hiszen az egyik keresztrefeszített lator is élete utolsó perceiben tért meg.

Különleges kinyilatkoztatást -- amiről a Tridentinum beszél -- a Biblia szerint a következők kapták: a megtért lator, Szent István vértanú, továbbá minden valószínűség szerint Mária Magdolna és a Mt 9,1-8-ban szereplő béna.

Mivel tételünket tanítja a trienti zsinat, de nem az anathémával ellátott kánonok között, azért nem dogma. Mivel azonban a gyakorlatban az egyházi köztudat vallja, teológiailag biztos igazságnak, certum-nak mondható.

5. A PREDESTINÁLTSÁG INGYENESSÉGE

Megváltoztathatatlanságán és szubjektív bizonytalanságán kívül van a predestinációnak egy harmadik tulajdonsága: teljes ingyenessége.

Ha arra gondolunk, hogy csak az juthat el az üdvösségre, aki a kapott kegyelmekkel szabadon együttműködött, akkor a predestináció nem látszik ingyenesnek, hiszen közreműködésünkkel megszolgáljuk.

Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy a közreműködés felételezi a kezdő-kegyelmet (gratia prima), amellyel mi csak együttműködünk, és nélküle nem mennénk semmire. A kezdő kegyelem viszont teljesen ingyenes, mint ezt egy későbbi fejezetben bizonyítani fogjuk. Saját természetünkből kifolyólag tehát nem vagyunk képesek az üdvösség szempontjából szóba jöhető cselekedetekre. A menetkész mozdony magától nem indul, csak ha meghúzzák az indítókart. Mozgását tehát végső soron annak köszönheti, aki az indítót meghúzta. Ilyenképpen állunk a kezdő kegyelemmel, sőt látni fogjuk, hogy még a kezdő kegyelem sem elég az üdvösséghez, hanem újabb meg újabb kegyelmi segítésekre van szükségünk, hogy halálunkig kitarthassunk.

A tökéletes predestináció ingyenességét nem mondotta ki dogmának a tanítóhivatal, hanem csak a kezdő kegyelem ingyenességét. Minthogy pedig az előbbi igazságot az utóbbiból való logikus levezetés útján ismerjük, és mert nem tévedhetetlen formában az egyházi megnyilatkozások is ezen a véleményen vannak, tételünket így fogalmazhatjuk: biztos teológiai következtetés (conclusio theologica certa), hogy a tökéletes predestináció Istennek teljesen ingyenes ajándéka.

2. A reprobáció

Reprobatio-nak Egyházunk a meghiúsult isteni üdvözítő akaratot nevezi. Mint láttuk, ennek elképzelésében két tábor áll szemben egymással: a predestináciánusok és a katolikusok. A predestináciánusok szerint Isten egyeseket eleve a kárhozatra szánt, ők tehát nem szabad akarattal elkövetett bűneik miatt, hanem azokra való tekintet nélkül (ante praevisa demerita = már bűneik tekintetbe vétele előtt) a kárhozatra lettek kiválasztva. A reprobációnak ezt a formáját a katolikus teológia reprobatio positiva-nak nevezi, a trienti zsinat pedig eretnekségnek minősítette (DS 1567).

1. NINCS POZITÍV REPROBÁCIÓ.

A Tridentinum alapján tehát hittételnek mondhatjuk, hogy nincs pozitív vagy abszolút reprobáció, mert Isten csakis bűneikre való tekintettel (post praevisa demerita) veti kárhozatra azokat, akik elkárhoznak.

A feltétlen vagy pozitív reprobáció szöges ellentétben áll Isten egyetemes üdvözítő akaratával, a kegyelem egyetemességével, Isten jóságával, igazságosságával, szentségével és az emberi szabadság tényével.

Már az Ószövetség alapvető tanítása, hogy Isten senkit sem büntet érdemtelenül. Nem akarja a bűnösök halálát, hanem azt kívánja, hogy megtérjenek és éljenek (Ez 33,11). Ezekielnek ezt a kijelentését megismétli a második Péter-levél (2Pt 3,9). Az Úr az utolsó ítélet napján pozitív bűnöket vet a szemére azoknak, akiket kárhozatra küld (Mt 25). Kinek-kinek jó vagy rossz tettei szerint fizet meg Isten (Róm 2,6-8). A kárhozat a gonoszságban megátalkodottak számára készült (2Pt 3,5-7).

Szent Ágoston áttanulmányozta a korábbi atyák felfogását, és az eredményt így fogalmazta meg: ,,Isten jó is, igazságos is. Mert jó, érdemtelenül is képes üdvözíteni, mert igazságos, senkit sem vet a kárhozatra érdemtelenül (Ctr Jul III 18 35).

2. VAN FELTÉTELESEN ÉRTELMEZETT (post preavisa demerita) REPROBÁCIÓ.

A pozitív vagy feltétlen reprobációt vallók táborával szemben a katolikus Egyház csakis feltételesen (post praevisa demerita) értelmezett reprobációt enged meg.

Isten tehát előre látja, hogy kik azok, kik szabad akarattal visszautasítják kegyelmeit és ezért elkárhoznak. Ezt nemcsak tudja, de meg is engedi, megengedőleg akarja.

Ilyen értelemben mondja Jézus (Mt 25,41), hogy az örök tűz az ördögnek és angyalainak ,,készült''. Szent Pál is erre utal, amikor a harag edényeit emlegeti, amelyeket Isten ,,pusztulásra szánt'' (Róm 9,22. Vö.: Jn 10,26-27; ApCsel 13,46; Mt 7,23).

Tételünket a fenti formában semmiféle hivatalos egyházi megnyilatkozás nem mondotta ki hittétel gyanánt, mégis annak vehető az Egyház egyetemes tanítása (universale et ordinarium magisterium) alapján.

3. VAN-E NEGATÍV REPROBÁCIÓ?

Felvethető a kérdés, hogy mondható-e negatív reprobációnak a katolikus felfogás? A felelet azért nem egyszerű, mert a történelem során -- mint majd látni fogjuk -- a reprobáció mikéntjére vonatkozólag kétféle katolikus elképzelés született, és ezeknek csak egyike (a tomista elképzelés) jelzésére szolgál a reprobatio negativa szakkifejezés. Eszerint a reprobatio positiva seu absoluta-nak pontos ellentéte nem a negativa, hanem a conditionata; reprobatio negativa pedig a conditionata-nak egyik, a tomisták által feltételezett formája.

Megjegyzés. A predestinációról három jellemző tulajdonságot állapítottunk meg: megváltozhatatlanságát, szubjektív bizonytalanságát és ingyenességét. A reprobációra kettő áll ezek közül: megváltozhatatlansága és szubjektív bizonytalansága.

3. A hittudósok vélekedései a predestináció és reprobáció indítékáról

A katolikus tanítás szerint Isten senkit sem üdvözít vagy vet a kárhozatra annak szabad akaratú érdeme vagy bűne tekintetbevétele nélkül. Az emberi szabadságnak az üdvözülésben és a kárhozatban való szerepe azonban olyan problémát vet fel, amelynek megoldásával napjainkig hiába kísérleteztek a hittudósok: mi az indítéka Istennek, amikor valakinek üdvözülését vagy elkárhozását öröktől fogva elhatározza? Erre a kérdésre adott felelet szorosan összefügg annak a kérdésnek megválaszolásával, amely az emberek jövő és féljövő szabad tetteinek előre-látásával kapcsolatban merült fel az istentanban (9. §.).

Láttuk ott, hogy a trienti zsinat utáni teológiában vetődött fel ez a probléma, és hogy kétféle megoldása van: a tomistáké és a molinistáké. Az előbbi Isten abszolút szabadságát és föltétlen uralmát emeli ki, a molinizmusban viszont az ember szabad közreműködésén van a hangsúly.

Mindkét iskola vallja, hogy Isten szükségszerűen ismeri önmagát és a lehetséges dolgokat (hiszen az utóbbiak Isten tökéletességeinek szükségszerű utánzásai), és Istennek ezt a tudását szükségszerű tudásnak (scientia necessaria) mondják. Az Isten által megteremtett, továbbá a jövőben szükségszerűen bekövetkező dolgok és események Isten szabad akaratán fordulnak, azért ezek ismeretét szabad tudásnak (scientia libera) mondja mindkét iskola. Eltér azonban a véleményük akkor, amikor a teremtmények jövő és féljövő szabad tetteinek ismeretéről van szó. A tomisták ezt a tudást is a scientia liberahoz sorolják (később látni fogjuk, hogy miért), a molinisták azonban felvesznek egy harmadik fajta tudást, a szükségszerű és a szabad tudás közt helyet foglaló közbülső tudást (scientia media).

A molinizmus szerint Isten ezzel a közbülső tudásával előre látja, hogy a haldokló Caiusnak hiába ajánlaná fel a megtérés kegyelmét, Caius visszautasítaná. Ennek az előre-látásnak megfelelően (post praevisa demerita) határozza el, illetve engedi meg Caius elkárhozását. Ugyanakkor azt látja, hogy Iustinus együtt működne a kegyelemmel, ha megkapná, és ebben az együttműködésben halálig kitartana. Tiburtiust olyannak ismeri, aki egy ideig elveszíti a kegyelem állapotát, de ha halála előtt újabb kezdő kegyelmet kap, azzal együtt fog működni. Ezeknek előre-tudása alapján Iustinus és Tiburtius együttműködését és üdvözülését határozza el.

A tomista felfogást elsőízben Ioannes Duns Scotus képviselte, részletes kidolgozása és Szent Tamás elveivel való összehangolása a domonkosrendi Dominicus Bańez (+ 1604) nevéhez fűződik.

A tomizmus alapelve, hogy minden kezdeményezésnek Istenből kell kiindulnia. Isten tehát először elhatározza: az említett Iustinus és Tiburtius üdvözülnek, és hogy ehhez hatékony kegyelmet (gratia efficax) fognak kapni, vagyis olyant, amellyel biztosan együttműködnek. Jövendő sorsukat, örök boldogságukat csak ez után az elhatározás után és ebből a megváltozhatatlan végzésből tudja meg Isten. Tudása tehát, mivel szabad elhatározásának tárgyára vonatkozik, scientia libera.

De ha így, vagyis ante praevisa merita dönt Isten, hol marad Iustinus és Tiburtius szabad döntéseinek szerepe? A tomisták így válaszolnak: a gratia efficax ugyan ellenállhatatlanul (infallibiliter) hat az emberre, mégsem szünteti meg a szabad akaratot. Mert a szabad akarat az ember természetéhez tartozik, a kegyelem pedig nem rontja le a természetet, hanem együttműködik azzal. Hogyan? Az ellenállhatatlan kegyelem és a szabad akarat együttműködésének hogyanját nem tudjuk elképzelni, együttműködésük tényét azonban kénytelenek vagyunk elfogadni, mert az a kegyelem és az ember fogalmából elvileg következik.

Caius esetében sem beszélhetünk scientia media-ról. Itt ugyan nem az történik, amit a predestináciánusok tanítanak, hogy Isten eleve kárhozatra jelöli ki Caiust (reprobatio positiva); hanem csak annyi, hogy eleve nem veszi fel az üdvözülendők névsorába (reprobatio negativa). Ennek a negatív reprobationak következménye, hogy Caius kap ugyan kegyelmet a megtéréshez, de nem gratia efficax-ot, hanem gratia sufficiens-t, amivel nem fog együttműködni, ezért elkárhozik. Saját hibáján kívül kárhozott el? Nem, mert Isten döntései nem szüntetik meg az ember szabadságát, még ha ellenállhatatlan erővel hatnak is, az együttműködést tehát szabadon utasította vissza.

A kegyelem hatékonyságáról folyó nagy viták korszaka (1598-1607) eredménytelenül végződött. Kiderült, hogy a tomisták és molinisták egyaránt tudnak hivatkozni szentírási helyekre, a Bibliából tehát nem dönthető el a kérdés. A Biblia dialektikus és gyakorlati előadásmódja miatt van ez így. A Bibliából csak annyi bizonyítható, hogy Isten minden ember üdvözülését akarja, de nem függetlenül az illető közreműködésétől. A közreműködés hogyanjára és ezzel együtt az üdvözülés vagy elkárhozás végső indítékára vonatkozólag nem találunk támpontokat a Szentírásban. -- A hittudósok tekintélye sem szolgáltat döntő érvet, mert mindkét iskola tud maga mellett nagy neveket felvonultatni, sőt a tomisták olyan tekintélyekkel dicsekedhetnek ezzel a problémával kapcsolatban, akik a tomizmus-molinizmus egyéb vitáiban a molinizmus álláspontját képviselték, pl. Bellarmin, Suarez, Lugo. -- Az Egyház tanítóhivatala nem szólt bele a vitába, mindkét iskola felfogását tarthatónak mondotta. A hittudósok nagyobb része régebben a tomista, ma inkább a molinista felfogást követi. Vannak azonban, akik nem kutatják a hogyant, hanem megelégednek azzal a ténnyel, hogy üdvösségünk is, kárhozatunk is egészen Istenen és ugyanakkor egészen rajtunk fordul, hogyanja azonban megfejthetetlen, mert a végtelen Isten és a véges ember együttműködésének hogyanját emberi agy nem képes felfogni.

Ezek a megoldási kísérletek kisarkítják Isten értelmi és akarati aktusait, s inkább fogalmakat állítanak egymással szembe, nem a személyes Istent és a személyes teremtményt. Túl kevéssé ismerjük az ember tudatos tetteinek és felelősségének struktúráját, s még kevésbé ismerjük Istennek azt a személyes közeledését, amit kegyelemnek mondunk. Ezért minden kísérlet félmegoldás marad ... Az előrerendelést is az az Isten végzi, akiről a kinyilatkoztatás megállapítja, hogy ő a szeretet (1Jn 4,16). Ha ilyennek mutatja magát az üdvrendben, bizonyára ilyen az egyes ember sorsának intézésében is. Ha a kinyilatkoztatás mindenek fölött Atyának nevezi, nem valószínű, hogy ember módjára akarja igazolni irgalmát és hatalmát. Gyakorolhatja mindkettőt olyan módon, ami számunkra misztérium, de ami éppen atyaságának a folyománya.

A monolista elmélet ellen azt szokták felhozni elsősorban, hogy feláldozza Isten első okiságát, amikor a kezdeményező szerepet átengedi az embernek. A molinisták válasza: itt is Istené a kezdeményezés, hiszen neki módjában lett volna egészen más üdvrendet teremteni; teljesen szabadon választott olyan üdvrendet, amelyben saját elhatározását az előrelátott emberi elhatározástól tette függővé.

Másik nehézsége a molinisták felfogásának, hogy teljesen a scientia media-ra épül, ennek a tudásfajtának létezését viszont nem lehet kétségbevonhatatlanul igazolni. Az istentanban láttuk, hogy az utóbbit több mai molinista beismeri, de azt mondja, hogy jobb megoldás híján mégis el kell fogadnunk mint munkahipotézist. Ilyen munkahipotézisek minden tudományban vannak.

A tomista elképzelés egyik nehézsége a hatékony kegyelem és az emberi szabadság összeegyeztethetőségének kérdése: ha a hatékony kegyelem nem az emberi hozzájárulás folytán válik hatékonnyá, hanem önmagában (ab intrinseco) az, vagyis gyakorlatilag ellenállhatatlan, hogyan maradhat akkor szabad az ember vele szemben? Amit a tomisták erre válaszolnak (hogy ti. a kegyelem nem ronthatja le a természetet), az nem a hogyan-ra adott válasz.

Ennél is nagyobb nehézségnek látszik a második: a negatív reprobáció csak fogalmilag különbözik a pozitívtól, a gyakorlatban azonban egyre megy. Igaz ugyan, hogy az üdvözülendők névsorából kihagyottak is kapnak elégséges kegyelmet (gratia sufficienst), de ezzel nem fognak együttműködni, tehát nem érik el az üdvösséget, és ez nem saját hibájukból történik. Ha a segítő hajó a nyílt tengeren a hajótörötteknek csak egy részét veszi fel, a többieknek pedig, akikről nyilvánvaló, hogy hajó nélkül nem tudják elérni a sokezer mérföldre levő partot, csak mentőövet vet, nem lehet azt mondani, hogy komolyan akart segíteni mindegyiken; és ha ezt teljes önkénnyel teszi, még azt sem lehet mondani, hogy a kiváltságolásban valami tiszteletreméltó méltányosság érvényesült.

Ezeknek a nehézségeknek alapján több mai hittudós azért csatlakozik inkább a molinizmushoz, mert a tomista felfogás fogalmilag kiépített zárt tudományos rendszer ugyan, de fogalmait nem könnyű összeegyeztetni a való élettel: inkább nominális (vagyis elvont fogalmakkal dolgozó), mint reális (vagyis az élet gyakorlati feladatait és egzisztenciális megnyilatkozásait szem előtt tartó) teológia.

Megjegyzendő, hogy amikor a teológiai iskolák arról vitatkoznak, hogy Istenben a tudás megelőzi-e vagy követi az akarati elhatározást, sohasem időbeli előbb és utóbb az, amiről beszélnek, hanem mindig a ,,logikai elsőbbség'' lebeg a szemük előtt. Hiszen Isten időtlen, benne nem lehet előbb-utóbb.

Fizikailag nemlétezik "a kénköves vasvillás ördöngös pokol"

Az Istennélüli földi életet nevezzük pokolnak

Vagyis ha valaki Istentelenül él. Hasonlatos ahhoz az életszakaszhoz amikor az ember még nem tért meg.Amíg az ember Isten nélkül mindent a maga erejéből próbál megoldani és hát annak a vége bukás pusztulás.Úgy ismondhatjuk : Ez egy "pokoli élet" mindaddig amíg meg nem térünk.Megtérésünnkor pedig már a földön megtapasztalhatjuk a mennyt.

Predesztinációban a földi életre kivetitett személyes szerencsétlen emberi sorsot értem.

Ugy szoktam mondani hogy kit mire predesztinál az Isten.

Nem tudom magyarázzam el .Pl; Én sose akartam azokat szakmákat amikkel rendelkezem mert nemértek hozzájuk meg nem is érdekel.Valamiért mégis ezeket a szakmákat adta(megtérésem előtt!!) az Isten a kezembe azh ogy miért ne kérdezd.Az elmúlt húsz évben körülbelül 1évet dogoztam bennük azt is kb húsz éve. Nem én választottam ezt az életutat hanem mindent csak úgy kaptam ajándékként (pl egészséget,szegénységet nélkülözést stb) .Látom a környezetem hogy a többség boldog és szerencsés én pedig hiába szeretnék változtani az életemen hogy ne kelljen nyomorultul szükségben élnem de az életem megjobbításához nincs se eszem se pénzem se erőm.Csak az van ami Istentől kaptam.(2KOR-12:9Az én erőm erőtlenség által ér célhoz) Minden ember ki van rendelve egy pályára/sorsra/keresztre (nem tudom hogy fogalmazzak) élete során .Furcsa ez az egész. Pl; az hogy munkanélküli vagyok már 8éve ez is Isten probatétele ez az én személyre szabott keresztem sorsom predesztinációm ha igy jobban tetszik. Hozzáteszem ezen kivül még pluszba nem könnyű kereszteket hordozok.

Az eleve elrendelést, vagy predesztinációt többféleképpen is értelmezhetjük. Én úgy értelmezem – eleve elrendelés az, amikor a lelket a szellem hozzáadásával életre keltik, amikor „behozzák” a létbe. A lélek élettelen, tudatnélküli holt anyag, nem tud dönteni arról, akarja-e a létet, vagy nem.

&

Ha a lehetőség is lehet predesztináció, akkor a lélek szellemmé válása is az – a lélek csak szellemi állapotban hagyhatja el a fizikai világot. de a lélek nem automatikusan válik szellemmé, ehhez el kell érnie a megfelelő tudatszintet, a megfelelő rezgésszámot. Aki ezt eléri, „predesztinációsan” a szellemvilágba kerül.

De az nem predesztinált, hogy én király vagyok, vagy koldus, tudós, vagy utcaseprő – lélek vagyok, akinek hol ez, hol az a mestersége, aki egyszer épít, egyszer rombol, vagy egyszerre épít és rombol – lélek vagyok, akinek predesztinálva van a lehetőség, hogy megteremtse, kialakítsa saját egyéniségét.

Sokan érzik úgy, ők tanítónak, mesternek lettek teremtve. Ez sem így van, mindenki taníthat, akinek kedve, képessége van rá.

A tanítás is éppen olyan mesterség, mint bármi más – egyébként meg az életben mindnyájan tanítók és tanulók vagyunk, folyamatosan tanítunk, és tanulunk.

Mindenre kaptunk lehetőséget – ez a lehetőség van predesztinálva – meg a létben való megjelenésünk.

A többi már rajtunk múlik.