Elmagyarázná nekem valaki a predesztináció elvét?

eleve elrendelés elve

ezen nem tudom mit nem lehet érteni, de azért:

Kálvin szerint mindegy, hogy mit csinálsz, már minden előre meg van írva - ha te ezt elhiszed...

Egy nagyon nehéz teológiai kérdést tettél fel, de megpróbálok egyszerűen válaszolni rá:

Jézus mondott egy példázatot a tágas és a szoros kapuról illetve keskeny és széles útról. Mindenki a széles úton indul az életben, amely az Isten nélküli életet jelenti, és amely a kárhozatba vezet. Ha átmész a szoros kapun, akkor a keskeny úton haladhatsz, amely az üdvösségre vezet. A szoros kapun való átlépés jelenti a megtérést, Jézus követését. Képzeld mintha a szoros kapura kívülről az lenne írva: "Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok...". (Ezek Jézus szavai.) De ahogy átlépsz a kapun, és visszanézel, azt látod, hogy belülről az van a kapura írva: "Isten hozott". Azaz felismered élted eseményeiből, hogy bár te döntöttél Jézus követése mellett, de mégis Isten vezetett idáig.

Klasszikus kérdés, amiket feltettél: "Ha ez így van, akkor minek legyek jó, ha előre úgyis az van eldöntve, hogy a pokolba kerülök? És miért ne raboljak meg lopjak, ha úgyis a mennybe kerülök?" Viszont a gyakorlatban ilyen nincs. A hívő ember nem azért jó, hogy a mennybe kerüljön, hanem Isten iránti hálából, és nem akarja szándékosan megbántani Istent (lopni, rabolni stb...). És fordítva is igaz, aki nem a mennybe kerül, az nem fog vágyni arra, hogy Istennek engedelmeskedjen.

Ha van még kérdésed, szívesen válaszolok még konkrétabban vagy bővebben.

Lehet azon elmélkedni, hogy mi igazságos és mi igazságtalan, de mivel mindannyian vétkezünk Isten ellen nincs értelme reklamálni világot és minket megteremtő Istenünknél. Ha tehát Isten igazságos lenne, akkor senki sem juthatna a mennybe, mert mindenki vétkezik ellene.

Bármennyire is próbálsz jó keresztény lenni, te is meg én is naponta, rendszeresen vétünk Isten akarata ellen. Tehát mi sem juthatnánk a mennybe.

Isten ezt tudja, látja, és megoldást készített. Helyettünk, a mi bűneinkért az ő Fiát, Jézust büntette meg. A mi bűneinket vette magára JÉzus, azok miatt halt meg. Aki elfogadja Istennek ezt a bűnbocsátó szeretetét, felismeri életében konkrétan bűneit, melyekkel megbántotta Istent, kéri azokra az ő bocsánatát, és onnantól kezdve Jézust akarja követni életében, annak van üdvössége, örök élete. "Kegyelemből van üdvösségetek, hit által, és ez nem tőletek, Isten ajándéka ez, nem cselekedetekből, hogy senki ne dicsekedjék." Efézus2,8-9

Az a keresztény ember tehát valójában, aki megtért és Jézus követője. Az ilyen ember nem azért teszi a jót, segít a szegényeknek stb hogy a mennybe jusson (hiszen tudja, hogy Jézus érdeméért neki helye van a Mennyben), hanem Isten iránti hálából.

Ha szeretnél a mennybe kerülni, a megtérés lehetősége előtted is nyitott. Most is hallottál róla a fenti sorokban. Neked most nem a predestinációval kell foglalkoznod, hanem döntened Krisztus mellett (vagy ellene). Azaz olvashatod a Jézus szavait a kapun: Jöjjetek énhozzám mindnyájan...

Szia!

A predesztináció (előre tervezés, rendelkezés) latin kifejezés jelentése lényegileg azonos a prooridzo (előre rendelkezni, tervezni) és a prothesis (előre meghozott végzés, rendelkezés) újszövetségi görög kifejezések jelentésével.

Helytelen "eleve elrendelés"-nek fordítani a predesztináció fogalmát, illetve a mögötte álló újszövetségi kifejezéseket. Az "eleve" kifejezést – amely Istent egyéni, emberi döntésektől független szuverén akaratára utal – a kálvini predesztináció-tan sugallta.

Az Újszövetség eredeti szövegében a pro prepozició jelentése egyszerűen: előre. Károlyi Gáspár eredeti fordításában sem szerepel "eleve elrendelés", a fordítás-reviziók révén került csak bele a Károlyi fordítású Bibliákba az "eleve" szó.

A predesztináció tanát főképpen Augusztinus és Kálvin fejtette ki a keresztény teológiatörténet során. A predesztináció tana, amely Augustinus (a választottak eleve elrendelése és az elvetettek eleve ismerése) és Kálvin (kettős predesztináció: a kiválasztottak eleve elrendelése az üdvösségre, az elvetetteké pedig a kárhozatra) nevéhez fűződik, Isten szuverenitása kedvéért feláldozza az emberi szabadságot, és Istent az igazságtalanság vádjának teszi ki. Az isteni előrelátás sértetlenül hagyja az emberi szabadságot. Isten senkit sem kényszerít. Csupán előre látja minden egyes embernél, hogyan fogja használni szabadságát, és ennek megfelelően cselekszik.

Isten predesztinációja, azaz előre tervezése vagy rendelkezése azonos az egész történelmet átfogó, nagy megváltási tervvel. Az Bibliában foglalt kijelentés tanúsítja, hogy Isten megváltási terve magában foglalja a megváltás történelmi eseményeinek időpontjára és körülményeire vonatkozóan hozott végzéseit, de ugyanúgy az egyénre, a terv emberi szereplőire vonatkozó isteni végzéseket is.

Úgy próbáld elképzelni Isten megváltási tervét, mint egy monumentális mozaikképet, amelyben a nagy mintát rengeteg apró mozaikkocka alakítja ki. Nincs külön terv a megváltás nagy eseményeire és ezek idejére vonatkozóan, és külön predesztinációs terv - népszerű kifejezéssel: "sors könyve" az egyénekre vonatkozóan. Csak egy megváltási terv létezik, amely mindent magában foglal, a legnagyobb eseményektől a legkisebbekig, és mindezek mögött egyedül és kizárólag csak az üdvözíteni, megmenteni akaró isteni szándék áll.

A megváltási terv előre rendelkezése tehát az egyes személyekre is kiterjed. Isten előre ismeri az ember szabad akarati döntéseit, mind a pozitívakat, mind a negatívakat. Előre ismerése, amely "végéremehetetlen bölcsességéből" következik, számunkra felfoghatatlan. Az "előre ismerés" fogalma eleve arra utal, hogy van egy olyan tényező, amit Isten nem meghatároz a maga mindenható hatalmával, hanem csak "előre ismer".

Az egyes emberek szabad akaratú állásfoglalásának előre ismerése alapján Isten kiválasztotta azokat az embereket, akiknél látta, hogy őt, illetve az igazságot szeretni fogják. Azt a végzést hozta rájuk vonatkozóan, hogy minden segítséget meg kell kapniuk ahhoz, hogy a Krisztushoz való hasonlóságot elérjék. Saját szabad akaratú elfordulásukon kívül semmilyen külső tényező ne akadályozhassa meg őket abban, hogy azzá legyenek, akik szívük vágya szerint lenni szeretnének. Isten megtervezte és elvégezte, hogy olyan élettapasztalatokon menjenek keresztül, amelyek az önmaguk feletti győzelmet, jellemük tisztulását szolgálják. Olyannyira érvényesül ez a törvény, hogy még a Gonosz őket érő támadásai is ezt munkálják.

A kiválasztottakra vonatkozó végzés magában foglalja elhívásuk módjának és megszentelődésük egész folyamatának megtervezését, beleértve ebbe életük szolgálatának az elgondolását is. Isten nem a cselekedeteket, hanem kinek-kinek a valódi, személyes döntését, az isteni kegyelem vonzására, hívására adott belső válaszát nézte a kiválasztásnál. A külsőleg kifogástalan cselekedetek mögött is ismerte a tisztátalan önzést és a bűnök sötét foltjai mögött is ismerte az igazságra vágyakozó lelket. Nem igazságtalanság ez, hanem magasrendű méltányosság és végtelen kegyelem.

Isten minden ember elhívását kívánta volna megvalósítani, az ószövetségi Izrael és a keresztény egyház által, függetlenül a maga előre ismerésétől és elrendelésétől. Sajnos sem Izrael, sem a keresztény egyház nem töltötte be misszióját Isten akarata szerint. Isten azonban így is többeket, másokat is hív, mint akiket előre ismert és elrendelt. Segíti őket addig és annyiban, ameddig ezt igénylik és elfogadják tőle. Azt akarja, hogy az egész világmindenség, és a végső ítéletkor majd az emberek is lássák, értsék: nem az ő végzése nyitja meg vagy zárja el az utat az üdvösséghez, hanem az emberek saját szabad döntései. Ugyanakkor semmiképpen sem maradhatnak ki az elhívásból az előre ismertek és elrendeltek.

Isten természetesen igazságosan jár el azokkal szemben is, akik felől az üdvösség elvetését ismerte előre. Ha látható elhívást nem is kap mindenki közülük, a Szentlélek mindannyiukat az önzéstől való elfordulásra és az igaz életre próbálja késztetni. Ha ennek ellenállnak, Isten engedi, hogy szabadon tegyék mindazt a rosszat és gonoszt, amit akarnak, de tudtukon és akaratukon kívül beépíti tervébe úgy mindezt, úgy hogy nem hiúsíthatják meg céljait, sőt az elrendeltek és Isten műve javára lesznek ellenséges cselekedeteik is.

Az isteni predesztináció eredményeképpen Isten terve, kijelentett akarata győzelmét senki és semmi nem akadályozhatja meg, sem a történelemben, sem az egyének életében. Ez a terv az egyének "üdvbizonyosságának" alapja, a külső körülményeket illetően. Mindezt úgy, hogy a szabad választás törvénye mindenkor sértetlen marad a választottak esetében is. Nem csupán abban az értelemben, hogy ha végérvényesen elutasítják maguktól Isten kegyelmét, akkor, ezáltal teljességgel meghiúsítják a rájuk vonatkozó predesztinációs terv győzelmét. Akkor is érvényesül a szabadság törvénye, ha nem fordulnak el ugyan teljesen Istentől, de egy adott ponton engedetlenséget tanúsítanak, és mintegy "átszavaznak" az ellenség oldalára. Ilyenkor módosul Isten rájuk vonatkozó terve, de nem adja fel az üdvösségükért való küzdelmet. Engedi őket mintegy "rossz kanyart" venni, letérni a jó útról, de szeretete még inkább fáradozik értük, hogy önként visszatérjenek az igazság, és az üdvösség egyenes útjára. Az ilyen kitérők azonban nem következmény nélküliek, nem veszélytelenek. Az ember mindenképpen kárt vall, több szenvedést gyűjt be magának, és veszteséget, vereséget okoz Isten ügyének, fájdalmat okoz magának Istennek is. Örömet szerez az ellenségnek, akit mintegy magára szabadít, hogy még nagyobb erőfeszítéseket tegyen teljes elvesztése érdekében.

Isten igazságos végzései és bölcs terve, amelyben sértetlenül hagyja érvényesülni az ember szabad választását, és mégis a maga mindenható akaratát viszi győzelemre az igazság és a benne bízók diadalára, valóban csodálatra méltó.

Üdv. Péter

A predestinációt, azaz az eleve elrendelést, előrerendelést a Katolikus Egyház is hiszi. Ez hittétel. „Valljuk az örök, csalhatatlan és változhatatlan isteni előrerendelést.” Viszont ez csak az üdvözültekre érvényes, azaz a Katolikus Egyház határozottan elveti, hogy Isten bárkit is a kárhozatra rendelt volna el. Azaz tagadjuk a kettős predestinációt, amit a reformátusok hisznek (az evangélikusok tudtommal nem hisznek ebben, bár Luther vallotta), és valljuk, hogy az embernek van szabad akarata, szabadsága, amellyel közreműködik mind az isteni előrerendeléssel, mind esetleges saját kárhozatba jutásával.

Nagyon jól összefoglalja a Quiercy-i zsinat (Kr. u. 853) a katolikus tanítást erről. Be is idézném:

(1 fejezet) A mindenható Isten az embert, aki bűn nélküli és hibátlan volt, szabad akarattal teremtette, és a paradicsomba helyezte, azt akarta, hogy az ember a szent megigazult állapotban végig megmaradjon. Az ember szabad akaratát rosszul használva vétkezett és elesett, és az egész emberi nem „elveszett tömeggé” (Szent Ágoston: 190. levél) lett. A jó és igazságos Isten pedig kiválasztotta ugyanebből az elveszett tömegből előretudása szerint azokat, akiket eleve elrendelt az életre (vö. Róm 8,29k; Ef 1,11), és eleve elrendelte nekik az örök életet, a többiekről pedig, akiket igazságos ítélettel meghagyott az elveszett tömegben, előre tudta, hogy el fognak veszni, de nem rendelte őket eleve arra, hogy elvesszenek; viszont, mivel igazságos, eleve örök büntetést rendelt nekik. És emiatt azt mondjuk, hogy Istennek csak egy eleve elrendelése van, amely vagy a kegyelem ajándékához tartozik, vagy a megigazulás visszaadásához.

(2. fejezet) Az akarat szabadságát az első emberben elvesztettük; azt Krisztus Urunk által visszakaptuk: és van szabad akaratunk a jóra, amit megelőzött és segített a kegyelem, és van szabad akaratunk a rosszra, amit elhagyott a kegyelem. De szabad a mi akaratunk, mert a kegyelem megszabadította, és a kegyelem a megromlottat meggyógyította.

(3. fejezet) A mindenható Isten „azt akarja”, hogy kivétel nélkül „minden ember üdvözüljön” (1Tim 2,4), bár nem mindenki üdvözül. Hogy pedig egyesek üdvözülnek, az üdvözítő ajándéka: hogy pedig egyesek elvesznek, a veszendőknek az érdeme.

(Ajánlom ezenkívül a Katekizmus 306-324-es pontjainak az áttekintését.)

A predestinációval kapcsolatban tehát van néhány különbség a katolikus illetve jópár protestáns (elsősorban a kálvinista) tanítás között:

1. Először is, ami félreértések forrása szokott lenni: Az eredendő (vagy velünk született) bűnös állapot. Ezzel a „protestáns” fogalommal, még ha a katolikusok nem is szokták használni ezt a terminust, egyetért a Katolikus Egyház, sőt ez is hittétel (II. Orange-i zsinat: 9. És 20. kánon; Tridenti Zsinat: Határozat a megigazulásról: 3. kánon). Azaz az ember Isten kegyelme nélkül semmi jót nem tud cselekedni. Mindig Isten az, aki cselekszi bennünk a jót. Ám van szabad választásunk arra, hogy megtesszük-e, vagy nem, van szabad akaratunk (MTörv 30,15-20; Péld 1,24-25; Mt 23,37; Jn 5,39-40; Róm 1,20-21; Zsid 11,24-26; Jak 1,13-15)

2. A kálvinista tanítás szerint vannak olyanok, akik Isten akaratából eleve kárhozottak. Ezzel szemben a katolikus tanítás az, hogy Isten csak a választottakat rendeli el az üdvösségre, azokat, akikről mindentudása által eleve tudja, hogy szabad akaratukkal élve üdvözülni fognak, és őket a megfelelő kegyelemmel segíti, hogy üdvözüljenek is. Isten azt is tudja eleve, hogy ki fog elkárhozni, de őket nem a kárhozatra rendelte el, hiszen Isten mindenkinek az üdvösségét akarja (1Tim 2,3-4; 4,9-10; Tit 2,11), és senkit nem akar elveszteni (Ez 33,11; 2Pét 3,9). Számukra ugyanúgy megadja az isteni kegyelmeket, de a szabad akarat által ez visszautasítható. Arról, hogy akkor mégis hogyan választja ki Isten az üdvözülteket, a katolikus teológiában többféle (akár egymással szembenálló) nézet is van, hivatalos döntés nincs egyik javára sem.

3. A kálvinista tanítás szerint Jézus csak a választottakért halt meg. Ez az ún. korlátozott megváltás elmélete. Ezzel ellentétben a Katolikus Egyház vallja, hogy Jézus minden emberért meghalt, hogy Jézus halála nem csak elégséges volt, hanem túláradó elégtételt szerzett a világ bűneiért (vö. Jn 4,42; 1Jn 2,2; 1Tim 4,10), azaz nem csak annyi érdemet szerzett, amire az üdvözülteknek lesz szükséges, hanem minden egyes ember üdvösségéhez elegendőt. Tehát az üdvösség minden ember számára lehetséges, viszont nem minden ember fog élni vele, nem minden ember számára fog aktualizálódni, és Jézus nem is akart mindenkit üdvözíteni, hanem csak azokat, akik hinni fognak szavában és tettükkel követik is. Ergo van kárhozat. (Erről a következő frissítésnél valószínű, hogy már lesz fenn egy anyag a depositumon)

4. A következő az ún. ellenállhatatlan kegyelem tanítása. A kálvinisták azt tanítják, hogy ha Isten kegyelemmel fordul az ember felé, ami az ő üdvösségét teszi lehetővé, akkor az ember ennek nem képes ellenállni, hanem mindig engedelmeskedik neki, és elfogadja. Ezzel szemben a Katolikus Egyház azt tanítja, hogy a kegyelem visszautasítható (Sir 15,11-20; Mt 23,37; ApCsel 7,51), ám lényegileg mindig hatékony. Ezt a hatékony kegyelmet minden egyes ember megkapja, azaz minden egyes ember, még a nem keresztények is üdvözülhetnek, ha szívükbe fogadják ezt a kegyelmet, és megmaradnak benne.

5. Az ún. szentek állhatatosságának (vagy megőrzésének) kálvinista tanítása szerint, az az ember, aki a kegyelem állapotába került, azt soha többé nem képes elveszteni, egészen életének végéig benne marad, tehát üdvössége teljesen biztos. Ha valaki elhagyja a hitet, vagy a szent életet, akkor ez azt jelenti, hogy soha sem volt a kegyelem állapotában. Ehhez hasonló az a baptista tanítás, miszerint, ha valaki egyszer megigazult, akkor ez a megigazulás örökké tart, még akkor is, ha nagyon súlyos bűnöket követ el, azaz, hogy végső soron nincs a keresztények számára halálos bűn. A katolikus tanítás ezekkel szemben azt vallja, hogy az üdvösség elveszthető, hogy kikerülhetünk a valóságos kegyelmi állapotból (Jn 15,2.6; Róm 11,20-24; 14,15.20; Gal 5,1.4.; 1Kor 9,26-27; Fil 3,11-14), és hogy vannak halálos bűnök ( [link] ).

[link]

Isten egyetemes üdvözítő akarata azt jelenti, hogy Isten minden embert üdvözíteni akar, de nem jelenti, hogy minden ember üdvözül is.

Isten eleve elrendelése azt jelenti, hogy akik üdvözülnek, azoknak üdvözülését Isten öröktől fogva akarja és tudja. Ez azonban nem jelenti azt, hogy akik elkárhoznak, azoknak kárhozatát Isten szintén akarná, noha ezek kárhozatát is öröktől fogva biztosan tudja.

Az egyetemes isteni üdvözítő akarat és az eleve elrendelés összefüggése Isten örök titka, melyről azonban biztosan kijelenthetjük, hogy Isten jósága és igazságossága az alapja.

Isten egyetemes üdvözítő akaratáról csak az eleve elrendeléssel való összefüggésben lehet beszélni. Az isteni eleve elrendelés (prædestinatio) körül nagyon sok félreértés van, melyeket érdemes tisztázni. A Katolikus Egyház tanítja az isteni eleve elrendelést, ez azonban korántsem azonos a protestáns reformáció egyes felekezetei (főleg a kálvinizmus) által vallott predestináció-felfogással, mely a legtöbb embernek eszébe jut, ha az eleve elrendelésről hall.

A katolicizmus azt tanítja, hogy Isten minden egyes embert eleve elrendelt az üdvösségre (prædestinatio positiva). Ez jelenti Isten egyetemes üdvözítő akaratát. Ez azonban távolról sem jelenti azt, hogy minden ember üdvözülni is fog. Isten akarata ebben az esetben ui. feltételes akarás. Isten üdvözítő terve csak abban az emberben realizálódik, aki együttműködik ezzel az isteni tervvel. Ahhoz hasonlóan, amikor egy tanár így szól a diákjaihoz: „Én azt akarom, hogy mindenki a legjobb jegyet kapja.” Ez a kijelentés azonban a legkevésbe sem jelenti azt, hogy minden diák jelest is fog kapni, csupán azt, hogy a tanár jószándékán és lelkiismeretességén nem fog múlni, hogy mindeki elsajátíthassa az anyagot és igazságos osztályzásban részesüljön. A példa annyiban sántít, hogy a tanár előre nem tudhatja biztosan, ki fog jelest kapni, és ki fog megbukni, Isten azonban öröktől fogva tudja, hogy kik fognak üdvözülni. (Az ember üdvözülését nem determinálja, hogy Isten mit tud róla, ui. az ember nem azért fog üdvözülni vagy elkárhozni, mert Isten eleve tudja, hanem azért tudja Isten eleve az ember végleges sorsát, mert azt is tudja, hogy ki fog jól vagy rosszul dönteni örök életének kérdéseiben. Ez más megfogalmazásban azt jelenti, hogy az ember nem azért fog jót vagy rosszat cselekedni, mert Isten előre tudja, hanem Isten azért tudja előre, mert az ember jót, ill. rosszat fog cselekedni. Istennek ez a tudása csalhatatlan, éppúgy, ahogy minden ember üdvösségét akaró örök elhatározása is megváltoztathatatlan. Ez az akarat az üdvözülőkben valóra válik (prædestinatio perfecta), míg a kárhozatra kerülőkben saját hibájuk révén meghiúsul (prædestinatio imperfecta).

Ez a predestináció-felfogás szögesen ellenkezik a hitújítás egyes felekezeteinek elképzelésével, mivel ők azt vallják, hogy Isten egyeseket öröktől fogva az üdvösségre rendel, míg másokat érdemeiktől és erőlködésüktől függetlenül a kárhozatra szán. Az eleve elvetést (reprobatio) negatív predestinációnak is nevezik; míg az elmélet maga a kettős predestináció (prædestinatio duplicativa) néven ismeretes. A Katolikus Anyszentegyház ezt a szörnyűséges tételt, mely Istenből igazságtalan bírót, kegyetlen kényúrt farag, elveti és kárhoztatja. Pedig ennek az eretnekségnek nem is a torz istenkép a legfőbb bűne, hanem az emberi felelősség tagadása és a nyomában szorosan járó erkölcstelenség. Hiszen mi értelme a jóra törekedni, ha üdvösségem és cselekedeteim kérdése már születésem előtt megváltoztathatatlanul elrendeltetett? (Innen ered, hogy a profán használatban a predestináció egyenlő a megváltoztathatatlan sorsba vetett hittel.) Szerencsére a reformáció híveinek jóérzésű többsége – ha elméletileg vallja is – a gyakorlatban nem követi a kálvini merev tévedést, hanem ösztönös érzékkel a katolikus elrendelés és kegyelemtan szerint próbálja alakítani istenkapcsolatát és magánéletét.

A kettős predestinációt vallók az egyházatyák közül Szt. Ágostonra hivatkoznak, aki valóban vallotta, hogy kevesen üdvözülnek (hivatkozva a „multi sunt vocati sed pauce vero electi” /Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak – Mt 22,14/ igehelyre). Ez azonban szabad véleménye volt, mely nincs összefüggésben az eleve elrendeléssel, és éppúgy lehet találó, mint túlzás. A sok és kevés ui. – főleg a Bibliában – nagyon relatív fogalom. De valóban: Szt. Ágoston az eleve elrendeléssel kapcsolatban is tett félreérthető kijelentéseket, azonban figyelembe kell venni, hogy csak a túlzóan optimista és a kizáróan az emberi elemet és szabadságot hangsúlyozó pelagianista eretnekséggel vitatkozva teszi ezt. Kijelentéseit tehát azzal összefüggésben (szinopszisban) kell olvasni és értékelni. Az eretnekségek veszélye többek között éppen az, hogy a katolikus igazságot is bizonyos értelemben egyoldalú védelmi helyzetbe szorítja, mely később könnyen félreértéshez vezethet. Szt. Ágoston maga sohasem vallotta az írásaira alapozó szélsőséges augusztinianizmus tételeit. Szt. Ágoston ui. nem ír többet a predestinációról, mint hogy az „az isteni jótétemények előretudása és előrekészítése, melyek segítségével teljes bizonyossággal üdvözülnek, akik üdvözülnek” (August. Don. persev. 14,35). Maga is katolikus értelemben fogta fel tehát az eleve elrendelést, csak éppen az isteni akarat és az emberi szabadság összefüggéseit az eretnekellenes vita jegyében, máskor pedig misztikus mélységekben fejtette ki. Ám ezekben a műveiben is (August. De dono perseverantiæ. ill. De prædestinatione sanctorum) főleg a kegyelem ingyenességét és szükségességét akarta hangsúlyozni, olykor szónokias túlzással. Istent azonban nem tartotta igazságtalan zsarnoknak, hanem elimerte a kegyelem működésén túl az emberi felelősséget, sőt az ezzel összefüggésben lévő érdemszerzés lehetőségét is; tovább azt is, hogy Isten ismeri az előre rendelést az életre, de nem ismeri a halálra. Bőven igazolják ezt az ilyen kijelentések: „Ha nincs érdem és érdemtelenség, miképpen ítéli meg Isten a világot?” (August. Confes. IX. 34). „Isten jó, Isten igazságos; képes némelyeket üdvözíteni érdem nélkül, mert jó; de nincs mód benne, hogy valakit elkárhoztasson gonosz tettek nélkül, mert igazságos” (August. Contra Iul. III. 18,35).

Igaz ugyan, hogy a Biblia beszél választottságról és valóban van is választottság és egyeseknek adott kegyelmi többlet, de ez egyfelől nincs azok rovására, akik kevesebbet kapnak, másfelől némelyek választottsága inkább a mindenkinek szóló meghívottság következménye. Azaz azok a választottak, akik elfogadták a meghívást. Itt van tehát az ember felelőssége, és itt érhető nyomon Isten egyetemes üdvözítő akarata: mindenki meghívott, noha nem mindenki választott. Ha pedig azt mondjuk, hogy az elvetés és a kárhozat nem történhetik Isten valamilyen értelemben vett tudta és akarata nélkül, az is igaz: Isten tudja, hogy ki fog üdvözülni, és „akarja” annak kárhozatát, aki egész életével az örök kárhozat mellett döntött.

Tehát Isten nem vet el eleve senkit, legfeljebb nem választ ki eleve. És ezen a ponton csúszott félre Kálvin, mert a „nem kiválasztást” eleve kárhozatra vetésként értékelte. És felületesen kezelve valóban így is lehet érteni. Hiszen akit nem mentek ki a vízből, – mondhatnánk – azt hagyom belefulladni. Azonban még ezen a nagyon gyenge példán is érezhető, hogy más valakit nem kimenteni a vízből, és más a víz alá nyomni, még ha morálisan és következményeiben nem is sok választja el a kettőt. Ám ami az ember esetében igaz, nem igaz Isten esetében. Az ember ui. – a példánál maradva –, nem látja előre, hogy ki fog feltétlenül megfulladni és nem tudja ki akart önmaga meghalni, Isten azonban – kilépve a példából – előre biztosan tudja a jövendő emberi célokat, tetteket és indítékokat, de még a feltételesen bekövetkező eseményeket és a be nem következett lehetőségeket is. Kálvinnak tehát elkerülte a figyelmét, – és ezt nem lehet eleget hangsúlyozni – hogy nem azért kárhozik el valaki, mert Isten eleve nem választja ki, hanem Isten azért nem választja ki előre, mert előre tudja, hogy valaki bűnt fog elkövetni, abban meg fog átalkodni és el fog kárhozni. Ezért Isten ki sem választja. És ez ellenkező előjellel igaz az üdvözültekre is. Időrendben (a mi időfelfogásunk szerint) a kiválasztás és az elvetés előbb történik, de logikai sorrendben (az Isten minden idősíkban egyszerre való jelenlétét figyelembe véve) az emberi megtérés ill. megátalkodás történik előbb. Ez kiválóan látszik Jézus szavaiból aki „a világ kezdetétől” kiválasztja azokat, akik jót cselekednek: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot! Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom” (Mt 25,34).

Isten üdvözítő akarata minden emberre kiterjed: „Ez jó és kedves üdvözítő Istenünk szemében, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére” (1 Tim 2,4). „Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak” (Mt 22,14). A „sok” és a „kevés” alatt itt „mindenki” ill. „nem mindenki” értendő. Ilyen értelemben beszél Biblia a „választottakról.”

Van tehát eleve kiválasztás: „Aztán így szól a király a jobbján állókhoz: Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot!” (Mt 25,34). „…akiket az Atyaisten előretudása birtokában kiválasztott, a Lélek megszentelő erejéből az engedelmességre és a Jézus Krisztus vérével való meghintésre” (1Pét 1,1).

Van eleve elrendelés: „Tudjuk azt is, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik, hiszen Ő saját elhatározásából választotta ki őket. Akiket ugyanis eleve ismert, azokat eleve arra rendelte, hogy Fiának képmását öltsék magukra, így lesz Ő elsőszülött a sok testvér között. Akiket előre erre rendelt, azokat meg is hívta, akiket meghívott, azokat megigazulttá tette, akiket pedig megigazulttá tett, azokat meg is dicsőítette” (Róm 8,29). „Áldott legyen az Isten, Urunk, Jézus Krisztus Atyja, aki a mennyeiek között Krisztusban minden lelki áldással megáldott minket. Mert Őbenne választott ki bennünket a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte. Szeretetből eleve arra rendelt bennünket, hogy Jézus Krisztus által – akarata és tetszése szerint – fogadott gyermekeivé legyünk; hogy magasztaljuk felséges kegyelmét, amellyel szeretett Fiában jóságosan megajándékozott minket” (Ef 1,3).

Nincs föltétlen eleve elvetés, azaz Isten senkit sem teremtett eleve azért, hogy elkárhozzon: „Amint igaz, hogy élek – mondja az Úr, az Isten –, nem lelem kedvemet az istentelen halálában. Inkább annak örülök, ha az istentelen letér útjáról és él. Térjetek meg, térjetek le gonosz utatokról!” (Ez 33,11). „Mert a halált nem Isten alkotta, Ő nem leli örömét az élők pusztulásában” (Bölcs 1,13).

Aki elkárhozik, saját bűnei miatt és nem az isteni előretudás miatt kárhozik el: „Távozzatok színem elől, ti átkozottak, az örök tűzre, amely a Sátánnak és angyalainak készült. Mert éhes voltam, s nem adtatok ennem. Szomjas voltam, s nem adtatok innom” (Mt 25,41). „Mert ki-ki a maga gonoszságáért hal meg; csak annak vásik el a foga, aki az éretlen szőlőt eszi” (Jer 31,30). „Nézd, minden élet az enyém: az apa élete éppúgy az enyém, mint a fiú élete. Aki vétkezik, az hal meg. Aki igaz, megtartja a törvényt, s az igazsághoz szabja tetteit, (…) a törvényeimhez igazodik és hűségesen megtartja parancsaimat, az ilyen ember igaz, és biztosan életben marad – mondja az Úr, az Isten. De ha erőszakos fiút nemz, aki vért ont és vétkes ezek közül (a bűnök közül) valamelyikben (…), ez a fiú nem marad életben. Mivel ezeket a szörnyű vétkeket elkövette, meg kell halnia és a vére rajta lesz. Ha ellenben olyan fiút nemz, aki látja apja minden vétkét, látja, de nem követi őket, (…) és a törvényeimhez igazodik, ez nem hal meg apja vétkei miatt, hanem biztosan életben marad. Apja meg, mivel erőszakos volt, rabolt, és azt tette népem körében, ami nem helyes, azért gonoszsága miatt meghal. Aki vétkezett, az hal meg, a fiú nem viseli apja vétkét, és az apa nem viseli fia vétkét, az igaznak az igazsága, a bűnösnek meg a bűne számít. De ha a bűnös szakít minden bűnével, amelyet elkövetett, megtartja parancsaimat, a törvényhez és az igazsághoz igazodik, életben marad és nem hal meg. Nem emlékezem többé elkövetett gonoszságaira, az igazságért, amelyet tettekre váltott, élni fog” (Ez 18,3). „Mindenki fölött a maga útjai szerint ítélkezem” (Ez 33,18).

A választottak többlete nem jelent hátrányt azoknak, akik relatíve kevesebb kegyelemben részesültek, vagy több szenvedés árán üdvözültek. Isten szuverén Úr, Ő tudja, hogy mit miért csinál, ill. kinek miért van szüksége több vagy kevesebb kegyelemre és megpróbáltatásra. Ennek példabeszéde: „A mennyek országa hasonlít a gazdához, aki kora reggel kiment, hogy munkásokat fogadjon szőlejébe. Miután napi egy dénárban megegyezett a munkásokkal, kiküldte őket a szőlőbe. A harmadik óra körül megint kiment, s látta, hogy mások is ácsorognak ott tétlenül a piacon. Megszólította őket: Menjetek ki ti is a szőlőmbe, és majd megadom, ami jár nektek. Azok ki is mentek. A hatodik és kilencedik órában újra kiment, s ugyanígy tett. Amikor a tizenegyedik óra tájban is kiment, megint talált ott ácsorgókat. Megkérdezte tőlük: Mit ácsorogtok itt egész nap tétlenül? Nem fogadott fel minket senki - felelték. Menjetek ki ti is a szőlőmbe - mondta nekik. Amikor beesteledett, így szólt a szőlősgazda vincellérjéhez: Hívd össze a munkásokat, és add ki bérüket, kezdve az utolsókon az elsőkig. Jöttek tehát, akik a tizenegyedik óra tájban álltak munkába, és fejenként egy dénárt kaptak. Amikor az elsők jöttek, azt hitték, hogy ők majd többet kapnak, de ők is csak egy-egy dénárt kaptak. Amikor átvették, zúgolódni kezdtek a gazda ellen. Ezek az utolsók csak egy órát dolgoztak - mondták -, s ugyanúgy bántál velük, mint velünk, akik viseltük a nap terhét és hevét. Barátom – felelte egyiküknek –, nem követek el veled szemben igazságtalanságot. Nem egy dénárban egyeztél meg velem? Fogd, ami a tied és menj! Én az utolsónak is annyit szánok, mint neked. Vagy nem tehetem a sajátommal azt, amit akarok? Rossz szemmel nézed, hogy jó vagyok? Így lesznek az utolsók elsők, az elsők meg utolsók.” (Mt 20)

A Szentírás ismeri a megengedő isteni akaratlagosságot, amikor úgy fogalmaz, mintha Isten tenne valakit bűnössé. Valójában itt csak az isteni okteljességet (ld. 120. kérdés) és előretudást hangsúlyozza, melynek az is része, hogy Isten megengedi, hogy ellene lázadjanak: „Szemüket elvakította, szívüket megkeményítette, hogy ne lássanak a szemükkel, és ne értsenek a szívükkel, nehogy megtérjenek és meggyógyítsam őket” (Jn 12,40). „Az Úr így szólt Mózeshez: »Ha visszaérkezel Egyiptomba, legyen rá gondod, hogy minden csodajelet, amelyet a kezedbe adtam, véghezvigyél a fáraó előtt. Én azonban megkeményítem a szívét, és nem engedi el a népet«” (Kiv 4,21).

Isten igazságosan ítél: „Néped fiai ezt mondogatják: »Nem igazak az Úrnak útjai«, jóllehet az ő útjaik nem igazak. Mert ha az igaz eltávolodik az igazságtól és gonosz tetteket visz végbe, akkor belepusztul. Ám ha a gonosz elhagyja gonoszságát és a törvény meg az igazság szerint jár el, emiatt életben marad. És még azt mondjátok: »Az Úr bánásmódja nem méltányos«” (Ez 33,17). „Márpedig tudjuk, hogy Isten ítélete igazságosan éri azokat, akik effélét művelnek. Azt hiszed talán, te ember, hogy kibújhatsz Isten ítélete alól, ha elítéled azokat, akik ilyeneket tesznek, amikor magad is ugyanazt műveled? Avagy semmibe veszed, hogy Isten végtelenül jó, türelmes és elnéző, s nem jut eszedbe, hogy irgalma bűnbánatra akar vezetni? Konokságodban és szíved megrögzöttségében csak büntetést halmozol magadra, a harag és az Isten igazságos ítélete megnyilvánulásának napjára. Ő kinek-kinek tettei szerint fizet: örök élettel annak, aki a jótettekben kitartva dicsőségre, tiszteletre és halhatatlanságra törekszik, haraggal és megtorlással annak, aki haszonleső, s nem hajlik az igazságra, hanem a gonoszsággal tart. Mindenkit, aki gonoszat művel, utolér a kín és a gyötrelem” (Róm 2,2).

"Minden ember vagy az üdvösségre vagy a kárhozatra van eleve elrendelve. Szabadakaratunk a jóra nincs."

Ez Kálvin János szörnyű tanítása, ami azonban szerintünk ellentmond a józan észnek éppúgy, mint az Isten igazságosságának. Miért is hirdeti akkor a Szentírás állandóan, hogy az Isten igazságos, ha eleve elrendelte, ki fog örök üdvösségre és ki örök kárhozatra jutni? Ha ő határozza meg eleve, ki üdvözülhet s nem is ad a jóra szabadakaratot? Büntet azért, amit nem is tehettünk másképp! Az az Isten, aki minket szabad elhatározásunk nélkül eleve esetleg a kárhozatra szánt, nem Isten többé, hanem szörnyeteg. Ezt Kálvin követői is érzik s azért mindenféleképpen el akarják magyarázni Kálvin rettenetes tanítását. Egyik magyar vezérük pl. úgy magyarázza az eleve-elrendelést, hogy hiszen aki hisz, annak nincs mitől félnie, az maga már biztosan az üdvösségre van eleve elrendelve. Igen ám, de a probléma a többi emberekre nézve akkor is megmarad a maga egész borzalmasságában. Azzal még nincs megoldva a kérdés, hogy az Isten minket, ezt vagy azt az embert, üdvösségre szánt. Mihelyt Isten csak egyetlenegy szerencsétlen négert vagy kínait eleve az örök kárhozatra szánt, az illető szabadakaratjától függetlenül, abban a pillanatban Isten nem Isten többé, hanem igazságtalan és kegyetlen zsarnok.

Kálvin erre azt mondja: Ez az eleve-kárhozatrarendelés nem igazságtalanság az Isten részéről, mert amit az Isten tesz, már azért is igazságos, mert ő teszi. Ez azonban tipikus szofizma s a kérdést sehogy sem oldja meg. Éppen arról van szó: tehet-e Isten olyasmit, ami nyilvánvalóan és felháborítóan igazságtalan? Valakit a saját egyéni és szabad-akaratbeli bűne nélkül eleve az örök kárhozatra szánni magában és fogalmilag is olyan rettentő igazságtalanság, amelyet semmiképp sem lehet fehérre mosni azzal, hogy az Istenre fogjuk rá. Vagy igazságos az Isten, s akkor semmi körülmények között nem akarhat ilyen eleve-elrendelést, vagy nem igazságos, hanem kegyetlen és gonosz, és akkor nem Isten többé.

"Maga a Szentírás is beszél eleve-elrendelésről, valamint Szent Ágoston és Szent Tamás."

Igen, beszélnek, de vagy abban az értelemben, hogy Isten előrelátva az ember szabadakaratú cselekvését, ennek megfelelően öröktől fogva az üdvösséget vagy kárhozatot szánja neki megérdemelt jutalmul, illetőleg büntetésül s ez lényegesen különbözik a kálvini, abszolút s a szabadakarattól független pokolra-rendeléstől; vagy abban az értelemben, hogy bizonyos kegyelmeket és meghívásokat az Isten öröktől fogva s az ember érdeme nélkül is előre elhatároz neki, pl. a meghívást az igaz Egyházba, a magasabb életszentségre stb. De arra sem a Szentírásban, sem az egyház-tudósok közt nincs példa és bizonyíték, hogy Isten valakit érdemes vagy érdemtelen voltától függetlenül eleve a kárhozatra rendelne.

"A tapasztalat is mutatja, hogy az embernek a jóra nincs szabadakarata."

A tapasztalat csak azt mutatja, hogy az embernek erős hajlama van a bűnre s a puszta emberi jóakarat a kegyelem segítsége nélkül nem elégséges arra, hogy ezeket a bűnös hajlamokat állandóan leküzdje. De hogy az embernek a jóra egyáltalán nem volna szabadakarata, ahogy ezt Luther mondja, ezt a tapasztalás sehogy sem bizonyítja. Ellenkezőleg, azt bizonyítja a tapasztalás, amit különben a Szentírás is hangoztat, hogy Isten erősítő kegyelmével "mindent meg tudunk tenni". (Fil. 4, 13.) Máskülönben mi jogon is parancsolná Isten a parancsolatokat, ha azokat megtartani nem is állna módunkban? S mi jogon fenyegetne örök büntetéssel, ha nem tehettünk másképp, mint ahogy tettünk? Hiszen akkor Isten lehetetlent követelne tőlünk s igazságtalanul büntetne, ami Isten tökéletességével összeegyeztethetetlen.