Katolikus hittel kapcsolatos alapvető kérdések?

Nem attól vagy igazi katolikus, hogy nincsenek kételyeid. Mindenkinek vannak. A kérdés: akarsz-e hinni? Ha akarsz, le fogod győzni a kételyeidet.

Azt gondolom viszont, hogy itt elég kevés a katolikus, ezért itt éppen nem megerősíteni fognak, sokkal inkább kapsz majd teljesen hit és vallás- ellenes válaszokat, illetve katolikusellenes válaszokat más vallásúaktól.

Ha bírod, talán mégis megerősödsz :)

Megpróbálok válaszolni.

1. Nem az egyház állaspontja, hanem az enyém: ha elmondod valakinek a bűneidet, ő kívülállóként jobban látja, mire van szükséged, hogy "megjavulj". Sok dologban tud segíteni egy kívülálló, különösen, ha bűnről van szó. Esetleg ugyanezeket a kérdéseket tedd fel a gyóntatódnak is, hátha segít! :)

2. Ez az a dolog, amiben -bár megértem az egyház álláspontját is (a pap így CSAK Istennek szenteli az életét, nem vonják el a gondolatait a világi gondok, amik a családdal járnak)- nem tudok egyetérteni az egyházzal. A görög katolikus papok is megnősülhetnek és ők is egységben vannak Rómával...

3. Ezt is értem, csak nehezen értek vele egyet. Ha lefekszel valakivel, minden aktusban benne van a fogamzás lehetősége, bárhogy is védekezel. Ha nem köteleztétek el magatokat örökre egymás mellett, lehet, hogy nem maradtok együtt. Ezzel máris ártottál. A gyerekednek. Érteni értem, csak nehezen fogadom el...Az önkielégítés problémája már számomra is nehezen érthető.

4. Itt is a hit a lényeg, illetve hogy akarod-e hinni, hogy Jézus az Eucharisztiában valóságosan van jelen. Nem kell megérteni, a lényeg, hogy akarod-e hinni. Én akarom.

5. Ugyanez. Senki nem biztosít és nem fogod biztosan tudni, csak halálod után. A hit attól hit, hogy nem tudod biztosan, csak hiszed.

Összefoglalva:

Vannak dolgok, amikkel nekem is nehéz egyetérteni, de ez nem befolyásolja a lényeget: a hitemet. És a hitem meginog, mint mindenkié. De AKAROK hinni! Ha gondolod, írj privit, beszélgethetünk :)

1)

A Bűntudat, a lelkiismeret-furdalás egy nagyon hátrányos dolog az ember (ön-)tudatának fejlődésére tekintve; Jézus aki az emberek (ön-)tudatának felemelését látta küldetésének, nagyon fontosnak látta a bűnök bocsánatát. Azért megbízta tanítványait hogy bocsássák meg a hozzájuk forduló emberek bűneit aki valamilyen bűn terhe alatt szenvedtek. – A zsidó vallás szerint ugyanis csak Isten tudta megbocsátani a bűnöket. Mikor egyik tanítványa azzal állt elő, hogy ő már hétszer megbocsátott valakinek, Jézus azt válaszolta, hogy nem csak hétszer, hanem hetvenszer hétszer kell meg bocsátani. Ő maga azonnal megbocsátott mindenkinek akik Őt halálra kínozták, nála a bocsánat teljes és azonnali volt.

Vannak bűnök melyek terhétől nagyon nehéz megszabadulni, ahhoz kérhetünk segítséget. Erre a legilletékesebb az, aki ellen vétettünk, de az nem mindig lehetséges, akkor valaki máshoz kell fordulnunk egy megértő valakihez, akiben megbízunk. A keresztények erre a célra kitalálták a „szentgyónást”, de sajnos nem mindig egy pap a legalkalmasabb erre a feladatra, a pap közbenjárói szerepe a bűnös és és Isten között nihil, hiszen Isten éppen úgy jelen van a bűnbánó személyben mint a „képviselőjében” a papban, és benne a bűnbánat alkalmával teljesebben kifejezésre jut.

2)

Talán azért, mert a papi „hivatást” fontosabbnak tartják mint a szeretetet.

3)

A szeretet nem bűn, ha lefekszel ha „Csak a szeretetemet fejezem ki, ezzel senkinek nem teszek rosszat.” Sem az önkielégítés, ez utóbbihoz mégis hozzá tenném hogy az energiát amit így elveszítesz, használhatnád szellemi fejlődésedre, az (ön-)tudatod állapotának fejlesztésére, egy magasabb színvonalra emelésére.

A keresztény vallások a Zsidó vallásból átvették a bűntudat iszonyatos terhét, amit némely hitoktatók méltatlanul kihasználtak a népek megfélemlítésére. A hívek nemi életét a legapróbb részletekig szabályozni akarták, hogy minél több embert hatalmuk alá kerítsenek, a nemi élet ugyanis mindenkit érint.

4)

Helyesen látod, „a szentáldozás csak egy jelkép”, de nem nem akár milyen.

Isten mindenben jelen van, és minden Istenben van jelen. Jelen van a fűszálban a lábaink alatt éppúgy mint az „oltári szentségben”, rajta kívül nem létezik semmi. Isten jelen van az eledelben, az italban, a levegőben amit belélegzünk. Így értelmezve belátjuk, hogy Isten nem egy valaki, inkább egy Mindenható értelemmel rendelkező Törvény, egy Vezérlő Alapelv, egy Hatalom, Bölcsesség és Szeretet kimeríthetetlen forrása bennünk és körülöttünk mindenütt; Isten az Eredeti Önfejlesztő Ihlet, melynek fejleménye minden létező dolog.

De az embernek, addig míg ezt belátja és átéli, szüksége van segédeszközökre, azért mondta Jézus az utolsó vacsorán: „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”.

5)

Isten létezésére nincs bizonyíték, ami téged kielégíthetne, de te magad bizonyíthatod Isten létezését saját magadnak, úgy mint ahogy Jézus bebizonyította saját magának. Ehhez egy életre szóló lelkigyakorlatra van szükség amit te magad elindíthatsz és végbe vihetsz saját magadba. Jézusról ismert az a tény, hogy folyton az „Atya dolgaiban” szorgoskodott, ezt megteheted te is.

Ne térj vissza korábbi állapotodba, az csak egy zsákutca, te abból kinőttél, mint a gyerek a ruháiból, vállalj ahelyett felelősséget saját szellemi fejlődésedért.

Te szent ember! Ki a szent, ha nem az, ki keresi Istent, hallgat szavára, és megvizsgálja azokat, kik apostoloknak mondják magukat, pedig nem azok! (Jelenések könyve 2.fejezet)

Egy valamiből indulj ki: NE hallgass senkire, csak Isten szavára, mely jelen pillanatban a Bibliában van összegyűjtve, NE hallgass SEMELYIK egyházra, felekezetre, gyülekezetre! Isten megmutatja neked, hogy gondolkodj róla!

A katolikus egyház nem jobban keresztyén Krisztus követő, mint a Jehova Tanúi Egyház, vagy a Hit közössége, vagy akármelyik!

Kérd Istent, és rá fogsz eszmélni, hogy MINDEGYIK tévelyeg!

Vigyázz! Ahol egy csepp kovász van a tésztában az az egész tésztát megkeleszti!

Ne emberek tanításait keresd, és tartsd be, hanem Isten szavára figyelj és az ő paancsait tartsd be!

1. Nem az egyház állaspontja, hanem az enyém: ha elmondod valakinek a bűneidet, ő kívülállóként jobban látja, mire van szükséged, hogy "megjavulj". Sok dologban tud segíteni egy kívülálló, különösen, ha bűnről van szó. Esetleg ugyanezeket a kérdéseket tedd fel a gyóntatódnak is, hátha segít! :)

Szóval megverem a feleségemet, és alküldöm az anyjába a gyerekeimet, de megyónom és 3 miatyánkal elvan intézve...

szép

1./ A gyónással kapcsolatban tudnod kell, hogy itt is a bűnt ténylegesen mindig Isten bocsátja meg, de ehhez a bocsánathoz, amiként a keresztséghez is, szentségi jelet rendelt. A bűnbocsánat elengedhetetlen része a bűnbánat. Ha nincs bűnbánat, akkor nem érvényes még a feloldozás sem. A katolikus teológiában kétféle bűnbánatról beszélnek: a tökéletes bánatról, és az egyszerű bánatról. A tökéletes bánat az, amikor a bánat indítéka a szeretet Isten iránt. Ha a bánat csak ebből fakad (és nem pl. félelemből, vagy a bűn undorától), akkor bűnbánatunk tökéletes, és ez eltörli a keresztség után elkövetett bűnöket. Ám csak akkor, ha ez a szentgyónás elhatározásával jár együtt. Egyrészről azért, mert senki sem lehet biztos abban, hogy bűnbánata tökéletes (vö. pl. Péter 3-szori szeretetvallomását a Jn 21,15-17-ben, ahol nem mondja ki az „agapaó” szót); másrészről pedig azért, mert az Istennel való kiengesztelődésnek szükségképpen együtt kell járnia az Ő Egyházával, Krisztus Testével való kiengesztelődéssel, amit Jézus az „oldás és kötés” rabbinikus formulájával fejezett ki. Egyébként a bűnbocsánat szentségét igenis Jézus rendelte, egészen világosan (Ján. 20, 23), Ebből pedig világosan folyik az Anyaszentegyháznak az a joga, hogy pontos bűnbevallást is követeljen, mert másképp lehetetlen lenne Jézus rendelése szerint okosan és igazságosan eldönteni, vajon ebben vagy abban az esetben a pap mint az Egyház képviselője "megbocsássa"-e a bűnöket, vagy "megtartsa". Ha nincs gyónás, akkor honnan tudja a pap, mit kell megbocsátania s mit megtartania? Osztogassa a bűnbocsánatot ész nélkül? Adjon bocsánatot a javulni nem akaró méltatlannak s tartsa fenn a bűneit éppen a bánkódónak? S honnan szerezzen a pap másképpen biztosítékot arra nézve, hogy a bűnös komolyan meg is akar térni, bűnét igazán megbánta-e s meg akar javulni?

Egyes személyek így szólnak, hogy „én csak az Istennek gyónok!” – De hát te akarod meghatározni, bűnös ember, mi elég a bűnbocsánatra? Nem az Isten határozza-e azt meg, az, akit te megbántottál? Mióta szokás az, hogy a vétkes szabja meg, hogyan tesz eleget vétkéért? Aki vétkes és bocsánatot óhajt, ne maga akarja megszabni a kegyelem feltételeit, hanem azt keresse, milyen feltételekhez kötötte a megbántott Isten a bűnbocsánatot! Ha Krisztus Urunk a papságra bízta a bűnbocsánat osztását, vagy pedig a bűnök megtartását a mennyben is (Ján. 20, 23), akkor bizony nem elég, ha csak "az Istennek" akarsz gyónni! Gyónhatsz, de Isten feloldozást nem ad, mert azt az Egyházra bízta.

Egyébként gyónáshoz hasonló gyakorlatok más keresztény, vagy keresztény jellegű felekezetben is vannak, csak nem hívják annak.

Egyébként a pap mint bűnös ember maga is köteles gyónni. Mint lelkiatya azonban nem a saját ártatlansága vagy életszentsége alapján ítélkezik, hanem mint Krisztus felkentje s megbízottja. Vannak, akik azt hiszik, hogy „a papok azért sürgetik a gyónást, hogy ezáltal megtudják a családok titkait s uralkodjanak a lelkeken” stb. Azonban ez gyermekes elképzelés! A gyóntatók nagyon kevés "családi titkot" tudnak meg a gyónásból, mert pl. a gyónásban neveket említeni nem is szabad s a legtöbb gyónásban nyoma sincs semmiféle családi "titok" felderítésének. Akkor már sokkal inkább az orvosi gyakorlatot kellene eltörölni ezen a címen! Azonkívül a papnak úgysem szabad semmit sem bármily értelemben is felhasználni, amit a gyónásból megtud; ez a "titok"-vadászat tehát a gyakorlatban semmit sem használna neki. "Uralkodni" ezen az úton meg ugyancsak nem volna módja neki! Egyébként "uralkodni" a lelkeken: mit jelent ez? A pap igenis vezetni akarja a lelket, mert ez a Krisztustól rendelt kötelessége, de mire? Vezetni az igazság és kötelesség útján, visszatartani a rossztól, buzdítani s lelkesíteni az erényre, tisztaságra, szeretetre, lelkiismeretességre. Olyan nagy baj ez? Olyan veszedelmes "uralkodás" ez?

Vagy egyesek azt hozzák fel kifogásként, hogy „a gyónás könnyelmű továbbvétkezésre csábit. "Úgyis meggyónom", mondják sokan s utána éppúgy vétkeznek, mint azelőtt”. Azonban aki így tesz és érez, az érvénytelenül is gyónik. A bűnbocsánatnak ugyanis nem a gyónás egyedül a lényeges feltétele, hanem még inkább a mély és őszinte bánat, valamint a komoly és elhatározott erősfogadás. Ha egyesek komoly erősfogadás nélkül gyónnak, azok magukat csalják meg, de ezek szerint nem is lehet a gyónás intézményének értékét megítélni. Valóságban éppen az őszinte gyónás és bánat szokott a bűn elkerülésének s életünk megjobbításának bámulatos erejű eszköze lenni. Az emberek az igazi gyónás által nem könnyelműbbek, hanem ellenkezőleg, komolyabbak, jobbak, erkölcsösebbek, hősiesebbek lesznek.

Kérlek olvasd el az alábbi írásokat, ha még kíváncsi vagy valamire:

* [link] A szóbeli bűnvallomás szükségessége

* [link] [link]

* [link]

* [link]

* [link]

* [link] Prohászka Ottokár: A bûnbánat szentsége

2./ Ami a papok nőtlenségét, másnéven cölibátust illeti, ez is bonyolult kérdés. A latin Egyház papjaitól megköveteli a cölibátust, azaz a tökéletes tisztaságban való életet. Ez a követelmény nem a „testellenes” középkor találmánya, hanem olyasmi, ami még az apostolok idejére nyúlik vissza. Bár az első évszázadokban a papok gyakran házas emberek közül kerültek ki, de felszentelésük után ezeknek is megtartoztató életet kellett élniük, vagyis házasságukat nem folytathatták. Ezért írja elő Szent Pál lelkipásztori leveleiben, hogy a püspököknek és diakónusoknak „egyszer nősült” embereknek kell lenniük (1 Tim 3,2/12), hiszen nem lehetett arra számítani, hogy olyan férfi, aki másodszor is megházasodik, megtartóztatásban fog élni. Mivel azonban a tökéletes önmegtartóztatás olyan nagy aszkétikus követelmény, mely alól az emberi gyengeség ki akar bújni, e szigorú szabályt az egyháztörténelem folyamán nem mindig és nem mindenütt tartották be. Sőt, a keleti egyház a 7. században részben fel is adta; azóta ugyanis papjainak és diakónusainak megengedi, hogy a felszentelésük előtt kötött házasságot tovább folytassák, és csak püspökeitől kívánja meg a tökéletes önmegtartóztatást. Ezzel szemben a nyugati Egyház továbbra is kötelezően előírja a cölibátust.

Lássuk végre, melyek azok az okok, melyek a papok elé ezt a szigorú követelményt állítják:

Először is az Újszövetségből világosan kitűnik, hogy a házasság nélküli élet nagy érték. Az Úr maga beszél azokról, akik „a mennyek országáért önként” mondanak le a házasságról. (Mt 19,12) Szent Pál azt tanítja, hogy a házasság ugyan jó dolog, de a szüzesség a nagyobb jó. (1 Kor 7) A házasság Krisztus és az emberi lélek egyesülésének jelképe, de a szűz ember már egészen és kizárólag abban a szeretetben él, mely egyszer mindannyiunkra vár, hiszen a mennyben nem lesz többé házasság. (Mt 22,30)

Ezért a legmesszebbmenőkig helyénvaló, hogy a pap, aki oly különleges módon egyesül Krisztussal, hogy helyette cselekszik, egyedül az iránta való szeretetből éljen. Különösen, ha meggondoljuk, hogy a pap második Krisztus, hat nagyon illetlennek a pap nősülése, hiszen Krisztus nőtlen volt, mert Ő minden lélek megváltója és vőlegénye. Így kell a papnak is minden idejét, aggodalmát és szeretetét azoknak ajándékoznia, akiket Isten rábíz, és egy magasabb módon, de valóságosan atyjuk lenni azzal, hogy őket, mint lelki gyermekeit a kegyelemben való életre szüli, és a szentségek kiszolgáltatása által az egyre tökéletesebb Krisztus-követéshez és mennybejutáshoz szükséges kegyelmet ajándékozza nekik. E feladatok mellett a pap privát családi életének nincs helye!

További okok a cölibátusra:

– Minél közelebb kerül valaki Istenhez, annál inkább maga mögött kell hagynia a földi dolgokat, és annál tisztábban kell élnie. Ezért voltak Mária, József és János apostol szűzi lelkek. Még az Ószövetségben is a legszigorúbban tilos volt a papnak templomszolgálata napjain házaséletet élni, pedig akkor csak állatokat áldoztak. Mennyivel nagyobb kell akkor azoknak tisztasága legyen, kik nap mint nap Isten Bárányát áldozzák fel Isten oltárán!

– A papnak a cölibátussal az Egyház nagyságáról és szentségéről kell tanúbizonyságot tennie. Az emberek rajtuk keresztül láthatják, mekkora kincs az Egyház, ha érette a házasság és családi élet boldogságáról is le lehet mondani. Lefebvre érsek mesélte, hogy az afrikai bennszülöttekre különösen a papok nőtlensége volt nagy hatással, akik azt tartották, hogy annak a vallásnak, mely papjainak ekkora erőt képes adni, valóban az igaz vallásnak kell lennie.

– A cölibátus állandó áldozatot követel a papoktól, és ennek az áldozatnak az Egyház számára gyümölcsözőnek kell lennie. Mivel Krisztus a világot a kereszt által váltotta meg, a pap apostoli tevékenysége is csak akkor lehet gyümölcsöző, ha élete szakadatlan áldozatból és önmegtagadásból áll.

– A cölibátus teszi lehetővé, hogy a pap tökéletesen Isten országának rendelkezésére álljon. Mindenhova szabadon mehet, ahova felettesei küldik. Munkájában nem kell családra tekintettel lennie. Ez különösen az üldöztetések idején nyer nagy jelentőséget. A tény, hogy a koncentrációs táborokban sokkal több katolikus pap, mint protestáns lelkész szenvedett, többek között, minden bizonnyal ezzel is magyarázható.

– Végezetül a cölibátus gátat jelent azok számára, akiknek nincs igazi elhivatottságuk. Előfordulhat, hogy valaki nemtelen vagy nem valódi okból akar pap lenni, mert például abban bízik, hogy így anyagi biztonságban vagy megbecsült állásban élhet. Az ilyeneket, legalábbis részben, a cölibátus elriasztja, hiszen ez az evilági élet mind teljesebb élvezetét, melyre az ilyenek vágynak, nem teszi lehetővé.

A papi nőtlenség azt jelenti, hogy az Egyház egyes szent rendeket csak azoknak ad fel, akik Isten Országáért szüzességben élnek. Ez rítusonként különböző módon valósulhat meg. Az áldozópapság nőtlensége nem dogma, azonban mindenképpen köze van az apostoli hagyományhoz. Nem véletlen, hogy a papi hatalom teljességét bíró püspök minden rítuscsaládban nőtlen. Az is több mint valószínű, hogy az ősegyház nős püspökei és presbiterei nem éltek, vagy legalábbis nem élhettek házaséletet feleségeikkel. A feleségeikkel házaséletet élő papokat ui. nagyon korán és nagyon világos pápai elmarasztalás éri. Ez, továbbá az a tény, hogy a keleti egyház papjainak is megtartóztatást kellene gyakorolniuk bizonyos időkben és főleg a Szent Áldozat bemutatása előtti éjszakán, arra utal, hogy valamikor a keleti katolikus papok is megtartóztatásban éltek. Az Egyház ui. nagyon hamar ráérzett, hogy Krisztus szüzességi tanácsa és a papi életforma között igen szoros összefüggés van. Ha tehát a cölibátus nem is hittétel, az mindenképpen dogma, hogy a latin rítus helyesen és Krisztus szándékai szerint jár el, amikor a nagyobb rendek viselőit nemcsak megtartóztatásra kötelezi, hanem egyenesen a nőtlen (cölebsz) életet élni szándékozók közül választja (Conc. Trid. 24 c. 9 – DH 1809).

A cölibátus tagadhatatlan nehézségei, a minden életformában elkerülhetetlen fájdalmas botrányok (pl. paráznaság, pedofília, homoszexulitás), a tucatembereket a cölibátusban fenyegető lelki összezsugorodás távolról sem érik fel azokat a nagy áldásokat, amelyeket a cölibátus intézménye hoz magával. Az is tévedés, hogy a cölibátus eltörlése megoldaná az egyre égetőbb paphiányt. Ideiglenesen biztos, hosszú távon aligha. Nem a cölibátus rossz, hanem a hit hiányzik. Nem a cölbátussal van baj, hanem az általános közerkölccsel és az elköteleződéssel. A mai ember fogcsikorgatva köteleződik el, és irtózik egy élethosszig tartó döntés meghozatalától, és az abban való kitartástól. Ez nyilván látszik a házasság intézményének válságában is. Ahogyan Joseph Ratzinger, a későbbi XVI. Benedek pápa mondta: „Ha eltörölnénk a cölibátust, akkor az ágyas papok botrányait átvenné az elvált papok botránya” (Ratz. Salz der Erde). Ezért az emberi gyarlóság (fragilitas) és ingatagság kiiktatásának érdekében a Római Egyház papjai a nőtlen, imádságos és engedelmes életre súlyos bűn terhe mellett (sub gravi) egy élethosszig ígérettel (és nem fogadalommal, mely egyházjogilag mást jelent) kötelezik el magukat.

Ez az életforma nem természetes. Azonban nem is természetellenes, hanem teljességgel természetfeletti. Csak isteni hívásra (vocatio) szabad vállakozni rá, mert csak így lehet várni az Isten természetfeletti segítségét. Ha valaki hivatás nélkül, más motívumok (kényelem, biztonság, szentimentalizmus, félelem vagy gyűlölet a másik nemtől ill. a másik nem iránt, impotencia, menekülés az élet nehézségeitől, bűntudat, babona, vallási hóbort stb.) miatt vállalkozik rá, az a bukás szinte biztos és veszedelmes veszélyét kockáztatja. A hamis kiválasztottság tudata is veszélyes. És bár hittétel, hogy a szűzi életforma tökéletesebb, mint a házas (Conc. Tridentinum 24,10 – DH 1810), ez a tökéletesség nem vonatkozik magára az emberre, csupán az életmódra. (Pl. Egy orvos hivatása magasabb rangú, mint egy ápolóé, de ez nem jelenti azt, hogy egy orvos magasabb rendű ember, mint egy ápoló.) Ahogyan a magasabb és az alacsonyabb rangú munkára is szükség van, úgy mind a házasságban élő, mind a szűzi életre elkötelezett emberekre igényt tart az Egyház, még ha nem is a papság soraiban. A szüzesség magasabb méltósága ui. nem jelenti a szűzi életet élő személyes életszentségének automatikusan magasabb fokát. (Pl. Egy szerelmi házasságban élő Árpádházi Szt. Erzsébet bizonyosan szentebb volt, mint egy középszerű apáca.) Azonban a szűzi élet akarati készséggel párosulva nagy segítség lehet a keresztény tökéletességért vívott élethosszig tartó harcban. Az egyházatyák, Szt. Ciprián (Cypr. De habitu virginum), Szt. Metód (Method. Convivium), Szt. Ambrus (Ambr. De virginibus), Szt. Jeromos (Hyeron. Contra Iovinianum), Szt. Ágoston (August. De sancta virginitate, de bono viduitatis, De bono coniugali /cp. 8!/) és Aranyszájú Szt. János (Chrysost. De virginitate) messze támogatják e tételt. Az ő véleményüket összegzi és támogatja Aquinói Szt. Tamás is (Thom. Aq. Opusc. De perfectione vitæ spiritualis).

A Római Egyház, tehát a Katolikus Egyház legnagyobb része minden nagyobb rendben élőt kötelez a nőtlenségre, míg a keletei egyházak (pl. görög katolikusok) csak a püspök számára tartják kötelezőnek, és áldozópapot nős férfiak közül is szentelnek. Ennek oka, hogy keleten és nyugaton a VII. századtól kezdve más papkép alakult ki. A nyugati egyházban a papság lényegének az áldozatbemutatási és feloldozási hatalmat tekintették. Mivel ezt az áldozópap már birtokolta, a szerpapság pedig csak a papság előkészítéseként volt használatban, a papság lényegét az áldozópapi hatalomban látták, s mellette a püspökség már csak fokozatbeli különbségnek számított. Ezzel szemben keleten a püspökben, az apostolutódban látták a papság teljességét, és mellette az áldozópapot csak csökkent papi fokozatú segítségként vették figyelembe. Így, mivel mindkét rítusban a papsághoz kötötték a teljes szexuális önmegtartóztatást, de a papságság lényegét máshonnan eredeztették, a cölibátus kötelezettsége is másképpen kezdett alakulni. Ennek azonban érdemes megvizsgálni a történelmi hátterét.

Nem a nőtlenség az apostoli eredetű rendelkezés tehát, hanem az önmegtartóztató élet . A papi nőtlenség (cælibatus) így teljes önmegtartóztatást jelent, tehát a bűn sem fér össze vele, ezért sem ágyasság (concubinatus) sem önkielgítés (masturbatio, onania) nem jelent kiskaput. A cölibátus nem terror, hiszen nem kényszer. Az Egyház senkit sem kényszerít, hogy nőtlenségben éljen. Eleve azok közül választja papjait, akik a nőtlen életformát választották.

A szűzi élet kiválóbb a házas életformánál, bármilyen botrányosnak hangzik is ez a mai, szexualitást mindenek felé helyező korunkban. Méltányos tehát, hogy az Egyház magasabb fegyelmi kötelékkel kapcsolja papjait Krisztushoz, akinek követségébe lépnek, és aki maga is szűzi életet élt.

Olvasd el: [link]

3./ Nem az a bűn így önmagában, hogy „lefekszel” valakivel, hanem az, hogy ezt nem a véglegesesnek szánt testi-lelki önátadás jegyében teszed, amely a házasságban valósul meg. A szexualitásnak ez a rendelt szerepe. Az Egyház tanítása szerint a házasság előtti nemi élet súlyos bűn. A paráználkodás (fornicatio) két ember házasságon kívüli testi egyesülése: „Létezik szabad kapcsolat, amikor egy férfi és egy nő nem hajlandó jogi és nyilvános formát adni kapcsolatuknak, amely a szexuális intimitást is magában foglalja. (...) A kifejezés különböző helyzeteket takar: vadházasságot, a házasság elutasítását úgy, ahogy van, a hosszú távú elkötelezettség vállalásának képtelenségét. Ezek a helyzetek gyengítik a házasság méltóságát; lerombolják magáról a családról alkotott fogalmat; gyengítik a hűség értelmét. Ellentétesek az erkölcsi törvénnyel: a nemi aktusra kizárólag a házasságban kerülhet sor, azon kívül mindig súlyos bűnt jelent és a szentáldozásból való kizárást" (KEK 2390). A protestáns felekezetek teológusai is általában osztják a katolikus álláspontot (pl.): „A következő tétel kizárólagos felfogása szöges ellentétben áll korunk erkölcsi felfogásával. Mondjuk ki kertelés nélkül: a Biblia a »porneia« — általa használt kifejezés a meg nem engedett kapcsolatokra — kategóriába sorolja nem csak a tulajdonképpeni perverziót (ahogy a szexológia nevezi), nem csak a házasságtörést (a házasságon kívüli nemi kapcsolatot, amikor az egyik fél házas), hanem a nem házas személyek kölcsönös megegyezéssel létrejött szexuális kapcsolatát is, többek között a házasság előtti kapcsolatot" (Dr. Henry Blocher professzor).

A nemiség kérdését rendezni kell az ifjúkor házasság előtti éveiben is. Problémát jelent, hogy míg a biológiai érés egyre hamarabb elkezdődik (akceleráció), addig egyre inkább kitolódik a házasságkötés időpontja, és ezzel egy időben a szellemi-erkölcsi nagykorúsodás folyamata lelassul (retardáció). A jelenséget tovább nehezíti, hogy a közfelfogás a házasság előtti nemi kapcsolat legitimitását a biológiai érettségben határozza meg. Korunkban már a puszta tilalom nem elegendő, meggyőző érvelés kell annak alátámasztására, hogy a teljes személyi odaadás megköveteli a házasságot; a nemi odaadás az ember totális és végleges kötöttségét, az állandó együvétartozást és a hűséget. II. János Pál szerint „Az egyetlen »hely« azonban, ahol ez az önátadás a maga teljes igazságában megtörténhet, a házasság, vagyis a házastársi szeretet szövetsége: az a tudatos és szabad választás, amellyel a férfi és a nő fogadják egymást az életnek és a szeretetnek abban a bensőséges közösségében, amelyet Isten maga határozott meg számukra, s amely csak ily módon mutatja meg a maga eredeti tartalmát. A házasság intézménye nem a társadalom vagy egy tekintély törvénytelen beavatkozása, nem is egy külsőség rákényszerítése, hanem a házastársi szerelem szövetségének belső igénye, amely nyilvánosan egyetlennek és kizárólagosnak vallhatja magát, hogy így legyen hűséges a Teremtő Isten tervéhez” (Joan. Paul. II. PP. Familiáris consortio 11.) Ez az Egyház alapnormája. A többi a keresztény irgalom kategóriájába tartozik.

Manapság sokan hol halványabb, hol erélyesebb kérdőjelet tesznek e felfogás mögé, ezért szükséges az egyértelmű állásfoglalás: A házasságkötést megelőző, vagy azt teljesen mellőző nemi aktus egyértelműen bűn, amely súlyosan sérti az Isten által felállított erkölcsi rendet. Sőt: a házasság előtti nemi aktus, a házassági szándéktól függetlenül, módosult értelemben vett házasságtörés. A monogámia enyhítő, de nem felmentő körülmény. Az Isten 6. és 9. parancsolata tiltja a paráználkodást, illetve a házasságtörést. De ahogyan nemcsak azt nevezzük szentségtörőnek, aki pl. bűneit meg nem bánva, hiteden módon veszi magához az Eukarisztiát, hanem azt is, aki azt gyalázza vagy méltatlanul kezeli; ugyanígy nemcsak azt nevezzük házasságtörőnek, aki már konkrét, fennálló házasságokat borít fel, hanem azt is, aki a házasság méltóságát sérti, s így annak létjogosultságát, szükségességét, s ilyen értelemben isteni eredetét megkérdőjelezi. Ezért kell a házasságon kívüli és így a házasság előtti nemi aktust is, és mindent, ami a házasság szentségét sérti, analóg értelemben vett házasságtörésnek tekinteni. Azt a hozzáállást pedig, amely nem csak a már teljesen kibontakozott bűnt ítéli el, hanem azt is, ami oda vezet, a mi Urunktól, Jézus Krisztustól tanultuk (ld. Hegyi beszéd).

A házasság előtti szexualitás védelmében gyakran szokták felhozni azt, hogy éppen a házasság tartóssága érdekében olyannyira meg akarják ismerni egymást, amennyire csak az együttélés adhat lehetőséget. Populárisabb megfogalmazásban ez néha úgy jelenik meg, hogy „senki nem vesz próba nélkül cipőt.” Az ilyen álláspontra helyezkedőknek elkerüli a figyelmét, hogy a másik ember nem egy cipő, melynek csak egy funkciója van, melynek teljesen a birtokosa vagyok, sőt kívánságomnak megfelelően váltogathatom, vagy ha elhasználtam, lecserélhetem; illetőleg - ha már a kereskedelemben akarunk párhuzamokat keresni - értékesebb cikkeket (pl. ház vagy autó) szintén nem lehet egy éves használat után tetszőlegesen kifizetni vagy nemtetszés esetén az árut visszavinni. Ui. ha a házasságkötés előtt is minden olyan állapot megengedhető, amely a házasságban magától értetődő (gyermekvállalás, szexualitás stb.), ugyan miféle többletet adhat még ez az ebben az esetben valóban csak bürokratikus intézmény? Úgy fog tűnni a mégis házasságra lépőknek, hogy a házassággal csak az élet terhei és a visszavonhatatlan döntés felelőssége szakadt a nyakukba, és semmi más. Ez pedig a házasságtól való ódzkodáshoz, majd annak elvi elutasításához fog vezetni, hiszen a szexuális örömszerzés az összeszokás, a közös élet kezdeti nehézségein való átlendüléshez nem nyújt segítséget, mert azokkal nem párhuzamos a másik testének felfedezéséből származó öröm. így a házasság a bilincs szinonimája lesz, ami pedig biológiai katasztrófát von maga után, hiszen a házasságot mellőző együttélésekből számottevően kevesebb gyermek születik, s ezért az ún. vadházasság divatja rövid úton vezet a társadalom elöregedéséhez. Az élettel való visszaélés az élet ellen hat.

Az ember csak egyszer adhatja oda magát valakinek teljesen. Mi lesz, ha a másik, akinek végleges elköteleződés nélkül adta oda valaki a testét, meggondolja magát? Valóban nem kell-e számolni az emberek és az élet kiszámíthatatlanságával? Az első komoly szerelem a legmaradandóbb, mindig viszonyítási alap marad. A szerelem pedig természeténél fogva a beteljesedésre törekszik, s teljességgel a testiségben realizálódik. Ha a visszavonhatatlan döntést követi a testi szerelem, akkor az első szerelem élményét és maradandóságát nyújthatja. Kell-e hangsúlyozni, hogy mint minden igazán értékesnek, a szerelemnek is a felszabadító önlegyőzés adja meg a súlyát, mélységét és méltóságát? Nem éppen ez az ún. szabad szerelem vezetett-e a házasság mai leértékelődéséhez, a széthullott családokhoz? S mindezeken túl, egyébként sem lehet csak (vagy legalábbis elsősorban) a testiség alapján eldönteni, hogy kit válasszak életem társául, már csak azért sem, mert nincs semmi garancia arra, hogy aki most testileg megfelel nekem, az tíz év múlva is kielégíti majd ilyen típusú igényeimet: „Manapság sokan követelnek egyfajta »jogot a próbához« olyan esetekben, ahol a házassági szándék fönnáll. Bármilyen szilárd azok elhatározása, akik korai szexuális viszonyba kezdenek, az ilyen viszonyok »nem alkalmasak arra, hogy őszinteségben és hűségben biztosítsák egy férfi és egy nő személyes kapcsolatát, és főként, hogy e kapcsolatot megóvják a képzelgésektől és a vak ösztönöktők”. A testi egyesülés erkölcsileg csak akkor megengedett, amikor a férfi és a nő között végleges életközösség jött létre. Az emberi szerelem nem tűri a »próbálkozást«. A személyek egymás közti teljes és végleges odaadását kívánja meg" (KEK 2391).

A keresztény elv szentírási háttere:

1. „...de ha meg nem tartóztatják magukat, lépjenek házasságra!" (1 Kor 7,9). - Radikális apostoli parancs, mely a házasságon kívül csak önmegtartóztatást ismer.

2. „A paráznaság veszélye miatt minden férfinak legyen meg a maga felesége, és minden asszonynak a férje" (1 Kor 7,2). — Az Apostol tehát arra gondol, hogy aki nem él házasságban, az abban a veszélyben él, hogy helyzetéből adódóan a nemi örömöt házasságon kívül keresi, vagyis az apostol szavai szerint paráználkodik.

3. Szt. Pál apostol számára nyilvánvaló követelmény, hogy az eljegyzett leány a menyegzőig érintetlen (intacta) „tiszta szűz" marad. Ez olyannyira evidens, hogy Szt. Pál a Krisztus és Egyháza közötti kapcsolat megvilágítására is felhasználja: „Ahogyan a leánynak tiszta szűznek kell maradnia az egybekelésig, úgy az Egyháznak is szeplőtelen tisztaságban kell várnia Krisztus dicsőséges eljövetelét" (2 Kor 11,2).

4. ״... Ha azonban igaz, amit szemére vet és nem talált szüzességet a lányban, akkor vessék ki apja házának ajtaján, és a város férfiai kövezzék halálra, mert gonoszságot cselekedett Izraelben, és paráználkodott apja házában" (Deut 22,20). - Ez az idézet mutatja be, hogy a szentírási törvény, melynek lényege a Tízparancsolat, mit ért a paráznaság (házasságtörés) alatt. A mondat egyértelmű: házasság előtti nemi aktust (is). A második törvénykönyv ezen kívül több utalásban is szól arról, hogy a házasság előtti viszonynak a törvény elé keU kerülnie, s noha ezek a törvények az Újszövetségben nem abszolút érvényűek, azért - főleg ha többször is hangsúlyozottan visszatérnek - mint alapvető erkölcsi normákat, mindenképpen iránymutatónak kell tekinteni őket, ha fenn akarjuk tartani a két szövetség összetartozásáról szóló keresztény tanítást.

5. „Úgy bánt húgunkkal, mint egy paráznával" (Ter 34,31). - Szichem ui. lefeküdt Dinával, Jákob leányával. Ezek ketten szerették egymást, s minél hamarabb össze akartak házasodni. Ettől függedenül a sugalmazott író jóváhagyja a bosszúálló testvérek fent idézett kijelentését, noha magával a bosszúval - ti. Jákob fiai kiirtották Szichemet és városát - nem ért egyet. A szent szerző, aki a sugalmazás hatása alatt az isteni igazságot tévedhetetlenül közli, pusztán a lelki szerelemmel nem tartja igazolhatónak a testi szerelmet.

6. „Add hozzám feleségemet, mert letelt az időm. Hadd menjek be hozzá!" (Ter 29,21). Jákob jól ismerte határait, és csak a házasságkötésre való tekintettel kérte Lábántói az engedélyt, hogy »bemehessen« Ráchelhez.

7. „Nem szabad ilyet tenni Izraelben, ne tégy butaságot, ... szólj csak inkább a királynak, ő biztos nem fog megtagadni tőled" (2Sám 13,12). így szólt Támár, aki nem vonakodott volna az Amnonnal kötendő házasságtól és az azzal járó szexuális viszonytól, mégsem volt hajlandó szüzességét házasságon kívül odaadni, s Amnon erőszakhoz folyamodott. De hogy nem pusztán a kor követelménye, vagy Támár személyes döntése volt a szüzesség házasságig tartó megőrzése, hanem a kinyilatkoztatásra támaszkodó társadalmi konvenció, azt az bizonyítja, hogy a Biblia Amnon vágyát lehetetlenségként és illetlenségként kommentálja (ld. 2 Sám 3,2).

Az önkielégítésről elolvashatod: [link]

4./ A szentáldozás, vagy helyesebben a Szent Eucharisztiát nem tarthatod pusztán egy jelképnek, hiszen a mi Urunk, Jézus Krisztus ezt nem annak rendelte, hanem valóságos részesedésnek. Persze ez nem „kannibalizmus”, ezt csak azok mondják, akik nem értik megfelelően a tanítást, ld. [link]

Jézus maga nem azt mondta: ebben a kenyérben van az én testem és ebben a borban van az én vérem, hanem azt mondta: Ez (amit a kezemben tartok) az én testem, ez az én vérem kelyhe. Tehát "ez", ami előbb még kenyér és bor volt, most már az én testem és vérem. Tehát nem kenyér és bor többé. Ezt nevezzük ősidőktől fogva átváltozásnak, vagy a trienti zsinat óta még pontosabban átlényegülésnek s így fogta fel Jézus szavait az egész keresztény ókor. A trienti zsinattól csak a transsubstantio szónak hivatalos elfogadása származik, a fogalom s a dogma éppoly régi, mint a kereszténység.

Az Eucharisztia áldott szentségében a kenyér és bor átváltoztatása után a mi Urunk Jézus Krisztus, igaz Isten és ember, igazán, valóságosan és lényegileg az említett érzékileg tapasztalható dolgok színe alatt jelen van. Nem ellentmondás ugyanis, hogy Ő maga, a Megváltónk, mindig az Atya jobbján ül a mennyekben a természetes létrend szerint, és közben sok más helyen viszont szentségileg legyen jelen számunkra az Ő lényegével, olyan létmódban, amelyet ugyan szavakban kifejezni alig bírunk, de hogy Istennél ez lehetséges, azt – a hittől megvilágított gondolkozással – követni tudjuk, és állhatatosan hinni tartozunk [vö. Mt 19,26; Lk 18,27].

E csodás szentséget az utolsó vacsorán a mi Megváltónk alapította, amikor a kenyér és bor megáldása után világos és érthető szavakkal tanúsította, hogy saját testét és saját vérét nyújtotta nekik; mivel ezek a szavak, melyeket a szent evangélisták említenek [vö. Mt 26,26-29; Mk 14,22-25; Lk 22,19k], Szent Pál pedig később megismétel [vö. 1Kor 11,23k], azzal a sajátos és egészen nyilvánvaló jelentéssel bírnak, amint az Egyházatyák értelmezték, nagyonis méltatlan és gyalázatos bűn, hogy nyakas és gonosz emberek a Krisztus testéről és véréről szóló igazságot tagadva, a Megváltó szavait színlelő és képzeletbeli szóképnek forgatják ki az egyetemes Egyház véleménye ellenére. Az Egyház mint az igazság oszlopa és biztos alapja [1Tim 3,15] ezeket az istentelen emberektől kigondolt magyarázatokat mint sátánit megveti, és hálás emlékezéssel ismeri fel Krisztus eme igen kiváló jótéteményét.

Mivel pedig Krisztus, a mi Megváltónk azt, amit a kenyér színe alatt felajánlott [Mt 26,26; Mk 14,22; Lk 22,19; 1Kor 11,24] igazán az Ő testének mondta, ezért az Isten Egyháza mindig meg volt győződve, és ezt most a jelen szent zsinat újból kinyilvánítja: az átváltoztatás a kenyér és a bor átalakulásával jár, a teljes lényege szerint lesz a kenyérből Krisztus Urunk testének szubsztanciája, a bor teljes lényege válik az Ő vére szubsztanciájává. Ezt az átváltozást a szent, katolikus Egyház megfelelően és sajátosan az átlényegülés szóval illeti.

Jézus Krisztus egészen egyedülálló és máshoz nem hasonlítható módon van jelen az Eucharisztiában. Ugyanis igazán, valóságosan és lényegileg van jelen: testével és vérével, lelkével és istenségével. Szentségi módon van jelen, azaz a kenyér és a bor eucharisztikus színei alatt az egész Krisztus: Isten és ember. A transzszubsztanciáció azt jelenti, hogy a kenyér egész szubsztanciája Krisztus testének szubsztanciájává, és a bor egész szubsztanciája Krisztus vérének szubsztanciájává változik. Ez az átváltozás az eucharisztikus imádságban (a szentmise kánonjában) történik meg Krisztus hatékony szavára és a Szentlélek tevékenysége révén. Mindazonáltal a kenyér és a bor érzékelhető sajátosságai, azaz „az eucharisztikus színek” változatlanok maradnak.

Olvasd el:

* [link]

* [link] Eucharisztia: Jézus Krisztus valóságos teste és vére

De van itt egy nehezebb olvasmány is, egy alapos teológiai tanulmány, amely logikailag levezeti, hogy miért van úgy ahogy: [link]

5./ „Mi biztosít arról,hogy van Isten,van túlvilág, vannak szentek?” – Hát az, hogy Isten kinyilatkoztatta. Isten pedig abszolút igazmondó és hűséges, amit ő mond, az nem lehet hazugság. Ha Isten mondja, hogy van örök boldogság és van örök büntetés, amelyet rövidesen mennyországnak s pokolnak nevezünk, akkor ezekben hinni nemcsak hogy lehet, hanem kell is. Sőt akkor éppen az az egyetlen komoly dolog, ha hiszünk is bennük. Azért, mert nem látom, még lehet valami és van is. Hiszen az eszemet sem látom s feltehetőleg mégis van.

A túlvilág lét miért lenne pusztán szép álom és miért ne lenne valóság? Vajon csak ez a szűkős kis világ létezhetik-e, amelyben mi az élet folyamán forgunk? Furcsa elképzelés az, hogy csak az lehet igaz, ami a mi kicsinyes földi szemhatárunkba belefér,

A túlvilág valóság, mert lehetetlen, hogy egy bölcs és igazságos Isten szellemi lényeket teremtsen, aminő az ember a lelkénél fogva s aztán a test halálával minden ok és szükség nélkül megsemmisítse őket. Akkor minek teremtette? Minek csillogtatta fel előttük az el nem múló, örök és igazi boldogság reményét? Miért engedi akkor, hogy a földön sokszor az igazságtalanság győzzön s a becsület szenvedjen? S milyen Isten volna az, aki csak azért teremti meg gyermekeit, hogy aztán amikor végigmentek egy élet minden megpróbáltatásán, egyszerűen minden szükség nélkül elpusztítsa őket? Ha van igaz Isten, bölcs Isten, jó Isten, márpedig van - akkor a túlvilági lét, az emberi lélek továbbélése a halál után, éppoly biztos, mint hogy Isten van az égben.

De amit az Isten tulajdonságaiból jogosan következtetünk, százszoros új megvilágítást kap Krisztus kijelentései által. Krisztus az örök életet tanította s nem győzi az embereknek a lelkébe égetni a tant, hogy "mit használ az embernek, ha (ezen a földön) az egész világot megnyeri is, lelkének azonban kárát vallja?" Bőven leírja az utolsó ítéletet, amelyen ő mint a világ bírája minden egyes ember örök sorsa felett dönteni fog: az igazakat az "örök életre" vezeti be, a meg nem tért bűnösöket pedig az "örök tűzre" veti.

Aki Krisztust nem tartja hazugnak, annak hinnie kell a túlvilágban s az örök életben.

Egyesek gúnyosan így szólnak: „Honnét tudják a papok, hogy mi van a túlvilágon? Ott voltak talán? Látták?” Nem, ők maguk nem voltak ott. Te sem voltál Új-Zélandban, mégis hiszed, hogy van. Nem látták a túlvilágot a papok se közvetlenül. De nem is a maguk tudományából vagy tapasztalatából beszélnek, amikor a túlvilágról beszélnek. Hanem valakinek a kijelentéseiből, aki "ott volt", aki nagyon jól tudja, mi van odatúl.

A túlvilágról maga Krisztus beszélt, oly világosan és nyomatékosan, hogy aki őbenne hisz, vagyis aki komolyan keresztény, annak el kell fogadnia a katolikus Egyháznak a túlvilágról szóló tanítását, amely Krisztus tanításával tökéletesen egyezik.

De „ki tudja, Krisztus nem átvitt ártelemben beszélt-e a "mennyországról" és "pokolról"?” Komoly és józan ember nem beszél fontos dolgokról merőben átvitt értelemben a nélkül, hogy azt valamiképp ki ne fejezze. Ez minden emberi közlésnek alapvető, logikai törvénye. Ha nem így volna, sohasem lehetne tudni, ki beszél komolyan, ki akarja a szavait szoros értelemben vétetni s ki rejt a szavai mögé esetleg valami kitalálhatatlan, homályos, átvitt értelmet. Ha nem így volna, a tudomány is elvesztené értelmét, a törvények is, mindent ki lehetne forgatni az értelméből, mindig arra lehetne hivatkozni, hogy hiszen a szavaknak csak képletes értelmük van.

Amikor Krisztus Urunk átvitt értelemben beszélt, amikor pl. példabeszédeket mondott, ezt mindig ki is fejezte, ha mással nem, ezzel a megszokott bevezetéssel: "Hasonló a mennyeknek országa..." Tehát csak hasonlat, amit mondani akar. Amikor azonban egyenesen dogmatikus tartalmú kijelentéseket tesz, ott nem ismer példabeszédet és körülírást, hanem világosan és határozottan közli kijelentéseit. Nem is lehet máskép, hiszen különben sohasem tudnók, melyik szavát kell szó szerint s melyiket csak képletesen magyarázni.

Mármost az örök életre vonatkozó krisztusi kijelentések oly világosak és határozottak, annyira nem példaszerűek és képletesek, hogy megszűnnék minden értéke az evangéliumi kijelentéseknek, ha ezeket eredeti értelmükből kiforgatva volna szabad magyaráznunk, Akkor már ugyanúgy elmagyarázhatnók s kiüresíthetnők pl. a Szentháromság tanát, a megváltást, s általában a kereszténység közismert, alapvető tételeit. Mi maradna akkor a kereszténységből?

Felnőtt emberként magad választhatod vallásodat. Minél több vallást igyekezz megismerni, és mindig tudakold meg, mik a hittételeik ? Ha azokat hinni képes vagy, akkor az a te vallásod, ha nem, akkor hazugságra kényszerülnél, ha úgy tennél, mintha te is vallanád azokat a hittételeket !

Először tudakozódj, ha rátaláltál, akkor ismerd meg a közösséget, ha az is jó, légy benne boldog !