A pokol létezése elfogadható-e egy normális erkölcsű ember számára?

Nem, mert egy normális erkölcsű ember:

1. Nem fenyegetésre(a pokolra jutsz ha rossz vagy) erkölcsös.

2. Nem vár elégtételt Istentől(=rosszak pokolra jutását), azért mert ő a jó viselkedésével hátrányba került a földi életében.

3. Nem hisz egy olyan Istenben, amely végrehajtót(vagy végrehajtókat) bíz meg azzal, hogy a piszkos munkát(rosszak megbüntetését) elvégzi, majd ezek után még mindig jóságosnak tünteti fel magát.

4. Hisz abban, hogy a rossz emberek képesek lesznek bocsánatot kérni Istentől és Isten megbocsát nekik.

Egy normális erkölcsű ember nem azért cselekedik embertársaival elfogadható módon, mert fél a bűntetéstől amit akkor kap, ha rossz lesz, hanem azért, mert van benne annyi szociális érzék, hogy ne tegyen gonosz tetteket.

A Pokol elrettentő eszköz azok számára akik egyénként gonoszul viselkednének.

Olvasd el: [link]

A poklot tagadók élnek efféle humanista érvekkel, hogyaszongya „Isten erkölcstelen lenne, ha végtelenül kínozná a gonoszokat”.

Az ellenvetés az, hogy Isten erkölcstelen lenne, ha végtelenül kínozná a gonoszokat, és így jobban hasonlítana a Sátánra, mint az Istenre. Az a gondolat, hogy a büntetés örökké tart, nem egyeztethető össze azzal a biblikus tanítással, hogy az Isten szeretet (I. János 4: 16).

Clark Pinnock evangéliumi annihilácionista ezt írja: „Erkölcsi szempontból elviselhetetlen az örök kínzás, mert Istent vérszomjas szörnyeteggé teszi, aki öröktartó Auschwitz-t rendel olyan áldozatok számára, akiknek még azt sem engedi meg, hogy meghaljanak.” J. I. Packer, viszont, ezt állítja: „Az érzések, melyek alapján az emberek azt akarják, hogy igaz legyen a „feltételes halhatatlanság,” véleményem szerint nem a felsőbb rendű szellemi érzékenységet tükrözik, hanem a világi érzelmességet, ami feltételezi, hogy a mennyben ugyanolyan érzéseink lesznek mások iránt, mint jelenleg, és Isten igazságos ítélete nyilvánvalóvá válása miatt tapasztalt örömünk a mostaninál nem lesz nagyobb.”

Más racionális érvek is vannak, minthogy Isten nem büntethet meg végtelen időre olyan bűnt, amelyet időben követtek el, és hogy a büntetés helye elviselhetetlen folt lenne Isten tökéletes, újraformált univerzumában.

Így válaszolnék:

Elsősorban, Isten lényét nem lehet emberi ésszel tökéletesen felfogni, és a racionális érvek emiatt nem föltétlenül helyesek. Mint teremtmény, nem követelhetem meg a teremtőmtől, hogy csak az én elképzeléseim szerint viselkedjen. Isten ezt mondja magáról: „Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim – így szól az Úr. Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én utaim a ti utaitoknál.” (Ézs 55: 8-9).

Nincsen sok bűn, ami számomra szörnyűbb az Auschwitzban elkövetettnél, vagy a manapság elég gyakran előforduló „etnikai tisztogatásoknál.” Ez utóbbi viszont, nem nagyon különbözik attól, amit Izrael népe Isten parancsolatára tett Kánaán lakosságával (pl. Józsué 6: 17-21). Most egy másik szövetség alatt élünk, és ezt szellemi értelemben lehet magyarázni, de eredetileg fizikális értelemben történt meg.

Olyan történetek miatt, Marcion második századi tanító kidobta az egész ószövetséget, és olyan újszövetségi kánont állított össze, amely csak azt tartalmazta, ami neki tetszett, mert „nem tudta elképzelni, hogy a teremtő Isten így viselkedne.” Veszélyes, ha csak annyit fogadunk el a Szentírásból, amely megegyezik az elképzeléseinkkel, és a többit vagy kidobjuk, vagy kicsavarjuk.

Nem szabad elfeledkezni arról, hogy Isten nem csak a szeretet, hanem igazságos Isten is, aki haragszik a bűnre (pl. II. Mózes 34: 6-7). Kánaán népét azért irttatta ki, mert kegyetlen és undorító vallásuk és szokásaik voltak. Emlékezzünk arra is, hogy majdnem az egész föld bűnös lakosságát ölte meg Isten az Özönvíz által.

Hogy mennyire súlyos egy bizonyos bűn, nem függ attól, hogy mennyi időt vett igénybe az elkövetése. Egy ház kirablása órákig tarthat, de ahhoz, hogy lelőjek valakit, csak néhány másodpercig. A gyilkosság pedig súlyosabb bűn, mint a lopás, és nagyobb büntetést igényel.

Az sem mindegy, hogy ki ellen vétkezem. Ha bántok egy állatot, bűn lehet, de ha bántok egy ismeretlen embert, bizonyára az. Ha bántom az édesanyámat, viszont, az mindkettőnél súlyosabb, és nagyobb büntetést igényelne. Ki mondhatná, hogy ha vétkeztem a végtelenül szent Isten ellen, nem érdemelnék véget sem érő büntetést? Ha a tradicionálisak Istene nem elég szerető, lehet, hogy az annihilácionisták Istene nem elég szent.

Elfogadhatatlan az az állítás, hogy a tradicionálisak Istene szörnyeteg. Végül is, nincsen megírva, hogy Isten maga kínozza a gonoszokat, ami nem valószínű, ha ki vannak zárva jelenlétéből. Egyszerűen a sorsukra hagyja őket, amely gyötrődéssel jár.

Biztosak lehetünk abban, hogy Isten tökéletes igazságossággal fog ítélni. Vannak utalások rá, hogy nem minden büntetés lesz egyforma az ítélet napján, pl. Máté 10: 15; 11: 21-24; Luk 12: 47-48; Jel 22: 12, részletek, azonban, nincsenek.

viii) Nagyon fontos azt hangsúlyozni, hogy olyan Istent nem lehet szörnyetegnek nevezni, aki minden lehetségeset megtett annak érdekében, hogy teremtményei ne szenvedjenek örök büntetést: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (János 3: 16). Isten nem akarja, hogy a pokolba kerüljünk - a döntés a miénk.

Seol (héber), hádész (görög) az anyag nélküli személyiség (=„lélek"), ideiglenes, köztes tartózkodási helye a feltámadásig, mégpedig mind az igazaké, mind a gonoszoké, akiket mély szakadék választ el egymástól, az a rész, ahol az igazak élnek ábrahám kebele" (Lk 16,22-23), vagy „paradicsom" (Lk 23,43). Lk 16,23-ban Károli és az új protestáns fordítás a „pokol" szót használja.

A „seol” és a „hádész” fogalma nem a sírt, hanem az alvilágot, mint a halottak tartózkodási helyét, a holtak birodalmát jelöli (Theologisches Handwörterbuch zum Altén Testament [= Ószövetségi Teológiai Kéziszótár] n/1984, 837kk hasáb, Bauer 1971, 32k hasáb, Evangelisches Wörterbuch zum Neuen Testament [=Protestáns Újszövetségi Szótár] 1/1980, 72k has., Theologisches Wörterbuch zum Altén Testament [= Ószövetségi Teológiai Szótár] Vü/1993, 901kk has.). Ezzel szemben a „sír" szokásos kifejezése héberül „qeber", görögül „tafosz" vagy „mnémeion"'. A seol többek között abban különbözik a sírtól, hogy igen nagy „mélységben" található (5Móz 32,22; Jób 11,8; 26,5; Ézs 14,15), „kapuk" zárják el (Zsolt 9,14; Ézs 38,10; v. ö. Mt 16,18), és hogy az ember „leszáll”, „lemegy” ide, miközben sírba helyezik. Bár a seolban megszakad a kapcsolat a világgal, mégsem öntudatlanság, hanem észlelési képesség és tevékenység jellemzi. A megfelelő bibliai helyek (például Ézs 14,9-17; Ez 31k; Jób 14,18-22; 26,5; vö. Lk 16,19-31) lehetséges, hogy részleteikben képi elemeket tartalmaznak, a beszámolók azonban véleményem szerint halál utáni létre utalnak (Harris 1961-gyel szemben), Az ószövetségi korral szemben a „seol/hádész” fogalma jelentésében bővült az Újszövetségben. „A halottak teljes világára alkalmazott régi jelölésen túl a szó vagy minden halott köztes tartózkodási helyét, vagy az istentelenek lelkének helyét jelentheti (Theologisches Handwörterbuch zum Alten Testament [= Ószövetségi Teológiai Kéziszótár] D/1984, 841. has.).

A seol/hádesz önmagában valóban nem a tulajdonképpeni pokol, hanem inkább alvilágnak fordítandó, ez a tágabb értelemben vett "pokol" (idézőjellel!). A tulajdonképpeni pokol, az örök kárhozat helye az a gyehenna...

A berontó jehovista hivatkozott felekezete kedvenc kiragadott igehelyére, a prédikátor 9:5-re. Ezt az a Prédikátor mondja, akinek vajmi kevés ismerete lehetett sok olyanról, amit később Jézus és apostolai hirdettek. Ő Mózes törvénye alapján nézett szét a világban, és csupa hiábavalóságot talált, mert a törvényben ígért földi viszonzás nem kísérte mindenkor a jó cselekedeteket és földi büntetés a gonosz tetteket. Viszont Jézus és az apostolok ennél nagyobb távlatot csillantottak föl, többek között a halál utáni mennybeli jutalmazás ígéretét is. A Prédikátor nem volt olyan teljes kijelentés birtokában, mint az evangélisták. Avagy bizony azt is állítod vele együtt, hogy nincs jobb dolga az embernek az ég alatt, mint hogy egyék-igyék, vigadjon stb.?

A Préd 9:5 sokat idézett mondata nem tanítja az öntudatlan létezést a halál után, csak hogy nincs részük semmiben, ami a nap alatt történik. Éppen ezt idézed te is a folytatásban, és én sem állítottam soha, hogy a halottak tudják, mi folyik a földön. De talán te kész vagy elfogadni szó szerint (magadra nézve is), hogy a halottaknak nincs többé semmi jutalmuk?

Mer azt tán még te is elfogadod, hogy végső elemzésben mégsem minden hiábavalóság, és hogy van az embernek jobb dolga is, mint enni, inni és élvezni az életet. Ha elfogadod, nem érzed úgy, hogy ellentmondasz a Prédikátornak?

Először is a vers önmagában csak annyit mond, hogy az élők a jövőről csak annyit tudnak, hogy meg kell halniuk; ez a leverő tudat azonban értékesebb, mint az alvilági állapot, amely a tudást teljesen nélkülözi. Az ószövetségi bölcs még nem tud a túlvilági jutalomról; a földi jutalom a halál után a halhatatlan hírnév lenne, de ez is csak hiúság, mivel az emberek hamar felejtenek. Tehát az élők érzékeik teljes használatában vannak, s még élvezhetnek; de az elhunytak, még a jámborok lelkei is, némi aléltságban és szomorú csendességben vannak együtt. A prédikátor itt az ószövetségi, a kereszténység előtti idők elhunytairól szól. Mielőtt Krisztus a váltságmunkáját véghezvitte, az ég be volt zárva; s ez idő alatt az elhunytak mind az alvilágban voltak együtt örömtelen bús létben, habár örök üdvre voltak is választva. Ennyiben életük szomorúbb volt, mint melyet e világon élnek az emberek. A pokol, az alvilág (Móz. IV. 16,30.33.), hol a megholtak mind összegyűltek (Jób 30,23.) mielőtt Krisztus az ő nagy munkáját végbevitte volna, a gonoszokra nézve, mint valóságos pokol, csakugyan a fohászkodás helye volt (Jób 26,5.); de a jámborokra nézve is, mint pokol tornácza, nem volt az öröm helye, hanem a néma szomorúságé (Zsolt. 29,10. 87,13. Izai. 38,18. Préd. 9,10.), s ennyiben nem volt ama hely, hol az Isten magasztaltatik és dicsértetik, mint még a földön. Csak Krisztus által szűnt meg a halál szomorú lenni, mert ő megnyitotta a mennyet, azon helyet, hol Isten magasztaltatik és dicsértetik. Az imádkozó kereszténynek jusson eszébe a bűn halála, s az örök halál a pokolban, az elkárhozottak büntetéshelyén, hol az Isten nem áldatik és nem magasztaltatik.

Az Őrtorony Társulat azt tanítja erre a bibliai versre hivatkozva, hogy, amikor egy ember meghal, akkor megszűnik létezni. A halott nem lát, nem hall, nem gondolkodik. Nincs halhatatlan lelke az embernek, amely tovább élne a halál után. Ez az ún. annihiláció, ami teljesen szemben áll a keresztény tanítással.

Az írásmagyarázat egyik alapja, hogy nem lehet néhány sort vagy szót kimetszeni a teljes szövegből, és aztán ebből kihámozni valamit. A Bibliának nem az egyes mondatait kell nézni, hanem az egyes szakaszok, illetve könyvek tanítását. Hiszen így lehetne mondjuk akár a Sátán szavaira is hivatkozni, vagy a Bibliában szereplő gonosz vagy ostoba embereknek a szavaira is (pl. „Nincs Isten” Zsolt 14,1). Ugyanez történik ebben az esetben is. A JT-k, csakhogy alátámasszák az egyik tanításukat - amelyre szinte az egész lényegi tanításuk épül -, a Prédikátor könyvéhez folyamodnak, ahol egy szkeptikus, reményvesztett és kiábrándult ember önti ki szívét, vitatkozva önmagával. Az egész Prédikátor könyve egy pont - ellenpont sorozat. Először kifejeződik a reménytelenség és az elcsüggedés, amire aztán jön a hit pozitív válasza. A Préd 9,5-re hivatkozni mint végső szóra, és bibliai tanításra, olyan, mintha pl. a pusztai megkísértésre építenénk fel egy dogmát anélkül, hogy belevennénk Krisztus válaszait.

A JT-k gyakrabban olvasnak csak egyes bibliaidézeteket, és a hozzájuk kapcsolódó Őrtorony-traktátusokat, mint magát a Bibliát. Itt is ez van, ugyanis, ha tovább olvasták volna a Prédikátor könyvét, illetve a 9,5 előzményét, akkor (talán) ők is észrevették volna, hogy mennyire hibás a kép. A prédikátor egy gondolkodó humanistaként fogalmazza meg először azokat a tételeit, amelyekben él, de amelyek nem nyújtanak számára igazi választ, amelyek nem Istenhez tartoznak: az élet értelmetlen (Préd 1,2); csak az a lényeg, hogy az ember egyen, igyon és érezze jól magát (Préd 5,17; 10,19); lényegtelen az erkölcsösség (Préd 7,16-17); látszólag nincs túlvilági igazságszolgáltatás (Préd 3,19-21; 9,2.6). Egy JT is biztosan csóválná a fejét és kézzel-lábbal tiltakozna, ha valaki azt mondaná neki, hogy „mindenkire egy sors vár: az igazra éppúgy, mint a gonoszra, a jóra ugyanúgy, mint a rosszra, a tisztára éppúgy, mint a tisztátalanra; a jóra ugyanúgy, mint a bűnösre, s a hamisan esküvőre éppúgy, mint arra, aki igaz esküt tesz. Egy sors vár mindenre. Senki sincs, aki örökké élne, s aki ebben bizakodhatna.” A JT tuti, hogy azt mondaná, hogy ezek nem Isten gondolatai, hanem egy kétségbeesett emberé, aki nem bízik az Úrban. Pedig ez a rész közvetlenül megelőzi a Préd 9,5-öt, mert ez a Préd 9,2-4-ből van. Tehát ugyanígy kell gondolni az 5-ik versre is.

A Prédikátor később elveti ezeket a gondolatokat, azzal az igenlő bizonyossággal, hogy: „az ember meg örök hajlékába tér és a por visszatér a földbe, ahonnét jött, az éltető lehelet meg az Istenhez, aki adta. Mivelhogy Isten minden tettet ítélőszéke elé visz, és lát minden rejtett dolgot, akár jó volt, akár rossz.” (Préd 12,5.7.14)

Másrészről a prédikátor az ószövetségi, a kereszténység előtti idők elhunytairól szól. Krisztus megváltása előtt az ég be volt zárva; ekkor az elhunytak még mind az alvilágban (a Seolban) voltak együtt (vö. pl. Jób 30,23) egy örömtelen, bús létben, még akkor is, ha örök üdvre voltak kiválasztva. Ők bár külön voltak a pokolra ítéltektől (vö. Ez 32,17-32), de ez a hely - mint pokol tornáca -, nem volt az öröm helye, hanem a néma szomorúságé, ahol még Istent sem dicsőítették. Ez tehát teljesen különbözik a mennytől, amit csak Krisztus nyitott meg kereszthalála által. Ekkor vált örömmé a halál, és ekkortól dicsőítik az Istent a meghalt szentek, és ekkortól tudnak közbenjárni értünk.

A Krisztus előtti Alvilág (Seol, vagy Hádész) nem ugyanaz, mint a Krisztus utáni hármas állapot (pokol, tisztítóhely, menny), bár hasonlóságok vannak. A gonoszok számára valóságos pokol (a Gyehenna) volt, de az igazak számára nem volt az Istennel való egyesülés boldog állapota.

A fő igéjük, tehát, prédikátor 9,5-10: „a holtak semmiről sem tudnak,” korlátozódik a szövegkörnyezetben található: „ami a nap alatt történik” szituációra, 6. vers. Vessük össze ezt más igékkel, ahol ugyanaz a kifejezés található. „Kétszáz férfi ment Absolonnal *** jóhiszeműen mentek, nem tudtak semmiről.” II. Sámuel 15,11. Még egy: „A gyermek ugyanis semmit sem tudott, csak Jonatán és Dávid tudták a dolgot.” I. Sám. 20, 39. Egy felfuvalkodott tanítóról, ezt mondja Pál: „az felfuvalkodott, és nem tud semmit.” I. Tim. 6,4. Ezekből, tehát, teljesen hiányzott a gondolat vagy a tudat? Nem. Egyszerűen azt jelenti, hogy a szóban forgó dolgokról nem tudtak semmit. Így van a préd. 9,5 is. A szövegkörnyezet magyarázza meg: „és nincs részük soha többé semmiben sem, ami a nap alatt történik.” 6. vers.

A Prédikátor azzal foglalkozik, hogy mi történik a földön – „a nap alatt.” Ez megegyezik az ószövetség gondolatvilágával. A témája az, hogy mennyire hiábavaló minden, ha az ember Isten nélkül akar élni: „Igen nagy hiábavalóság – mondja a Prédikátor – igen nagy hiábavalóság! Minden hiábavalóság! Mi haszna van az embernek minden fáradozásából, ha fáradozik a nap alatt?” (Préd 1: 2-3).

Az élők szempontjából látja, hogy mindenki meghal, de amit mond a halottakról, nem teljesen következetes, pl.: „a holtak semmiről sem tudnak,” (9: 5); vö.: „Boldogabbnak nevezem a halottakat, akik már régen meghaltak, mint az élők, akik még életben vannak.” (4: 2). „A por visszatér a földbe, olyan lesz, mint volt, a szellem pedig visszatér Istenhez, aki adta.” (12 : 7); vö.: „Ki tudja, hogy fölszáll-e az emberek szelleme a magasba, és leszáll-e az állatok szelleme a föld alá?” (3: 21).

Ha szó szerint veszünk néhány verset, a könyv célját figyelmen kívül hagyva, a feltámadást és az örökéletet is meg kellene tagadni, pl.: „Az emberek sorsa olyan, mint az állatoké, egyforma a sorsuk: ahogyan meghal az egyik, ugyanúgy meghal a másik is… Mindegyik egy helyre kerül, mindegyik porból lett, és újból porrá lesz mindegyik.” (3: 19-20); Az emberek halálakor: „Szeretetük is, gyűlöletük is, igyekezetük is tovatűnik, és soha többé örökre (לעולם - le‘ólám) nem lesz részük abban, ami történik a nap alatt.” (9: 6); „elmegy az ember örök otthonába.” (12: 5).

A Prédikátor mégis utal az ítéletre és az örökkévalóságra: „De arra gondoltam, hogy az igazat is, a bűnöst is megítéli az Isten, mert minden dolognak van ideje, és ő ügyel minden cselekedetre.” (3: 17, vö. 11: 9; 12: 14); „az örökkévalóságot is az emberi értelem elé tárta.” (3: 11). Buzdít minket arra, hogy mégis emlékezzünk a teremtőre, és engedelmeskedjünk neki (12: 1, 13).

Összefoglalva, a Prédikátor azt tanítja, hogy a földi élet fáradozása Isten nélkül teljesen értelmetlen, mert mindnyájunk meg fogunk halni. Azonban, nem lehet e könyv alapján következtetést levonni a halál utáni állapotról, mert nem ez a témája, és az ezzel kapcsolatos mondanivalója nem következetes.

Az Őrtorony mindenekelőtt ószövetségi igehelyekre hivatkozik, különösen is a Zsoltárok és a Prédikátor könyvére, amelyek az ember múlandóságáról, Istennel való megszakított kapcsolatáról és a halál állapotában található teremtett világról szólnak (például Zsolt 6,5; 49,14; 115,7; Préd 3,18-22; 9,3-10). Ha elszigetelten olvassuk ezeket, és nem vesszük figyelembe helyüket az üdvtörténetben, akkor valóban olyan egyoldalú véleményre jutunk, mint Rutherford és utódai. Éppen ilyen egzegézis -, amely üdvtörténeti és teljes bibliai összefüggésükből kiragadja a szövegeket, és nem veszi figyelembe az előrehaladást - jellemzi az Őrtorony Társulat bibliamagyarázatát. A „Biblia" című részben már láthattuk, hogy ez mennyire problematikus. Mi a helye a Prédikátornak (qóhelet) az üdvtörténetben! Ez az ember ószövetségi kori ismeretének szintje, Jézus Krisztus feltámadása előtt. Az örök életről és a halálról itt - mint általában az Ószövetségben - még nincs olyan világos bizonyosság, mint az Újszövetségben. Akkor is, ha az Ószövetség egyes helyein ismételten felhangzik a halál utáni létezés (például Zsolt 88,11; 139,8; Ézs 26,19; Ez 37; Dán 12,1; Jób 19,25kk). (És 26,19 és Dán 12,lkk kivételével a többi vitatható - a kiadó.) A teljes bizonyosság csak Jézus Krisztus feltámadásával és általa, mint a halottak általános feltámadásának alapvetésével adatott. Ezzel szemben az Ószövetségben sok helyen találkozunk a fenyegető ítélettől és a földi élet múlandóságától való félelemmel, így a Prédikátornál is. A Qóhelet „még erősen a jelen világon tájékozódik", és „nincs bizonyossága az életre való feltámadásról" (Stoll 1993, 34. o.). Azzal számol azonban, hogy „a halállal még nincs mindennek vége (3,17; 12,7)", hogy „van ítélet". Préd 3,18kk például beszél „az Isten nélküli emberről, aki csak magával törődik, és az állatokkal összehasonlítva belátja és be is kell látnia, hogy a halálig menően nincs különbség". A vonalvezetés azonban „következetesen folytatódik a halált legyőző Jézus Krisztusig" (i. m. 76k). Ugyanez érvényes Préd 9,3kk-re: ,,'A nap alatti' elhelyezés újra felismerteti, hogy megfigyeléseivel a Prédikátor az élet józan valóságát Isten rendelése mellett elmenve uja le"(i. m. 139. o.). Amikor Jehova Tanúi ilyen helyekre támaszkodnak, nem veszik észre, hogy ezek kérdésekként szerepelnek, amelyek Jézus Krisztussal jutnak válaszhoz és beteljesüléshez. Amikor Préd 3,21 ezt kérdezi: „Ki tudja, hogy felszáll-e az ember lelke a magasba?", erre az újszövetségi hely, 2Kor 5,1 adja meg a választ: „Tudjuk pedig, hogy ha földi sátorunk összeomlik, van Istentől készített hajlékunk, nem kézzel csinált, hanem örökkévaló mennyei házunk."

miért ne lehetne elfogadható? persze ha nem egy szó szerint örökké tartó szenvedésről van szó, hanem inkább ideiglenesről, ami az egyén fejlődése érdekében van, hogy belássa esetleges vétkeit, amiket tárgyélete alatt követett el. e dolgok pedig annak fényében, hogy egy ember léte örök, tökéletesen érthető. a pokol nem azért van tehát, hogy a másikkal szívózva legyen, vagy megfélemlítésről lenne szó, hanem azért, hogy a tetteknek legyenek következményei, hogy az egyén ezáltal tanulni, fejlődni képes legyen. :)

üdv

26/F

LastOne.Left