Miért nincs közvetlen bizonyíték Isten létezésére? Miért tartja Isten kétségek közt az embereket a létézésével kapcsolatban?

Nem Isten tartja kétségben az embereket.

Ez nem teológiai kérdés. Ez az emberi működés sajátja.

Az egész pedig arra jó, hogy az ember szabadon dönthessen mit kezd az életével és hogyan viszonyul a "környezetéhez". Ez alapján ismerheti megsaját lelkének működését és viszonyát Istenhez.

#15 vagyok.

Hány könyvet olvastál, ahol az író direkt bemutatkozik a karaktereinek? Valószínűleg nem sokat. Mert gondolj bele: J.K. Rowling is beírhatta volna Tom helyett a naplóba, hogy „szervusz Harry, lelövöm a poént, itt a teljes vázlat az elkövetkezendő iskolaéveidről, ez meg az fog történni. Ja, és bocs a szüleidért, meg Siriusért előre is.” De mi történne akkor? Az izgalom, a karakterek önállósága, a felfedezés öröme azonnal eltűnne. A történetből egy rideg kinyilatkoztatás maradna, amelyben nincs helye a meglepetésnek vagy a valódi érzelmeknek.

Ha lekicsinyítjük emberi aggyal felfogható méretűre a dolgot, egy író is egyfajta isten a saját univerzumában. A fejében létezik egy világ, benne karakterekkel, történésekkel, szabályokkal – mindez az ő irányítása alatt. Az író fonja a szálakat, ő ruházza fel személyiséggel a karaktereket, gyakorlatilag a lényének egy-egy darabkáját ülteti beléjük. Vegyük például az én karaktereimet: az egyik az életvidámságomat örökölte, egy másik a magabiztosságomat, míg egy harmadik pont a bizonytalanságomat, felnagyítva. Ők az én szilánkjaim, de a saját világukban autonóm lények, és az ő szemszögükből nézve semmi értelme, hogy én, a „teremtő,” megjelenjek. Nekik a saját sztorijuk, saját döntéseik és saját fejlődésük a lényeg.

Az író mindig ott van a világában, csak nem közvetlenül. Ott van a karakterek döntéseiben, a környezetben, a párbeszédek mögötti érzelmekben. Ha viszont fizikailag megjelenne a szereplők előtt, minden megváltozna. Gondolj bele: mi lenne, ha az író odalépne a főszereplőkhöz, és elmondaná nekik, hogy mi vár rájuk? Teljesen felborulna a történet dinamikája. A karakterek talán nekiállnának vitatkozni vele, hogy miért pont ezt a sorsot kapták. Vagy minden döntésük előtt az írót faggatnák, hogy „na, most mit tegyek?” Ez nemcsak elvonná a figyelmüket a saját útjukról, hanem megfosztaná őket attól, hogy önálló lényekként tapasztalják meg a világukat.

És itt jön a képbe egy érdekes analógia: gondolj Jézus történetére. Tegyük fel, hogy te, mint író, megalkotod önmagad karakterét, és belehelyezed a saját világodba, ahol ő képes módosítani a történetet. Mi történne? Valószínűleg pontosan az, amit az előbb leírtam. A karakterek egy része nem hinné el, hogy ő az író. A másik része meg minden problémájával hozzá fordulna, imádná, utálná, kérdőre vonná, hogy miért úgy alakította a világukat, ahogy. És mi lenne azokkal, akik megtudnák, hogy csak háttérkarakterek, akiket pusztán a díszlet kitöltése miatt teremtettél? Teljes káoszba fulladna az egész. Nem lenne idejük, energiájuk vagy motivációjuk arra, hogy a saját sztorijukat végigvigyék, hiszen folyton az írót figyelnék. Pedig pont az a lényeg, hogy ők vigyék végig a történetet, amit nekik szántál.

Az író tehát ott van, de a háttérben marad. Nem azért, mert nem akar segíteni, hanem mert ezzel segít igazán: hagyja, hogy a karakterek a saját útjukat járják be, hogy a döntéseik által váljanak azzá, akiknek lenniük kell. És talán így működik a mi világunk is.

#22

Mivel nyilván nem vagyok Isten, csak egy történetíró, így történetíró szemmel válaszolok.

Van olyan karakterem, nem is egy, akire bőven rájár a rúd. Hogy miért? Nincs konkrét válaszom rá. Igen, szórakoztat. Egyrészt önös érdek, mert rávetítem a saját problémáim egy részét. Másrészt ezzel előkészítem a szerepét a Történetben. Formázom a Történetet, a többi karaktert, önmagát. Igyekszem logikus történetet írni, és emiatt bizony pofonokat kell osztogatnom, mert anélkül nem megy. (Plusz nincs szivárvány eső nélkül, így nincs jó sors bukkanók nélkül sem.)

Másrészt de, segítek. Nem vagyok felhők fölött dörgő hang, hogy „Hé, menj oda és csináld azt!” Én vagyok a karakter barátja, aki bátorítja. Én vagyok az a tárgy, ami pont jókor van jó helyen, vagy az elsóhajtott pletyka, nyitva maradt ajtó, ami titkot árul el. Én vagyok a jutalom és/vagy tét, ami miatt mozdulnia kell. Én vagyok maga a karakter is, benne a bátorsággal, ami nem feltétlenül van jelen, hanem elő kell hívni.

És bizony én vagyok az ellenség is, akin felül kell kerekedni. Esetedben ezek a gazdasági vezetők. Ők is emberek, mint te, akik olyan személyiséggel és értékrenddel rendelkeznek, aminek hála a csúcsra tudtak kapaszkodni, valószínűleg mások hátán.

Az én történetemben az uralkodó amúgy törődik a népével, őt meg pont ez a nagy szeretet fogja rossz döntésre sarkallni. (Vicces, pont egy démon fogja ezt fokozni – aki szintén én vagyok. Kellett a sztoriba egy negatív erő, rugónak. De ő is része a Történetnek, és nem mondanám az ellenségemnek. Ő is csak egy szilánk, ugyanúgy, mint bármelyik másik.)

A Történet pedig épp ettől működik: minden szál, minden szereplő része valaminek, amit végig kell vinniük. A pofonok, a nehézségek, a bukások mind azért vannak, hogy valamit formáljanak – legyen az a világ, a többi karakter vagy épp maga az, aki átéli.

*vágyak

Lehet, hogy te még önző sem vagy. Nem tudhatom, nem is mondom, hogy az lennél. Isten tudja, és ez a lényeg. De attól, hogy nagyon jó vagy, még nem vagy olyan jó, mint Isten. Az ember nem lehet olyan jó, mint Isten.