Kedves ateisták! Mit tennétek, ha az életetek és halálotok, és azok minősége attól függene, hogy hisztek-e?

> az idegenek szerint több az értelmes lények élete, mint enni-inni-szaporodni,

Ateista vagyok. Az életem messze nem annyiban merül ki, hogy eszek-iszok-szaporodok. Ja, nem hiszek egy világot teremtő, a világnak gondját viselő intelligens, transzcendens entitás (isten) létezésében, de ettől még hiszek egy raklap értékben, ideában, elvben. Humanista értékeket vallok, hiszek abban, hogy a sztoikus filozófusok világnézete, szemlélete helyes, és érdemes elsajátítani ezt a szemléletet. Szeretek sakkozni, szánok is rá időt, noha sem a lét- sem, a fajfenntartást nem szolgálja ez a tevékenység, de még csak közvetett praktikus haszna sincs.

De vegyünk egy parancsolatot a tízből: Ne lopj! Nem lopok. Nem azért, mert hiszek Istenben, hanem mert nem tartom helyesnek. De a hívő is, ha csak azért nem lop, mert úgy esetleg a mennyországba kerül, ha meg lopna, akkor a pokolra, annak nem erkölcse van, hanem számítása. Egy mélyen hívő ember, ha tudatában lenne annak, hogy Isten a mai tetteit nem kéri számon, akkor lopna-e? A legtöbb hívő szerintem nem, mert nem az számít, hogy Isten megbüntet-e érte, hanem az, hogy lopni akkor sem helyes, ha Istent nem zavarná. Azért nem lop, mert képes az együttérzésre, képes átérezni a meglopott ember helyzetét is.

Az embert nem az különbözteti meg az állattól, hogy vallásos hite van.

Hogy az idegenek mit gondolnak, az az ő dolguk, amíg érvek mentén nem juttatnak más belátásra, addig én nem fogok velük egyetérteni, nem lesz a világ mércéje bennem az, hogy ők hogyan vélekednek. Az én értékrendem, világképem nem fog attól megváltozni, hogy jött valaki, és diktátumként megfogalmazza, hogy mi számára a helyes és mi az, ami nem elfogadható.

~ ~ ~

> nem egészen ugyan az a kérdés megfordítva! Ugyanis minden, területileg nem lokális vallásnak voltak/vannak vértanúi.

Ebben is analóg a két helyzet. A hitetleneknek is vannak vértanúi, csak nem így gondolunk rájuk, nem így nevezzük őket. A középkorban a keresztény világkép volt kvázi kötelező. Aki ezzel össze nem egyeztethető nézeteket vallott, az könnyen fizethetett az életével érte. Ott van pl. Giordano Bruno, aki ha nem is ateista volt, de olyan nézeteket vallott, ami nem fért bele a keresztény világkép diktátumba. Máglyán is végezte. A sztálinizmusnak is megvolt a maga világképe, ha valaki olyan nézeteket hirdetett (pl. kereszténynek vallotta magát), az úgyszintén könnyen az életével fizethetett érte. Pro és kontra voltak erre példák.

De a vértanúkat azért tartom marginálisnak, mert minden vértanúra jutnak ezrek, tízezrek, akik meghunyászkodnak. Az inkvizíció korában is voltak bizonyára sokan, akik kétkedtek néhány keresztény tanításban, de inkább nem beszéltek róla, elmentek vasárnap a templomba, és elbábozták a hívőt. Ahogy a sztálinizmusban is voltak, akik hittek, de inkább nem mentek templomba, inkább nem beszéltek erről – meglehet még a gyerek előtt se, nehogy véletlenül kikotyogjon valamit –, csak este a négy fal között mondták el az esti imát. A viselkedés változott. A meggyőződés viszont nem.

De ez a bábozás csak. Valódi vallásos meggyőződést – vagy annak a hiányát – a nevelés adja, meg az élettapasztalatok, felismerések. Tiltással, szankcionálással a belső meggyőződést nem lehet megváltoztatni, maximum csak a viselkedést.

~ ~ ~

> Ha egy teljes elmével és lélekkel hívőnek az élete függ attól, hogy megtagadja-e a hitét, sokszor választották inkább a halált, mivel a testi életen túli élet is egy lehetőség a számára. Viszont egy ateista számára nincs semmi, ami indokolná, hogy feláldozza az életét.

Ez így nem teljesen igaz. A hívő is mondhatja azt, hogy inkább meglapul, mert így tovább él, tovább tudja adni titokban az tanítást, és hogy erre kényszerítették, azzal számoljon el a túlvilágon az, aki kényszerítette.

Én ugyan nem osztom ezt a sarkos véleményt ebben a formában, de vannak ateisták, akik úgy gondolják, hogy a vallás káros, veszélyes, hogy az egyház, a vallási vezetők ha tudatosan, ha anélkül, hogy tudatában lennének ennek, de mégiscsak kihasználják az emberek reményeit, félelmeit, naivitását, egyfajta szellemi béklyóba kötve, manipulálva, elnyomva, meglopva őket. Így hát az emberiség, a társadalom érdekeit a sajátja elébe helyezve – mondván az ember nem csak egyén, egész, hanem alkatrésze a fajának, korának, kultúrájának – kiáll, akár az életét is áldozva, hogy mások megszabaduljanak ettől a káros jelenségtől.

~ ~ ~

A kérdés, hogy te mire vagy kíváncsi pontosan. Ateistaként elbáboznám-e a hívőt? Nagy valószínűséggel igen, de ugye a puding próbája az evés. Hogy feltámadna bennem a hit abba, hogy Isten tényleg létezik? Ez roppant valószínűtlen.

Olyan ez, mint a spenót. Nem szeretem a spenótot. Mivel nem szeretem, nem is törekszem rá, hogy megszeressem. A spenót szeretete nem elhatározás kérdése. Nincs olyan, hogy elhatározom, hogy holnaptól szeretni fogom a spenótot, mert egyrészt miért határoznám el, másrészt nem fog más ízélményt kiváltani bennem a fogyasztása. Kényszer hatására lehet, hogy *enném* a spenótot, meg *dicsérném* is, hogy milyen finom, de ténylegesen egy fikarcnyit sem *szeretném* jobban, sőt valószínű csak még jobban megutálnám.

Végül is bárki megbuggyanhat, az én mentális egészségem sincs örökre vasalva, mert a hit az betegség, aki mindenféle nem létező dologról azt hiszi, hogy valóságos, az szimplán őrült.

Természetesen mint minden betegségnél, itt is vannak stádiumok, a páciens tév és kényszerképzeti kórképét akár egy elmeorvos könnyen diagnosztizálhatja és religiozus doxazma címszó alatt beteheti a süllyesztőbe, mivel ebből a kórképből annyi van a világban, hogy ha mindet őrültek házába csuknák, az emberiség kisebbik része lenne csak szabadon.

Azt persze értem én, hogy nem könnyű lemondani hetvenkét gyönyörűségesen szép hurival való folytonos élvezkedésről, meg egyéb mennyei kéjelgésről, gyönyörökről, mert én speciel hatvan évig voltam a cigi foglya és az még csak nem is jó, de végül meglepően könnyű volt abbahagyni, mert egyszerűen nem szívtam és kész. Na persze van ebben rutinom, mert nem először hagytam abba, gondolom a vallásosaknak is vannak kételkedő időszakai, de mindenkinek magának kell eldönteni, hogy eldobja e a nem létező mankót és szembenéz a valósággal.

" hit nem akarat kérdése"

Persze, de az őrültség ellen lehet küzdeni. Az ember végeredményben racionális lény, most mégis, mi kényszerít téged arra, hogy minden baromságot elhiggy, ami mások mondanak neked?

Próbaként, most mondd meg, bolond e az az ember, aki mindenféle nem létező dolgot képzel be magának, hogy létezik, például hurik, sárkányok, egyszarvúk, ördögök, angyalok, boszorkányok, etc, etc...