Vajon Isten valóságos személy?

Én egyedül azokat sajnálom akik ateisták..Ők miben hisznek vajon??

Az ördögben. hm és vajon az az életcéljuk,hogy a Jézust eltapossák,megalázzák??Vagy csak magukban hisznek??Vagy arra vágynak,hogy elkárhozzanak?A gondolkodás módjuk rejtély számomra.

Volt olyan hülye aki azt írta ,hogy isten molekula:).

Hát ilyen baromságot be kell,hogy valljam rég hallottam.

Én nem akarom senkinek se a hitét kritizálni én csupán egyes dolgokat nem tudok felfogni.

Isten létezik mindenki szívében.Még az ateistákéban is!!

Isten VAN, VOLT, LESZ.

És mindenkit kérek arra aki egy kicsit is hisz istenben az imádkozzon az olyan emberekért akik nem képesek hinni ami urunkban.

Szép napot!

Isten személyességéről nem beszél a kinyilatkoztatás, sőt a személy szó sem fordul elő a Szentírásban. Ennek ellenére élő és teljes személynek kell mondanunk a kinyilatkoztatás Istenét, ha a személy szót úgy használjuk, amint azt az átlagember érti.

1. ISTEN SZEMÉLYESSÉGE A KINYILATKOZTATÁSBAN

A legtöbb mai ember ,,személyes kapcsolatok''-ra gondol a személy szó hallatára, a személyességet tehát a megszólíthatóságra és a kölcsönös dialógus képességére, ill. készségére vonatkoztatja. Isten ilyen értelemben személynek mondható, hiszen transzcendenciájának misztériumával kapcsolatban részletesen bizonyítottuk (6. §. 1. pont), hogy beszélő és választ váró Valaki. A kinyilatkoztatás szerint az embert gyermekének, sőt szövetségkötésre alkalmas partnerének tekinti, és ebben a személyes kapcsolatban látja vallásosságunk legfőbb megnyilatkozását.

2. ISTEN SZEMÉLYESSÉGE ÉS A BÖLCSELET

Ha azonban bölcseletileg elemezzük a személyiség fogalmát, Isten személyességével kapcsolatban több probléma merül fel.

a) A modern perszonalizmus egyik ága, a ,,dialogikus perszonalizmus'' (M. Buber) ugyanazt mondja a személyesség lényegének, mint amit az átlagember. A személyességet ui. a mai embert fenyegető eltömegesedéssel ellentétes én-te kapcsolatra való alkalmasságban, ill. az emögött rejtőző önmagunkra való reflektálásban és önigénylésben látja. Sokat használja ez a bölcseleti irány a megszólíthatóság és a kölcsönös dialógus kifejezéseket.

Hacsak ennyiben állna a személyesség lényege -- ami komolyan vitatható --, bölcseletileg akkor is csak bizonyos értelemben alkalmazhatnánk ezt a fogalmat Istenre. Jól illik ui. Istennek az értelmes világgal folytatott szüntelen dialogizálására, és jól illik a szentháromsági személyek egymáshoz való viszonyulására, hiszen az utóbbit is dialógusnak tekinthetjük. A nehézség akkor kezdődik, amikor Istennek a világhoz való és a szentháromsági személyeknek egymáshoz való viszonyulására ugyanazon értelemben akarjuk használni a személy szót.

A szentháromságtan ugyanis kimutatja, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek ezt a fajta személyes megnyilatkozást csak egymás felé való vonatkozásukban valósítják meg. Kifelé, a világ felé való minden megnyilatkozásuk hármuknak közös műve. Ebből kifolyólag a három isteni személy a világ felé egyetlen személynek mutatkozik. Mi nem külön az Atyával vagy a Fiúval vagy a Szentlélekkel ,,dialogizálunk'', hanem mindig háromszemélyű egy Istennel, mintha a három személy együttese külön személyt, negyedik személyt eredményezne, ami nyilvánvalóan lehetetlenség. Azt kell tehát mondanunk: ha a személy legfőbb jellemzője a dialógusra való képesség, akkor ezt a szót elmondhatjuk külön az egy Istenről, külön a szentháromsági személyekről, de nem azonos értelemben.

b) A skolasztika Boétiusz nyomán így határozta meg a személy fogalmát: értelmes természetű, önálló, egyedi létező (rationalis naturae individua substantia). Az állat egyedi létező, de nem értelmes, értelmünk viszont nem egyedi létező, mert csak emberségünk egészében képes kifejteni a maga tevékenységeit, a személy értelmes is, önálló létező is.

Ez a meghatározás hangsúlyozza ba) az értelmes természet keretén belül az öntudatot és az önrendelkezés képességét is. Mivel ugyanezeket a mozzanatokat feltételezi ugyan, de nem emeli ki ennyire az ismertetett dialogikus perszonalizmus, azért ez a meghatározás az utóbbinál jobban alkalmazható Istennek a világgal való és a Szentháromság személyeinek egymáshoz való viszonylatára egyaránt. bb) A meghatározás másik eleme, az önálló létezés, azonban már nem áll a Szentháromság személyeire. A Szentháromságban hiányzik a különállás teljessége, különállásuk csak egymáshoz való viszonyulásukban nyilatkozik meg, nem pedig külön természetek birtoklásában. Ezért már a középkor derekán úgy módosították Boétiusz meghatározását, hogy az értelmes természet létezési, fennállási módját (modus subsistendi) mondották a személyiség lényegének. Eszerint a Szentháromságban ugyanaz az egyetlen értelmes isteni természet három külön létezési formában, három fennállási módban érvényesül, ezért beszélhetünk három személyről. -- bc) Ha viszont ezt a mozzanatot tartjuk a személyesség egyik jellemzőjének, akkor az ilyen személyesség nem mondható el Istennek a világhoz való viszonyulásáról. Hiszen az értelmes isteni természet nem létezési módjának hármasságában, hanem úgy mutatkozik felénk, mintha egyetlen létezési forma birtokolná. Tehát a Boétiusz-féle meghatározás sem azonos értelemben állítható Istennek a világgal szemben megnyilvánuló és a Szentháromság egyes tagjainak egymás felé megnyilvánuló személyességéről.

c) Bonyolítja problémánkat, ha a személyt a mai lélektani antropológia alapján elemezzük. Eszerint ugyanis a személy ca) bizonyos énközpontúsággal rendelkezik, amely a természeti adottságok felhasználásával valósítja meg a maga öncélúságát: képes felismerni saját természetének és a rajta kívüli világnak lehetőségeit, és képes azokat szabad akarattal felhasználni saját javára vagy kárára. A skolasztika elgondolása szerint az értelmi és akarati képességek az ember természetében rejlenek; a modern antropológia ezt nem vitatja, de hangsúlyozza, hogy ezeket a személyiség fogja össze és aktualizálja. Személyiségzavarok esetén az ember értelme és akarata sem működik kielégítően. -- cb) A mai antropológia azt is kiemeli, hogy személyiségünk csírájában adva van már azzal, hogy embernek születünk, kibontakozásához azonban feltétlenül szükségünk van kétféle ,,kommunikációra'': más emberekkel és a világ tárgyaival és feladataival való állandó kölcsönhatásra. A kinyilatkoztatás alapján álló bölcselet hozzáteszi, hogy a személyiség teljességéhez egy harmadik fajta, az Istennel történő kommunikáció is szükséges.

Ha ezt a személyiségfogalmat akarom hozzámérni Istenhez, akkor először azt kell megállapítanom, hogy Istennél a ,,kommunikáció'' egészen más rendeltetéssel bír, mint az embernél. Istennél végtelen tökéletessége miatt ugyanis nem lehet szó fejlődésről, kibontakozásról, az ő kommunikációja csakis szeretet-ajándékainak osztogatásában és viszontszeretetünk elfogadásában állhat. Azt a szempontot azonban alkalmazhatjuk Istenre, hogy van énközpontja, értelmes természete adottságainak összefogó és irányító központja. De ezt is csak analóg értelemben mondhatjuk, hiszen én-je és természete voltaképpen azonosak, mert egyszerűsége miatt nincs benne metafizikai összetettség. Továbbá ha így nézem Istent, nem tudok mit kezdeni a Szentháromsággal. Isten így csak egy személyűnek tűnik, hiszen egyetlen természete adottságait egyetlen értelemmel és akarattal egységesen érvényesíti a világgal szemben.

d) A fentieknél is nehezebbé válik Isten személyességének kérdése, ha a megtestesült Isten, Jézus Krisztus isteni személyét elemezzük. Erről a krisztológiában lesz szó.

e) Mindebből az következik, hogy amikor Istent személynek mondjuk, akkor nem a teremtett személyek, sem a szentháromsági személyek fogalmát alkalmazzuk rá, hanem személyességének csupán egyetlen vonását kívánjuk jelezni ezzel a szóval: személyes kapcsolatra, értelmes természetű teremtményeivel való dialógusra képes és hajlandó Valaki, aki természetesen rendelkezik a dialógushoz szükséges értelemmel, akarattal, öntudattal és önrendelkezéssel. Mikor csupán ebből a szemszögből nézzük, mellőzzük háromszemélyűségét, és úgy tekintjük Istent, ahogyan a világ felé mutatkozik: mintha egyetlen személy lenne. A személy szót tehát olyan analógia formájában alkalmazzuk Istenre, amelyben jóval több a különbözőség, mint az azonosság.

f) Vissza kell utasítanunk azonban azt a kívánságot, hogy egyáltalában ne beszéljünk Isten személyességéről, mert a távolkeletiek és a teológiában nem járatos, de miszticizmusra hajló európaiak is hajlamosak arra, hogy a személyességben lezártságot, korlátozottságot, végességet, tökéletlenséget lássanak. Ez az indokolás téves, hiszen hozzánemértők előtt sok más teológiai kifejezés is könnyen félreérthetővé válhat; ezért szükséges, hogy mindent pontosan megmagyarázzunk, a jelen esetben tehát rámutassunk arra, hogy mennyire más értelemben mondjuk személynek Istent, mint az embereket.