Miért van az, hogy egyes felekezetek a teológiájukat tekintik tévedhetetlennek és a bibliával igazolják és támasszák alá, miért nem fordítva csinálják?

Azt, hogy ebben az apostoli primátusban, amelyet a római pápa mint Péternek, az apostolok fejedelmének utóda az egyetemes Egyházra kiterjedőleg birtokol, a legfőbb tanítói hivatali hatalom is benne foglaltatik, ez a Szentszék mindig is vallotta, az Egyház folytonos gyakorlata igazolja, és maguk az egyetemes zsinatok, elsősorban azok, amelyeken a Kelet a Nyugattal a hit és a szeretet egységében egyetértett, kinyilvánították.

A IV. Konstantinápolyi zsinat atyái ugyanis, elődeik nyomdokát követve, ezt az ünnepélyes hitvallást bocsátották ki: „Az üdvösség az igaz hit szabályainak megtartásával kezdődik […] És mivel nem lehet a mi Urunk Jézus Krisztus kijelentését mellőzni, aki azt mondta: „Te Péter vagy, és ezen a sziklán fogom felépíteni Egyházamat” [Mt 16,18], azt, amit mondott, annak valóságos hatása igazolja, mivel az Apostoli Szék a katolikus vallást mindvégig szeplőtelenül megőrizte, és a szent tanítást pedig tiszteletben tartotta. Hitétől és tanításától tehát a legkevésbé sem kívánunk elszakadni, … hanem reménykedünk abban, hogy érdemesek vagyunk abban az egy közösségben lenni, amelyet az Apostoli Szék hirdet, és amelyben a keresztény vallás sértetlen és valódi erőssége rejlik”.

A II. Lyoni zsinat jóváhagyásával azonban a görögök ezt a hitvallást tették: „A szent római Egyház van az egyetemes katolikus Egyház feletti legfőbb és teljes primátusnak és uralkodásnak birtokában, őszintén és alázatosan elismeri, hogy ezen primátust Szent Péterben, az apostolok fejedelmében és fejében, akinek utódja a római püspök, a hatalom teljességével együtt magától az Úrtól kapta; és miként a többieknél is inkább köteles arra, hogy a hit igazságát megvédje, úgy, ha a hittel kapcsolatban esetleges kérdések merülnek fel, azokban is az ő ítélete szerint kell döntést hozni” [DH 861].

A Firenzei zsinat pedig a következőt szögezte le: „A Római püspök […] Krisztus valódi helytartója és az egész Egyház feje, és minden keresztény atyja és tanítója; Szent Péter személyében Urunk Jézus Krisztus neki adta át az egyetemes Egyház legeltetésének, igazgatásának és kormányzásának teljhatalmát” [DH 1307].

Elődeink mindig fáradhatatlanul munkálkodtak annak érdekében, hogy ennek a lelkipásztori feladatnak eleget tegyenek, s hogy így Krisztus üdvöthozó tanítását a Föld minden népére kiterjesszék, és ugyanolyan gonddal őrködtek afelett, hogy ahol azt elfogadták, hamisítatlanul és tisztán meg is őrizzék. Ezért az egész világ püspökei, hol egyenként, hol pedig zsinatokon összegyűlve, a régóta meglévő egyházi szokást és az ősi szabály példáját követve, főként azokat a veszélyeket, amelyek a hit nehézségeiben felmerültek, ezen Apostoli Szék elé terjesszék, hogy a hitet ért károkat főként ott gyógyítsák be, ahol a hit a hibát érzékelni nem tudja (Clairvaux-i Szt. Bernát).

A római püspökök pedig, aszerint, hogy az egyes korszakok és a dolgok állapota mit kívánt, hol az egyetemes zsinatok egybehívása, vagy az egész világon elterjedt Egyház véleményének megvizsgálása révén, hol részleges helyi zsinatok segítségével, hol más, az isteni gondviselés által nyújtott segítség felhasználásával, határozták meg, hogy ahhoz kell ragaszkodni, amit Isten segítségével a szent Írásokkal és az apostoli hagyományokkal megegyezőnek ismertek meg.

Péter utódai ugyanis nem abból az okból kapták a Szentlélekre vonatkozó ígéretet, hogy annak kinyilatkoztatása nyomán új tanítást hozzanak nyilvánosságra, hanem, hogy segítségével az apostolok által átadott kinyilatkoztatást, vagyis a hitletéteményt szentül őrizzék, és helyesen magyarázzák. Apostoli tanításukat pedig minden tiszteletreméltó Atya megbecsülte, az igazhitű szent Tanítók tisztelték és követték; ugyanis teljes mértékben tudatában voltak annak, hogy Szent Péternek ez a Széke mindig minden tévedéstől mentes marad, Urunk Üdvözítőnk isteni ígérete szerint, amelyet tanítványai legjelesebbjének tett: „Én imádkoztam érted, nehogy meginogj hitedben. S amikor majd megtérsz, te erősítsd meg testvéreidet” [Lk 22,32].

A sohasem fogyatkozó igazságnak és hitnek ezt a kegyelmét az Isten tehát Péternek és utódainak ebben a székben azért adta meg, hogy magasztos feladatukat mindenki üdvösségére teljesítsék, hogy a tévedés mérgező ételétől Krisztus egész nyáját távol tartsák, és az égi tanítás eledelével táplálják, hogy a szakadás alkalmainak elkerülésével az Egyház egészét egyben tartsák, és, hogy az önnön alapjára támaszkodva a pokol kapui ellenében biztosan megálljon.

Ám, minthogy éppen ebben a korban, amelyben az apostoli hivatal üdvöthozó hatékonyságára legnagyobb szükség van, nem kevés olyan ember akad, aki az apostoli hivatal fontosságát kisebbíti, mindenképpen szükségesnek tartjuk, hogy azt az előjogot, amelyet az Isten egyszülött Fia a legfőbb pásztori hivatallal összekapcsolni méltóztatott, ünnepélyesen kinyilvánítsuk.

Azáltal tehát, hogy a keresztény hit kezdetétől kapott hagyományhoz híven ragaszkodunk, a szent zsinat helyeslésével üdvözítő Istenünk dicsőségére, a katolikus vallás felmagasztalására és a keresztény népek üdvösségére tanítjuk, és kijelentjük, hogy egy, Istentől kinyilatkoztatott dogma:

Amikor a római püspök „ex cathedra” (tanítói székéből) beszél, azaz, amikor minden keresztények pásztorának és tanítójának a feladatát teljesítve legfelsőbb apostoli akaratának nyilvánításával meghatározza, hogy egy-egy hitbeli vagy erkölcsi tanítást az egyetemes Egyház számára kötelező, akkor Szent Péter személyén át megígért isteni segítség révén azzal a tévedhetetlenséggel bír, amellyel az isteni Megváltó a hitre vagy az erkölcsökre vonatkozó tanítás meghatározására nézve Egyházáét felkészültté akarta tenni; ezért a római pápa ilyen határozatai nem az Egyház beleegyezése miatt, hanem önmagukból kifolyólag megmásíthatatlanok.

Ha pedig valaki ezen határozatunknak ellentmondani mer, - amitől Isten mentsen – az legyen kiközösítve.