Most, a Feltámadás idején az embereknek nagyobb esélyük van újjászületni Krisztusban, mint az egyéb szürke napokon?

Akkor máris megérte megérni ezeket a napokat.

Szerintetek nekem is lehet esélyem az újjászületésre, vagy ez csak a normális emberekre igaz?

Akik nem tartják magukat érdemesnek Istenre, azok soha nem fognak újjászületni, mert a saját elméjük veri őket rabláncra egy olyan börtönben, ami nem is létezik, mert nem is börtön, bármikor szabadon távozhatnának, de nem tudnak, mert az életük során elszenvedett sérelmeket képtelenek voltak elengedni csak tartogatták a többi negatív érzéseikkel, lenyomták mélyre, majd ezek lassan rothadni kezdtek és összekeveredtek, a felszabaduló anyagoknak elég volt egy kis szikra, hogy robbanjon az egész és ezzel a robbanással omlott be a barlang kijárata felé vezető út, így nem maradt más út, csak visszafele, a hegy gyomra felé, majd fel és fel végtelen lépcsőkön míg végül kijutottak a levegőre és észrevették, ez olyan, mint a Héttorony. Megszökni innen szinte lehetetlen, csak nagy nehézségek árán és először vissza kell menni a legmélyebb szintre, számos szűk úton átnyomakodni, és az se biztos, hogy ott meglelik az átjárót Isten Országába, lehet csak mese, kitaláció, hiszen Isten Országa hogy lehetne a föld gyomrában, ott, ahol fény van és szeretet, nem a sötétségen át vezet az út - vélekednek, így sokat bele se kezdenek, inkább maradnak a tetőn, élvezik a világot, ha köd, pára és falak is veszik őket körül, inkább maradnak, mert az a legbiztonságosabb, legkönnyebb szerintük? Minden nap kinéznek a toronyból, egyhangú szürkeség veszi őket körül, de már ez is jobb, mint a folyamatos sötét és minden nap reménykednek egy nap talán felszáll a pára, eloszlik a köd és meglátják Isten Országát a vízen túl, az lesz akkor az irányítótornyuk, a fény, ami elvezeti őket a vélt jutalmuk felé. De a köd soha nem oszlik szét, a pára soha nem száll fel, hiába várják, marad hát a csüggedtség, reményeik testükhöz hasonlóan sorvadnak napról napra, a várakozást felváltja a türelmetlenség, a harag, majd a gyűlölet. Gyűlölik a fényt a köd mögül, arcuk ráncokba torzul, a hunyorítástól, majd úgy is marad, egykori szépen csengő hangjuk recsegő sziszegéssé silányodik, ujjaik karommá görbülnek, bőrükön soha nem gyógyuló fekélyek nyílnak a gyűlöletük lángja megfeketíti szívüket, ami égett mazsolaként pottyan ki számos sebhelyeik egyikén csonttá aszott testük résein. Ez már a vég - gondolják ekkor - ezután a sok senyvedés után végre vár rám Isten Országa? Jobban szenvedtem mint Jézus Krisztus, tehát egyenrangú vagyok vele ha nem felette is állok! Hallasz Isten?! Akarom ami jár! - Ekkor megremeg a föld és fénylándzsa döfi át az eget, a hasítékon magas, szikár alak lép ki, jóságos mosollyal üdvözli a követelőzőt és mézes-mázos szavaival invitálja birodalmába és az elsorvadt arcán idvezült kifejezéssel követi, észre se veszi gőgjében, hogy istenének szemei mint a macskáé, nyelve mint a kígyóé, csak követi, hiszen ez élete csúcsa, erre várt, ez jár neki és belép és elnyelik, de még akkor sem fordul magába csak mikor már késő, de akkor úgyis mindegy már neki, mert odabent, a hasítékban megszűnik gondolkodni és érezni is, egy sejt lesz csupán a hatalmas masszában, léha életük büntetése egy ezred másodperc lesz a teremtés évmillióinak tengerében és elkárhoznak, ahelyett, hogy a Mennybe mentek volna, mint akarták.