Hogyan őrizzem meg a hitemet?

Sziasztok!

Nem tagadom, félek kiírni ezt a kérdést, de nem véletlenül tettem abba a kategóriába amibe. Tehát kérlek titeket, hogy csak olyanok válaszoljanak, akik nem találják teljes mértékben eszement baromságnak azt, amit leírok.

Nem akarok túldramatizálni semmit, de mostanában nagyon rosszul érzem magam és nyugtalan vagyok.

Egészen kiskamasz korom óta hiszek Istenben és mondhatnánk úgy is, hogy "tartom vele a kapcsolatot". Minden nap imádkozom, főleg esténként, de minden aggályomat, szorongásomat, negatív érzésemet is egyaránt imába szoktam foglalni. Éppen így adok hálát is minden nap azért, amim van. Hallgatom, olvasom az igét, a mindennapjaim részét képezni. Viszont ahogy egyre idősebb vagyok, egyre többször csap arcon a tény, hogy mennyi kín, szenvedés és fájdalom van a világban. Érdekes, hogy ez az érzés pont tegnap, nagypénteken erősödött fel bennem.

Nem tagadom azt sem, hogy mostanában a szomszédban zajló háború miatt érzem így magam leginkább.

Nem tagadom meg Isten létezését, én is számtalanszor tapasztaltam életem során az áldását és tudom, hogy hibákra szükség van, hiszen én is akkor szoltam először Istenhez, miután életem egyik legnagyobb hibáját követtem el. Egész egyszerűen csak arra szeretnék választ kapni, hogy Ti, akik szintén hisztek és Istennel a szívetekben élitek a mindennapjaitokat, hogyan tudjátok megőrizni a hiteteket?

Nyilván mindenki életében van olyan, amikor meginog, de nálam mostanában egyre többször van. És ilyenkor olyan bánatot érzek, amit elmondani nem tudok. Nyilván túl ostoba vagyok ahhoz, hogy felfogjam az Úr nagyon tervét, de mikor olyan szörnyűségekről értesülök, hogy ilyen háború, olyan háború, katasztrófa, erőszak erőszak hátán... és ismét belegondolok, hogy tele van ezzel a világ, olyankor iszonyatosan rosszul érzem magam, mert nem tudok mit tenni, nem tudok hogyan segíteni.

Ilyenkor eszembe jut egy, a szívemnek nagyon kedves ember mondata, amit egy levélben írt le nekem, mikor magamat kerestem és azt, hogy mire vagyok jó : "Biztos vagyok benne, hogy nagy dolgokra vagy elhívva XY. És itt most nem kell a világ megváltására gondolnod. Hiszen már meg van váltva."

Ez mostanában sokszor eszembe jut és úgy érzem, hogy ebből az érzésből, ami szétfeszít, ebből a mondatból, ami sokszor eszembe jut és a jelekből, amiket mostanában Istentől kapok, össze kéne raknom valamit. De nem tudom, hogy mit...

Tudom, hogy nagyon szétszórt vagyok, ezért bocsássatok meg nekem. De nagyon sok minden van a fejemben.

Valóban ilyen lenne a megváltott világ? Vagy a földi életünket csak valahogy el kell, hogy töltsük, akár békében és boldogságban, akár szenvedésben? Az ártatlan, egyszerű emberek, akiknek mások teszik tönkre az életüket, ők vajon ezt érdemlik? Nem hinném... Akit meggyilkolnak, megkínoznak vagy erőszakolnak, őket miért nem éri el Isten kegyelme?

Mindig emlékeztetem magam az értékeimre. A családomra, barátaimra, szeretteimre, hogy van hol laknom, van mit ennem, szeretetben élek, számíthatok másokra. Viszont amikor eszembe jut, hogy ez valakinek nincs meg vagy esetleg megvolt, de erőszakkal és teljesen jogtalanul elvették tőle, teljesen összeomlok.

Tudom, hogy ez nevetséges, mert nem lehet így élni, hogy állandóan ilyenek járnak a fejemben, hiszen nekem is van saját életem, ami megy tovább. És én próbálkozom is magammal törődni... Csak aztán mindig visszakerülök egy ilyen tűrhetetlen állapotba, ami olyan szorongást és mondhatni depressziót eredményez, amiből nagyon nehezen tudok kizökkenni.

Örülnöm kéne és nagyon boldognak kéne lennem, mert megvan mindenem, legalábbis a legjelentősebb és fontosabb dolgok az életemben. Mégis olyan törékeny... És nem tudom már azt sem, hogy ér e bármit, ha imára kulcsolom a kezem. Eddig úgy éreztem segít.

De mostanában csak síratom a világot. Nem azért, mert én mindenkinél jobb lennék. Hanem mert sajnálom a szenvedő embertársaimat, akik nem érdemelnek kínokat.

Nem tudom, hogy ennek, amit írtam volt e bármi értelme, de én próbálkoztam magamból mindent kiadni. Ha mást nem is, legalább ennyi erőfeszítést megért a dolog.