Melyik a jobb? Egy néhány hónapos csecsemőt megkeresztelni egy adott vallásban,

Tétel. A kisdedeket is lehet, sőt kell keresztelni. Hittétel.

A pelagiánusok a gyermek-kereszt élés szükségét tagadták, nem a lehetőségét. A középkorban a valdliak kétségbe vonták a hatékonyságát. Az újítók tartalmi elvével, az egyedül üdvözítő hit tételével a gyermek-keresztelés összeegyeztethetetlen: a kisdedek nem tudnak hitet indítani. Ezt a következményt azonban csak az anabaptisták, szociniánusok és később a baptisták vonták le. Luther a hagyomány nyomása alatt megtartotta a gyermek-keresztelést. A trienti zsinat kijelenti, hogy «az újszülötteket az anyaméhtől kell keresztségre vinni, ha mindjárt keresztény szülőktől származnak is». X. Pius elítélte a modernistáknak azt a nézetét, hogy a gyermek-keresztelés az egyházi fegyelem fejlődésének terméke, és egyik ok, amiért az eredeti avató szentség idővel ketté vált: keresztségre és töredelemre.

Bizonyítás. A Szentírás kifejezetten nem tanítja tételünket, de burkoltan tartalmazza: a) Tanítása szerint az eredeti bűn a kisdedekben is megvan, tehát fogékonyaknak kell lenniök az orvossága, a keresztség iránt is (Róm 5:12-17). b) Isten kövekből is tud Ábrahám-fiakat (= a kegyelmi közösség tagjait) támasztani; mennyivel inkább gyermekekből (Mt 3:9; 21:16)! c) Ha az oktalan «teremtmények várakozása az Isten fiainak kijelentését várja . . . s maga a teremtmény is föl fog szabadíttatni a romlás szolgaságából az Isten fiai dicsőségének szabadságára» (Róm 8:19-23), hogyan tagadhatná meg Isten az eszes gyermekektől a megváltást ? d) A gyermekek be tudnak menni a mennyek országába, sőt példaképül vannak odaállítva (1Tim 2:1; Jn 3:5; Mt 18:3; Mk 10:13-16 – ezt a szakaszt a középkorban Németországban a gyermek-kereszteléskor fölolvasták); tehát nekik is nyitva áll az Isten országának kapuja, a keresztség, e) Az ószövetség Izrael kisdedeit körülmetéléssel fölvette Jahve közösségébe (Lev 12; Gen 27:9-14), és ez a gondolat közkeletű volt az Üdvözítő korában; következéskép az apostolok természetesnek találták, hogy az újszövetség vallási közösségéből sem kell őket kirekeszteni; ha tehát az Üdvözítő máskép akart volna rendelkezni, azt kifejezetten meg is kellett volna mondania, f) Az Üdvözítő a tanítványokat az összes nemzetekhez küldte, hogy őket tanítványokká tegyék (μαθητεύσατε) (Ezt az apostolok gondosan megkülönböztették a hitjelöltek tanításától; cf. Csel 14:20; Mt 28:10, 27:57) és megkereszteljék; itt tehát a kisdedek szintén nincsenek kizárva, sőt burkoltan benn vannak. A családokban, melyeket az apostolok megkereszteltek, valószínűleg gyermekek is voltak (Cornelius: Csel 10:44; Lydia: 15:14; a filippii börtönőr: 16:32; Criupus 18:8; Septhanas háza: 1Kor 1:16).

Hagyomány. Irenaeus azt mondja: «Krisztus mindenkit jött üdvözíteni önmaga által; azt mondom «mindenkit», aki általa Isten számára újjászületik, csecsemőket és gyermekeket, ifjakat, férfiakat és öregeket». Tertullianus nem helyesli, hogy sietnek a gyermekeket keresztelni, de ép ezzel bizonyságot tesz arról, hogy a szokás fönnállott. Origenes szerint az Egyház az apostoloktól vette a hagyományt, hogy gyermekeket keresztel. Ciprián karthagói zsinat határozatára hivatkozva elrendeli, hogy a születés után harmadnapra meg kell keresztelni a gyermekeket. A görögök nem oly határozottak. Naziánzi szent Gergely a gyermekek keresztelését a negyedik életévig akarja halasztani, hogy legalább valami részt vehessenek a szent cselekményben. Ennek oka az eredeti bűnről vallott tökéletlen nézetükben van. Mikor azonban a 3. és 4. század folyamán elterjedt a keresztség halogatásának, sőt a halálos ágyig való elhalasztásának szokása, (némelyeknél azért, hogy a keresztségi ártatlanságot ne veszítsék el, másoknál azért, hogy ne kelljen vállalni a keresztény élet kötelességeit), erőteljesen állást foglaltak ellene. Mikor aztán a pelagianizmus elvben kezdte tagadni a tételt, a hagyomány meggyőződése teljes erővel tört elő. Szent Ágoston a vele folytatott harcban a gyermek- keresztelés egyetemes szokására és törvényére támaszkodott: «Α kisdedeket is viszik a templomba, jóllehet tulajdon lábukon még nem tudnak oda futni. . . Senki tehát ne búgjon más tanítást a fületekbe: mindig ez volt az Egyház tanítása és szokása; ezt vette át az ősök hiteként, ezt tartja végig».

Theologiai megokolás: a) Az eredeti bűnt akaratának hozzájárulása nélkül vonja magára az ember : akaratának hozzájárulása nélkül is szabadul meg tőle a szentség ereje által. A keresztség alapvető hatása ugyanis a megszentelő kegyelem közlése: a kegyelem azonban természetfölötti járulék, melynek hordozó és birtokos alanya a természetfölötti fogékonyságnál fogva lehet bármilyen eszes teremtmény; tehát kisded is. S minthogy a keresztség mint újszövetségi szentség a kegyelmet dologi teljesítmény erejében közli, a hatását ki is fejti, ha a fölvevő nem vet akadékot; s a kisded, ki személyes bűnre még nem képes, nem is vethet akadékot. A gyermek-keresztelés lehetőségét tehát csak az tagadhatja, aki vagy a kegyelem mivoltát személyes lelki-erkölcsi tettben látja, vagy pedig a szentségeknek csak személyes teljesítmény alapján tulajdonít hatékonyságot. — b) A természetfölötti létrend a természetnek analógiájára van fölépítve. Amint már most a természeti rendben az életnek és a tevékenységnek elvét személyes hozzájárulásunk nélkül kapjuk, rendjén van, hogy ugyanígy történjék a természetfölötti rendben is, hogy t. i. egyéni hozzájárulásunk nélkül kapjuk meg a természetfölötti élet és tevékenység elvét, a kegyelmet, s azután egyéni személyes tevékenységgel töltsük be azt a rendeltetést, melyet a kapott élet elv elénk szab.

Nehézségek. 1. Hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni. Aki «hisz» és megkeresztelkedik, az üdvözül. — Megoldás. A hit az első és alapvető természetfölötti élettevékenység, és ezért a megigazulásra hivatott kisded sincs kivonva kötelezettsége alól: a keresztségben ő is hivatást és kötelezettséget kap hitéletre. De azt nem köteles gyakorolni, míg arra nem képes. Ő is képes befogadni a természetfölötti élet csiráját, melynek érleléséről és ápolásáról az Egyháznak a keresztszülőkben is képviselt hite és leendő gondoskodása kezeskedik: «Α kisdedeket a szellemi kegyelem átvételére nem annyira azok viszik, kik karjaikon hordozzák (ők is, ha hívők!), hanem a hívők és szentek közössége;» és ez elég kezesség arra, hogy a kisded a keresztségben vállalt kötelességeinek valaha megfelel. Ebben tehát semmi sincs, amin a legfinomabb erkölcsi érzék és a leg- kifejezettebb bensőség igénye is megütközhetnék, mint némi farizeizmussal történik a liberális protestáns theologia részéről.

2. Senkit sem lehet akarata ellenére ama súlyos terhek vállalására kötelezni, melyek a kereszténységgel járnak. Ezért Erazmus úgy gondolja, hogy a megkeresztelt kisdedeket a serdültség korában meg kell kérdezni, vállalják-e, amit a keresztszülők az ő nevükben fogadtak, és ha nem, szabadjukra kell őket engedni. Ezt a nézetet a trienti zsinat elítélte. Mert a) a keresztség az embert nem különös teljesítményekre kötelezi (aminő pl. a celibátus), hanem azokra, melyek nélkül az örök üdvösség el nem érhető. Józanul tehát nem lehet jogtalanságnak minősíteni, ha valaki számára biztosítani akarjuk az örök üdvösséget, és őt annak elnyerésére kötelezzük. A polgári életben is szülők és gyámok sokszor vállalnak kötelezettségeket a gyermekek terhére; de mert azoknak jól fölfogott érdekében történik, senkinek sem jut eszébe ez ellen a természeti jog címén tiltakozni, b) A természeti életre is egyéni hozzájárulásunk és megkérdeztetésünk nélkül születtünk, és annak kötelezettségeit mégis kell vállalnunk. Tehát a természetfölötti életben sem huzakodhatunk az élet szuverén Urával, ki tetszése szerint ád életet és ró ki kötelezettségeket. Erazmus kifogása az Istentől emancipálódni akaró liberalizmusból táplálkozik, mely nem akarja elfogadni, hogy létünknek és életünknek minden mozzanatában mindenestül Istentől függünk, és vele szemben nincsenek függetlenségi jogaink. — A gyermek-keresztelés mindezek után csak a protestánsoknál lehet probléma; sőt ott annak megoldásán nem kevesebb múlik, mint az ő «egyházuk» léte.

Kérdések. 1. Mikor kell a kisdedeket megkeresztelni? — A keresztség egyetemes szükségének isteni törvénye értelmében az életveszélyben forgókat azonnal meg kell keresztelni. Ebből következik, hogy a magzatokat az anyaméhben is meg kell keresztelni, ha van rá valószínűség, hogy meg lehet keresztelni, vagyis hogy valamely testrészük vízzel lemosható (minthogy azonban ez többé-kevésbbé mindig kétes, az ilyen kereszteléseket születés után mindig föltételesen meg kell ismételni). Szent Ágoston azt mondja ugyan: Aki nem esett át a születésen, nem mehet át újjászületésen. De a keresztséghez elég, ha valaki bűnre született; s ez megtörtént, amint Ádám családfájába van iktatva, vagyis, amint Isten lelket adott a megfogant szervezetbe. Életveszély esetén kívül szoros isteni jog alapján nem kell a kisdedeket minél hamarabb megkeresztelni; azonban illő és üdvös ezt megtenni, nehogy a halál veszedelme állandóan ott lebegjen fejük fölött, és azért is, hogy életüknek már első megnyilvánulásait is érjék a kegyelem hajnalsugarai. Ezért kialakult az Egyházban a százados szokás, amely ma kötelező törvény: a kisdedeket születés után minél hamarabb megkell keresztelni.

A fölnőttnek, kinek lelkében már dereng a keresztség kötelezettségének belátása, lehetőség szerint minél hamarabb kell megkeresztelkednie, mert minden ember köteles Istennek igazságban szolgálni és tévedéséről minél hamarabb lemondani; továbbá köteles lehetőség szerint biztosítani a maga számára az istenes élet kegyelmeit. Ezt a kötelességet természetesen össze kell egyeztetni a megfelelő előkészület (katechumenátus) kötelezettségével; és ezért az Egyháznak szabad (a sürgős szükség eseteit természetesen kivéve) a közösség javát célzó okokból a felnőttek keresztelését az ünnepélyes időkre korlátozni (pünkösd és húsvét), mint azt az Egyházi Törvénykönyv ma is nyomatékosan javasolja.

2. Szabad-e vagy épenséggel kötelesség-e nem-keresztény szülők gyermekeit a szülők akarata ellenére megkeresztelni? — Természeti jog szerint a kisdedek gondozása és irányításának joga a szülőket illeti. Az Egyháznak a kérdéses ügybe közvetlen beleszólása nincs; a meg nem keresztelt szülők ugyanis nem tartoznak a joghatósága alá. Ha az ilyen kisded veszélyben forog, akkor a gyermeknek üdvözüléshez való joga természetesen megszünteti a szülők kormányzati jogát. Ha pedig az ilyen gyermek akár megengedett, akár meg nem engedett módon már meg van keresztelve, az Egyház joghatósága alá tartozik, és az Egyháznak joga, sőt kötelessége gondoskodni keresztény neveléséről. Erről az utóbbiról csak akkor mondhat le, ha a katholikus közügynek igen nagy kára származnék belőle; az Egyház közjava ugyanis előbbrevaló, mint a kisdednek magánjava.

Az Őrtorony Társulat (Jehova "tanúi") által hirdetett hitnézeteket tárgyilagosan megvizsgálatát elolvashatod a következő linkeken:

[link]

[link]

[link]

[link]

Persze, ők erre csak nyivákolni tudnak, hogy "ujujuj, biztos a gonosz hitehagyottak írták".

Lehet, sőt kell keresztelni kisgyermekeket (csecsemőket) is.

Tételünket hittételként tanította a trienti zsinat (DS 1514). Elvi alapja az, hogy a keresztségnek a Bibliából ismert hatásai -- főleg az új élet adományozása -- kisdedekre is alkalmazhatók.

Tételünk gyakorlati vonatkozásait a ,,theologia pastoralis'' tárgyalja.

A Bibliában kifejezett tanúságot nem találunk, de joggal feltételezzük, hogy amikor családokat kereszteltek (Kornéliusz: ApCsel 10,44-48; Lidia: ApCsel 16,14-15; a filippi börtönőr: ApCsel 16,33; Kriszpusz: ApCsel 18,8; Sztefanász házanépe: 1Kor 1,16), a gyermekek sem maradtak ki. Sőt talán Szent Péter pünkösdi beszédére is utalhatunk, azt mondotta ui., hogy a gyermekek számára is eljött az üdvösség (ApCsel 2,39). Annál inkább feltételezhetünk ilyeneket, mert Szent Pál szerint a keresztség a körülmetélést váltotta fel (Kol 2,11). -- A szenthagyomány régtől fogva szokásként említi a kisgyermekek megkeresztelését (Irenaeus, Tertullianus, Cyprianus, Hippolytus, Origenes), bár kétségtelen, hogy kb. 400-ig jobbára felnőtteket kereszteltek. A gyermekkeresztelés elterjedése két tényezővel függött össze. Részben azzal, hogy egyre több felnőtt akadt, akik annyira erősek voltak a hitben, hogy merték vállalni gyermekük vallásos nevelését, részben pedig azzal, hogy az áteredő bűn egyetemessége fokozatosan tudatosult.

Gyermekkeresztelés esetén a gyermek hitét a család (szülők és keresztszülők) és a közösség képviseli. ,,Amint az ember természetes személyiségét a család védőszárnyai alatt fejleszti ki, úgy természetfölötti kibontakozása is rászorul a keresztény családi fészek melegére. Ez biztosítja a légkört, amely lehetőséget nyújt a személyes hit kifejlődésére'' (F. Klostermann).

Gyermekkereszteléskor az áteredő bűn eltörlését nem valami mágikus szertartás erejétől várjuk, hanem az újszövetségi választott népbe való bekapcsoltságtól és Krisztus Lelkével való habituális egybekapcsolódástól. Isten a keresztség által elindítja a gyermeket azon az úton, amely az ő igazi szabadságához, igazi egyénisége kibontakozásához és abszolút jövője biztosításához vezet. A gyermek üdvösségének biztosításán kívül erre a többletre, szabadsága és egyénisége kibontakozásának lehetőségére is kell gondolnunk. Mindezeknek a szempontoknak együttes figyelembevétele ment meg attól, hogy a gyermekkeresztelésben mágikus ceremóniát lássunk.

De nem jogtalanság-e a kisgyermekkel szemben, hogy kötelezettségeket rakunk a vállára a keresztségkor az ő megkérdezése nélkül? Ne feledjük, hogy a kötelezettségek fejében örök üdvösségének biztosítását kapja, és igazi személyisége kibontakozásának útja nyílik meg. Igaz ugyan, hogy a megkeresztelttel szemben nagyobb igényei vannak Istennek és Egyházának, de nem külső kényszer hatása alatt, hanem szabad döntések formájában kell majd neki realizálnia ezeket az igényeket, mikor értelmének használatára eljut.

Nb. Végszükség esetén már az anyaméhben levő magzatot is meg lehet keresztelni, hiszen ő is ember. A megkeresztelés kötelessége azonban mindig csak olyan esetben lép életbe, ha a gyermek halálveszedelemben forog.

A protestánsok a gyermekkeresztelésről nem egységesen vélekednek. Luther saját szentségtanával ellentétben (mert szerinte ex opere operantis hatnak a szentségek) kezdettől szükségesnek tartotta. Kálvin eleinte ellene volt, később az Istennel kötött szövetségre és az isteni ígéretre hivatkozva (aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül) elfogadta. Neves hittudósaik egy része ellenzi (így E. Brunner, K. Barth, M. Barth, P. Tillich), mások védelmezik (pl. P. Althaus, J. Jeremias).